A NIF ajánlja: Elhallgatott gyalázat – Áldozatok és szemtanúk a háborús erőszakról

Elhallgatott gyalázat címmel forgatott dokumentumfilmet a „felszabadító” szovjet katonák által megerőszakolt magyar nőkről Skrabski Fruzsina. Mint az mno.hu-nak elmondta, azt akarta megmutatni, miként viselte meg az áldozatokat és az egész társadalmat ez a megaláztatás.

Bár 1990-ig nem lehetett róla beszélni, mára már elfogadott tény, hogy a második világháború végén Magyarországot megszálló szovjet katonák tömegesen erőszakolták meg a magyar nőket, lányokat és asszonyokat egyaránt. Megaláztatásban, szégyenben kellett élniük, nem beszélve a nemi betegségekről és a terhességmegszakításokról. A történészek az 1944-45-ben megerőszakoltak számát több százezer főre teszik. A társadalom és a tudomány azonban még mindig keveset tud az akkor történtekről, így egyvalami egészen biztos: kutatni- és tennivaló van még bőven.

Miért nem kívánja indítani Dr. Gaudi-Nagy Tamást a Jobbik elnöksége a 2014-es EU-s választáson?

Mint az már többek előtt is ismert, Dr. Gaudi-Nagy Tamás nem szerepel a Jobbik 2014-es Európai Uniós parlamenti képviselői listáján. Hogy miért, arra leginkább a Jobbik elnöksége tudja a választ. A nemzeti közszereplők közül sokan úgy gondolják, hogy mindaz a munka, melyet Dr. Gaudi-Nagy Tamás országgyűlési képviselőként és az Európa Tanács tagjaként az elmúlt öt esztendőben végzett nemzetünk javára olyan kiemelkedően hangsúlyos és jelentős, ami mellet szó nélkül el menni nem lehet.

Éppen ezért döntöttek úgy, hogy levélben fordulnak az elnökséghez, kérve őket döntésük megváltoztatására. Ezt a levelet szerkesztőségünk is megkapta, Budaházy Edda, a politikai üldözött Budaházy György testvérének nyitógondolataival, melyet az alábbiakban közzéteszünk.

Az önálló gondolkodásért: Gyurcsány-Orbán retró 2006

Még pár nap és újra leteheti Magyarország népe a voksát – a szokásos négyévenkénti cirkusznak megfelelően – az általa színpatikusnak tartott politikai szerveződés mellett. 

Ez így nagyon szépen is hangzik. Ez a demokrácia – mondják. A gondolkodó emberben azonban nagyon sok kérdőjel merül fel azzal a demokráciával kapcsolatban, amelynek az elmúlt 24 évben az ország népe szenvedő alanya volt. Kik-ki mérlegelhet, hogyan változott meg az élete, mennyire biztos a megélhetése, van-e jövőképe mind önmagának, mind gyermekeinek. Szép ígéretek, nagy szólamok, majd homlokegyenest más realitás. Eddig legalábbis ez jellemezte az elmúlt 24 év választásait követő időszakokat. A választópolgár csak addig volt érdekes, míg le nem adta a szavazatát. Ha a vesztesre, akkor a vesztesre, ha a győztesre, akkor a győztesere, de mint egyszerű magyar választó – ha csak nem volt “csókos” a győztesek oldalán – alaposan megfizette döntésének az árát, teljesen mindegy, ki mellé állt.

És olyan, hogy egyiket sem? – avagy Az állandósult rabszolgaság kényszere tovább él velünk?

Van annak valami diszkrét bája, amikor egy ateista beszél a hitről. Ő már csak tudja, nem igaz? Számomra ez mindig hiteltelen, de mindenképpen kontra produktív. Főként akkor és úgy, ha az illető ordítva teszi mindezt, mondjuk a nyomaték kedvéért. Vagy talán azért, mert már senki sem hisz neki?

Mindeközben a szabadság önjelölt szószólója egykori pártját és annak szerinte időközben zsarnokká vált vezetőjét ekézve arról győzködi a jónépet, demokratának lenni annyit tesz, hogy a moszkvai szolgaság helyett válasszuk egész nyugodtan a brüsszeli szolgaságot. Arról, hogy e két szolgaság helyett tulajdonképpen a szabadságot is választhatnánk, arról, hogy Moszkvával és Brüsszellel, mint kizárólagos opciókkal a szabadság helyett a szolgaságot választjuk, egy árva szó nem sok, annyit sem ejt a szabadság önjelölt, önmaga által felkent és kikiáltott szószólója. A nép pedig, az istenadta, valamilyen érthetetlen okból kifolyólag ezt az aprócska tényt nem veszi észre, erről az aprócska tényről nem hajlandó tudomást venni. Jó neki ez az állandó (rab)szolgaság. Ebbe született bele, ebbe is fog belehalni.