Történelmünk során a magyar nép számtalanszor kényszerült akklimatizálódni, mint a folyó, amelyet minduntalan újabb mederbe terelnek. És mégis, mindezek ellenére anyanyelvünk szépségét és gazdagságát meg tudtuk őrizni. De mi a helyzet a kultúránkkal? Vajon miként alakult volna a magyar nép sorsa, miként élnénk ma, ha nemzetünk maradhatott volna saját közegében, s nem kényszerül volna annyiszor „új életet kezdeni”? Egy nemzetközi kutatással foglalkozó japán skanzen-múzeum bebizonyította, hogy egymástól hatalmas földrajzi távolságokra, ámde azonos körülmények között élő emberek hasonlóképpen gondolkodnak, és kreativitásuk ugyanolyan tárgyakat hoz létre. Bizonyára az ősmagyarok belső világáról és gondolkodásáról is sokat megtudhatnánk, ha kísérletképpen visszatérnénk a közegbe, amelyben éltek.
Somogy megye lágy lankái között, Kaposmérő mellett áll a Kassai-völgy, Kassai Lajos birodalma. Természetes közegükben élnek ott bölények, szürkemarhák, lovak, számtalan aprójószág és szárnyas faj. A gazda még a rókacsaládok kotorékát is megtűri. Azok lakói szabályozzák a mezei nyulak és a baromfik számát, gátat vetve a túlszaporodásnak. Ha pedig túlirtanák azokat, maguk életterüket szüntetnék meg. A természet gondoskodik saját élővilága egyensúlyáról, aminek csak árt, ha az ember belekavar. A jószágtartást gazdag konyhakert egészíti ki. Méretét a szükség határozza meg. A Kassai-családnak nem jár piacra. Munkája ellenben akad bőven. Az ősmagyarok lovashírnöke – Beszélgetés Kassai Lajos lovasíjásszal → Tovább olvasása