Rabok legyünk, vagy szabadok? – azaz az “orbáni forradalom” kérdése

Modern békeidők forradalma, avagy a Rabok legyünk, vagy szabadok? Ez a kérdés, válasszatok!

Talán emlékszünk még általános iskolai történelemtanulmányainkra, volt nekünk egy gyakorta lánglelkűként aposztrofált zseniális költőóriásunk, akit úgy híttak: Petőfi Sándor. Vannak ugyan, kik állítni merészek, hogy az 1848-as forradalom alaphangulatát megadó „Nemzeti dal” című költeményét nem is ő, sőt, egyáltalán senki sem szavalta el a Nemzeti Múzeumnál, de ezek csak amolyan pletykabeszédek! Azonban most, amikor – még a miniszterelnök szerint is – forradalmi időket élünk, különös aktualitással bír a fent említett költemény újból és újból, minden versszak végén visszatérő refrénje.

„Esküszünk,

Esküszünk, hogy rabok tovább

Nem leszünk!”

Úgy tűnik, Viktor királyék jó tempóérzékkel éreztek rá, hogy bizony …

„Talpra magyar, hí a Haza

Itt az idő, most vagy soha!

Rabok legyünk vagy szabadok?

Ez a kérdés, válasszatok!”

Bizony, ez a kérdés, mert úgy néz ki most jött el a pillanat, most lehet, most kínálkozik egy olyan fordulópont, ahol a válságra, meg még sok egyéb másra hivatkozva – ahogyan arra már a kormányfő is utalt a nyári rendkívüli időszakot lezáró parlamenti beszédében – tabukat lehet döntögetni, még pedig hosszú tömött sorokban. Csak legyen elég szusz bennük, hogy végig kitartsanak!

Ahhoz, hogy jelenleg rabigában sínylődünk – mai divatos szóhasználattal élve: a gyarmati létezés keserű kegyelemkenyerén élünk –, semmi kétség nem férhet. Maga, a jelenleg még miniszterelnöki státuszban leledző nagyságos vezérlőfejedelem mondotta a Péntek 8 2010. július 23-ai adásában, hogy

„Az államnak nincs eszköze a forint árfolyamának garantálására”.

Orbán Viktor szerint tízszer meg kell gondolni a devizahitel felvételét. – szól a Hír Tv tudósítása.

Mi ez, ha nem a nemzeti szuverenitásunk elvesztésének teljes beismerése? Nagyon leegyszerűsítve és sarkosan fogalmazva: NEM MI DIRIGÁLUNK A SAJÁT ORSZÁGUNKBAN!

Új idők új szelei fújdogálnak, még ha nem is olyan fényesen, ahogyan azt egyesek kommunikálni szeretnék. Legutóbb Veres János, az egykori TÉESZ-főkönyvelőből   pénzügyérré avanzsált szocialista főhalljakend pöfeszkedett az egyik tévé reggeli beszélgetős műsorában fesztelenül, magára véve a fasza gyerek imídzsét. Mi mindent jól csináltunk, ha azt csinálnák tovább, amit mi, akkor sem kellenének megszorítások!

Ha olyan frankón csináltak mindent, miért is lett elege belőlük a népnek? Ha olyan frankón csináltak mindent, hogy ezt a vonalat tovább víve sem lenne szükség megszorításokra, miért is kérték külföldi tárgyalópartnereink, hogy nyúljunk mán bele a közösségi közlekedés kedvezményeibe és az egészségügybe?

Elnézve az egykori nemzeti számon kérő szék babérjaira törő ifjú és kevésbé ifjú szocialisták parlamenti kirohanásait, ahogy a kizárólagos tudás letéteményesének szerepkörében tetszelegve felháborodottan kérik számon az imént megalakult kormányon, hogyhogy még nincs megoldva az összes gond öt perc alatt, de ami talán még ennél is nagyobb baj, hogy merték kihúzni a gyufát a kenyéradó gazdánál, nos, a magamfajta egyszerű emberben ilyenkor óhatatlanul felmerül a kérdés: kikért is vannak ők itt? Kinek az érdekeiért cselekszenek? Mert semmi kétség, remekül lehet kommunikálni – legalábbis darab ideig –, hogy a debreceni polgármester és a tejfelesszájú kormányszóvivő világpolitikai tényezővé vált (úgy kábé öt percre), hiszen lám, elég egy rossz szó, és azonmód bedől a forint.

Meddig nyalják még feltétel nélküli odaadással a gyarmattartó ülepét? Észre kéne már venni végre, hogy túllépett rajtuk az idő és a történelem. Elvileg már húsz évvel ezelőtt, csak akkor még nem vették észre, mert át tudták menteni magukat. Reméljük a számukra végzetes erózió immáron végérvényesen kezdetét vette és oda kerülnek, ahová valók, a történelem süllyesztőjébe, vagy szemétdombjára.

Egyáltalán, a miénk még ez az ország? Muszáj feltennünk ezt a kérdést, miután Drazsé kézjegyével látta el (bár nem tudom, ki a rossebbtől kapott rá felhatalmazást?) az okmányt, miszerint minden, még a Szent Korona is elzálogosítható.

Szóval, egyik oldalról soha nem látott (talán azért, mert ilyen ténylegesen nem is létezik) parlamentáris forradalomról hadovál a miniszterelnök, másik oldalról meg virágnyelven közli velünk, hogy hát itten tulajdonképpen mi csak (bér)rabszolgák vagyunk. Még a megszületendő kevéske kis gyermekre is pusztán a jövőnek szóló befektetésként tekinthetünk csupán, hiszen a nemzetgazdaság szempontjából még néhány keserves évtizeden át ők lesznek azok, akik majd életben tartják a manapság is már egyre nagyobb problémákkal küszködő nyögdíj-rendszert.

Szörnyű kettősség ez, bizony!

Ha nem is a szokásos módon, de azért retorikai formulába csomagolva csak bemutatták az egyezményes jelet a világpénzpiaci hatalmasságoknak kormányunk tagjai a hajdani kollégiumi szobatárs vezényletével. Amazok persze rögtön fel is horkantak, ahogy a tyúkszemükre hágtak, annak rendje, s módja szerint. Éppen ezért érthetetlen az a Janus-, vagy kétarcú viselkedés, amit az Orbán-kormány gyakorlatilag megalakulása óta prezentál a tisztelt publikum felé. Illetve talán nagyon is érthető.

Miközben az árfolyamesés – no meg persze a szocialista frakcióból érkező ostoba kommentek sokaságának – kockázatát is felvállalva pillanatok alatt leküdték megalázóba a Valutaalapot a Fényességes Európai Portával egyetemben, aközben minden logikával szembemenve, teljesen érthetetlen módon ragaszkodnak a 3,8%-os hiánycélhoz!

Miért is?

Rajtunk kívül úgy tűnik mindenki nagyívben tesz a maastrichti kritériumok ezen pontjára. Az euró-zónán belül is 7% az átlagos államháztartási hiány. Nagy-Britannia 10,5%-áról már nem is beszélve.

Kicsit olyan ez, mint az adósságtörlesztésünk. Már beledöglöttünk, csak még nem vettük észre, de valamilyen rosszul rögzült „hagyomány” szerint, ez a mostani, régi-új forradalmár miniszterelnök is azt hajtogatja, amolyan zsolozsmaszerű mantrázás közepette, hogy mán pedig az adósságot asztat akkó’ is vissza köll fizetni!” Nemhogy átütemezésről – elengedésről meg aztán végképp – de még a tárgyalás szóbahozásáról sem lehet szó, még csak említés se eshet róla, mer’ az óriási károkat okoz!” Uff, én beszéltem!

Kicsit olyan ez a GDP-hez, vagyis a bruttó hazai össztermékhez viszonyított államháztartási hiány, mint annak idején az Európai Unióhoz való csatlakozás kritériumai. Ezt speciel az euró-övezethez való csatlakozás előtt két évig folyamatosan teljesítenie kell az adott országnak. Ha mán a kapun belülre jutott, onnantól mán azt csinál, amit akar. Ahogy a mellékelt ábra mutatja. 7% a hiány? És akkó’ mi van? Mán bent vagyunk! Mi fog történni? Kiraknak az Unióból?! Ugyan kérem, ekkora presztízsveszteséget nem engedhet meg magának ez a szánalmas dromedárszervezet.

És akkor a másik, szintén maastrichti kritériumra, nevezetesen, hogy az államadósság szintje max. 60%-os lehet a GDP-hez képest, még egy árva szó nem sok, annyit sem vesztegettünk.

Egy seggel nem lehet ám két lovat megülni, kezít csókolom!

Mondjuk pillanatig sem volt kétséges, hogy a kétharmados forradalom végtermékeként felálló Orbán-kabinet jó ideig egészen biztosan libikókázni lesz kénytelen a tekintetben, hogy a világi hatalmasságoknak is meg kell felelnie, ugyanakkor a gyökeres (értsd: radikális) változások után ácsingózó hazai tömegek elvárásait is muszáj lesz kielégíteni valamilyen formában. Ennek a duális követelményrendszernek maradéktalanul megfelelni természetesen lehetetlen, bár OV dicsőségére legyen mondva, ez idáig egészen jól ellavíroztak.

Ez a fajta, a népmesék világát idéző „hoztam is ajándékot, meg nem is”, ebből is egy kicsit, abból is egy kicsit típusú felemás, kétharmados ügyintézősdi (a dolgok kétharmada benne van, csak a lényegei egyharmad hiányzik belőle) azonban veszélyeket is rejthet magában, ahogyan azt a kettős állampolgárságról szóló sebtében meghozott intézkedésnél már láthattuk.

Az alábbi kis összeállítás az imént landolt a villanypostafiókomban:

„Őszinte szavak: bízott abban a Fidesz, hogy sok izraeli zsidó fogja igényelni az állampolgárságot Répás Zsuzsanna, a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium helyettes államtitkára úgy érzi, olyan változás van a levegőben, amilyen az 1998-as kormányváltáskor nem volt meg. Répással a Tusványos nevű Fidesz-rendezvényen készített interjút az Index erdélyi kiadása.

Ebből közlünk egy részletet:

– Az Izraelben élő, magyar származású zsidók körében nagyon pozitív fogadtatása volt a törvénynek. Számoltak ezzel a törvény kidolgozásakor?

– Igen, bíztunk benne, hogy így lesz. Azt szeretnénk, hogy mindenki, akinek van magyar identitása és megfelel a jogszabályi feltételeknek, az megkaphassa a magyar állampolgárságot, éljen akár a Székelyföldön, Dél-Amerikában vagy Izraelben.”

A kormányfő – szintén ugyanebben a Péntek 8 adásban külön kiemelte a közösségek, a közösségépítés fontosságát. A magam részéről ehhez csupán annyit tennék hozzá, egyetértve Orbán Viktorral, arra figyeljünk oda, de arra aztán nagyon, hogy milyenek lesznek ezek a közösségeink! Mert hát az utóbbi húsz – állítólag fene nagy szabadságban (vagy inkább szabadosságban?) eltöltött – esztendőben meglehetősen gyakran találkoztunk olyanokkal, akik ugyan magyarul szóltak hozzánk, felfogtuk, hogy miről beszélnek, de érteni nem értettük őket. És ők sem minket, nagyon úgy tűnik.

Ezért érdekes az, amit Répás Zsuzsanna, a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium helyettes államtitkára nyilatkozott. Ezért van az, hogy a magamfajta, az adófizetői barom státuszába besorolt egyszerű bérrabszolga nem tud gyanakvás nélkül tekinteni az Orbán-kabinet forradalmi tárgyalásaira és felhőtlenül örülni az ott elért eredményeknek. Nem igazán tudunk mit kezdeni a „mi aztán jól megmutattuk ezeknek, de a kőbevésett hiánycélt, na, azt aztán mindenképpen betartjuk, mert hát kőbe van vésve, ugye, meg aztán menetközben derült ki, hogy még sincs akkora mozgástér” című kommunikációval. Ennek is adunk egy kicsit, meg annak is egy kicsit. Cél a sikeres és felemelkedő Magyarország, amelyik jó viszonyt ápol a hatalmasságokkal. Ja, kérem, senki nem mondta, hogy könnyű lesz!

Hazudós ország benyomását kelti kis hazánk, köszönhetően az előző ország-vezetésnek – vélekedett jelenlegi országimázsunkról a hivatalában fontos miniszterelnök (ha már Petőfit emlegettük az elején). És valóban. Ráadásul, egyesek még mindig hajlamosak arra, hogy összekeverjék a szezont a fazonnal. Végzetes hibának bizonyul, ha az erkölcsöt vagy a morált a pénzzel hozzuk összefüggésbe. Márpedig az az aprócska, ám korántsem elhanyagolható momentum, miszerint havi két gurigáért még nem, de nyócér mán független vagyok, mindenképpen ebbe az irányba mutat. Ez azé’ gáz!

A hivatalában fontos miniszterelnöknek azon vágya, hogy pengeélen táncolva ugyan, de ügyesen zsonglőrködve a nemzettől kapott, bizalmon alapuló felhatalmazással, végül sikerül- e kis hazánk eddig viharoktól sokat szenvedett hajóját a modern békeidők forradalmának biztonságot nyújtó révébe kormányoznia (ez aztán a halmozott képzavar a javából!), nos, mindez a jövő kérdése.

Száz szónak is egy a vége:

„Talpra magyar, hí a Haza

Itt az idő, most vagy soha!

Rabok legyünk vagy szabadok?

Ez a kérdés, válasszatok!”

Isten áldja Magyarországot!

1 öntudatos pécsi polgár

www.johafigyelunk.hu

Nemzeti InternetFigyelő