Ügyfélbarátság(talanság) – avagy Lízingbiznisz: Tisztelet csak pénzért –

A helyzet az, hogy küzdök az elemekkel. A bank szeretné vinni a kisautót, én meg nem szeretném. Tavaly október óta azzal a sajnálatos helyzettel kell szembenéznem, hogy a kormányzati sikerpropaganda ellenére a miniszterelnök úr kijelentéseivel ellentétben jómagam nem a pár tízezres „ennyivel meg ennyivel többen dolgoznak az előző időszakhoz képest” című újonnan vagy ismételten munkába állók népes táborát szaporítom. S ily módon, mint a hon kevésbé elismerésre méltó polgára, fix (értsd: rendszeres és előre tervezhető) bevétel híján négy és fél esztendő után először jutottam olyan állapotba, hogy az utóbbi időben mumus módjára való riogatás első számú kellékanyagát, azt a bizonyos hírhedt sárga csekket, a rajta feltüntetett lejárati dátumig nem voltam képes befizetni.

Darab idővel ezelőtt keseregtem arról, mennyire tragikomikus vonulata a jelen történéseknek, mely szerint a német takarítónő hangos kacajban tör ki, hogy ne mondjam, szimplán kiröhög bennünket az 500 eurós átlagkeresetünk láttán. (Ha jól emlékszem még a szlovákoknál is ennek majdnem a duplája, 900 euró szerepel ugyanebben a könyvelési rubrikában. Maga a nagyságos vezérlőfejedelem mondotta ezt, neki minden bizonnyal elhihetjük.)

Szóval a kerékvasbank szeretné meglovasítani a járgányt, legalábbis kilátásba helyezte ennek lehetőségét. Nem is tenném szóvá az egész dolgot, pusztán a pökhendi arrogancia, a végtelenül pofátlan cinizmus, mely aztán az ügyintézésben ölt testet, s minden jóravaló embernél kétségkívül bizonnyal azonnal kiveri az összes biztosítékot, késztet arra, hogy ezt mégis megtegyem. Mondjuk úgy, rajta vagyok az ügyön.

Arra most ne is pazaroljuk a drága időt, hogy hebehurgya felelőtlenségemnek, túlfogyasztásomnak és hedonizálásomnak köszönhetően miért ragadtattam arra magamat 2007-ben (valami 150 forintos nyeke-nyóka svájci frank árfolyamon), amikor még híre hamva sem volt semmiféle válságnak, hogy merjek venni magamnak egy tartós fogyasztási cikket. Mert hát ugye a személygépkocsi az vóna, vagy mi a szösz? Ezen elegánsan lendüljünk túl, mielőtt elragadna bennünket a HÉV. Hasonlóan rejtélyes vonatkozása az ügynek az is, hogyan jutottunk el a kezdeti, jól kalkulálható, tervezhető 37 ezer forintos havi törlesztő összegtől a tavalyi év szeptemberére rekord magasságot elérő havi 75 ezer forintig, ami ugye több mint 100%-os emelkedést jelent. Mondom, az ügy szempontjából szinte már mellékesnek mondható a dolog.

Egyébiránt, mielőtt elvarratlan korrigáló szálak tömkelegét hagynánk magunk mögött, e helyt említsük meg a korrektség kedvéért, hogy kis hazánkban még az államszocializmus hiánygazdaságából gyökerezik az a szemléletmód – főként az idősebb korosztályban -, hogy az autó,  na az bizony státuszszimbólum. Véleményem szerint ma is tanúi lehetünk efféle jelenségnek, csak ezúttal nem a hiánygazdaság, hanem a gazdasági folyamatok közvetítő közegéül szolgál jelrendszer, vagyis a pénz hiánya az, ami státuszszimbólummá teszi nagyon sokak számára az autót. És akkor még egy árva szó nem sok, annyit sem ejtettünk, a most már a kimutathatóságon is jócskán túlmutató, gazdaságilag is érzékelhető üzemanyag-fogyasztás csökkenéséről, mely valahol a 10%-os mértéken is túljutott mára a magyar autós társadalom körében.

Na, szóval a dolog úgy kezdődött, hogy az előző hónap közepétől már éreztem, hogy rezeg a léc. Mit mondjak, a hó végére le is vertem. Szétnéztem az ismeretségi körben, vannak-e ilyen irányú tapasztalatok. Persze jöttek a sablonszövegek, hogy aszongya: „a banknak sem érdeke, hogy eggyel több eladhatatlan autó álljon a telepen”, meg hogy „nem viszik azonnal a kocsit, van türelmi idő”, meg ilyenek.

Nézzük ehhez képest a valóságot! Higgyék el megéri, nagyon tanulságos.

Menet közben a következőre jön rá a gyanútlan és naiv ügyfél: az, hogy 4,5 éve pontosan fizeti a részletet, soha egy fillér elmaradása sem volt, az ügy szempontjából teljesen irreleváns, az urbánus frazeológia idevágó gyöngyszemének szófordulatával élve: „a lőtéri kutyát se érdekli”.

Szóval onnan indulunk, hogy „nem viszik azonnal a kocsit, van türelmi idő”.

AHA!

A csekk lejárati dátumától számított 5 munkanap elteltével küldtek egy sms-t, hogy hívjak egy pesti számot. Figyelünk ugye? Már ez is engem terheljen, az én költségemre menjen. Az, hogy ők hívnának engem, szóba se kerül! Az SMS még belefér a büdzsébe, minden más csak viszi a profitot. Természetesen nem hívtam őket, mert a kártyám leürült, és nem is tudok tölteni rá. Hiába no, ez a fránya pénzvilág már csak ilyen, ha nincs munkád, nincs bevételed.

Ilyen van? Ilyen van! Csak ilyen van!

Mondjuk úgy, hogy sikerült megoldani a telefonálás problematikáját. Innentől kezd érdekessé válni a dolog! Kérdezem az ügyintéző csajt, van-e mód arra, hogy az informatika korában a hónap eleji dátumot átírják hónap végire, mert csak a hónap végén tudok fizetni. Aszonta nincs. Kérdezem: Miért nincs? Válasz: CSAK!

Elmész ám te a jó q… va anyádba! – fakadtam volna ki önfeledt természetességgel, ha előre nem közli, hogy rögzítik a beszélgetést. Ezen infó birtokában természetesen nem így reagáltam, mondjuk úgy: szolid maradtam.

1 jó tanács: Ha legközelebb pénzintézetbe mész és pénzről szeretnél tárgyalni, tegyél ki az asztalra egy diktafont és közöld az ügyintézővel, hogy a beszélgetés rögzítésre kerül. Ha másért nem is, már az arckifejezésért megéri. Ha netalán tán megkérdezi, hogy minek is ez, mondd neki, valami védelemre neked is szükséged van, ha a dolog bírósági szakba jut. Bankoknál sose tudhassa az ember.

Visszatérve a továbbiakra. Aszongya az ügyintéző csaj, ha a következő csekk előtt be tudom fizetni ezt a mostanit, akkor nincs különösebb gond, csak a napi büntetőkamattal terhelik meg a rá következő részletet és mintha mi sem történt volna, fizethetek tovább. De ha nem tudom a hó végéig befizetni, azonnal bontják a szerződést és viszik az autót.

Ezt az egész dolgot csak és kizárólag azért tartottam fontosnak így szűkebb körben megemlíteni, mert ilyenek, amikor ügyfélbarátok! Milyenek lehetnek, amikor nem azok? Onnan gondolom, hogy ez lehet az ügyfélbarát hozzáállásuk, mivel egész idáig Tisztelt Ügyfelünk! megszólítással kezdték valamennyi irányomban intézett kommunikációs kezdeményezésüket.

Több alkalommal személyesen vettem részt a Fehér Kéményseprők ún. devizahiteleseknek rendezett tájékoztatóján, ahol jobbnál jobb megoldási javaslatokról, az adósoknak szóló könnyítésekről lehetett hallani. Volt azonban egy bűvös pont. Abban a pillanatban, hogy elhangzik a lízing szó, mindenki megmerevedik, gyün a már jól ismert mondat, melynek elhangzására általában széttárt karok kíséretében kerül sor, és ekképpen szól: „Ja kérem, a lízingnél semmit sem lehet tenni, mert a lízing egy speciális bérleti jogviszony, nem az öné az autó, az ingatlan a satöbbi…” Ahogy mifelénk mondani szokás: „Megbaszta a ló!”

Darab ideje már morfondírozok azon, vajon a lízinget igénybe vevők szintén népes táboráról, akik ugyanúgy alpesi devizában adósodtak el, na róluk miért nem esik egy árva szó sem? Ugyanúgy többet fizetettnek velük a kelleténél, mint a hitelt felvevőkkel, ez bizonyos! Megtehetik, akkor miért ne tennék meg, nem igaz? A kormányzat is csak a hitelt felvevőkkel foglalkozik. Ennyit tenne az ún. „speciális bérleti jogviszony” szakkifejezés?

Ahogyan azt már számtalanszor láthattuk, s ekképpen van ez most is, a jogegyenlőség nem jelent jogban való egyenlőséget is. A szerződés tetszés szerinti módosítása, a kockázatok viselésének kizárólagos terhét áthárítani a másikra és hasonlók. A dolog igazán azért érdekes, mert olyanok ragaszkodnak foggal-körömmel ennek az igazságtalanul egyoldalú status quónak a tarthatatlan fenntartásához, akik sokkalta jobb helyzetben vannak, mint azok, akik leszerződtek velük. Példának okáért a kis hazánkban működő bankok, a bankszektor. (SW-univerzum: a bankár-klán!)

Magyarországon – még a válság alatt is tartósan – egyedi jelleggel a bankszektor volt az, mely szuper extra profitokkal zárta az egyes elszámolási időszakokat. Jól emlékszünk még azokra az évekre, amikor a Nyugat bankszektora csodájára járva bámulta a magyar (értsd: a Magyarországon működő) kollégákat, hogy a rossebbe tudnak 40% körüli profittal zárni. Ők ugyanis meg voltak győződve arról, hogy ekkora haszonra tisztességes úton semmiképpen sem lehet szert tenni, legfeljebb szerv-, ember- és fegyverkereskedelem, no meg a kábítószer az, mellyel ekkora bevételek realizálhatók.

Vagy – és ez az, amit talán nem vettek számításba, ami elkerülte a figyelmüket – egy tudatlan nép tudatos becsapásával, ellehetetlenítésével, pökhendin cinikus, pofátlanul manipulatív kisemmizésével, kifosztásával. Az odahaza működő anyabankok itteni állami, de legfőképpen jogszabályozási segédlettel ez utóbbi megoldást választották. A svájci frankban történő tömeges eladósítás és eladósodás világosan megmutatja számunkra, és számukra is, hogy a világgazdaság homokra épített, spekuláció által életben tartott rákos burjánzással félelmetes analógiát mutató hazugság tematikája csak és kizárólag gazdasági és pénzügyi gyarmatbirodalmak létezése esetén működőképes, azon belül pedig kizárólag a financiális gyarmatokon engedélyezett.

Kicsit olyan ez, mint amikor multicégek mondjuk Kínába viszik a gyártást, mert ott sokkal olcsóbb, így nagyobb profitra tesznek szert. A pénzszivattyúk ilyen drasztikus működtetését csak a gyarmatok lakossága viseli el. Abban a pillanatban, amikor a politikai osztályon keresztül kézben (és kordában) tartott lakosság azzal szembesül otthon, hogy belőle is financiális rabszolgát akarnak csinálni, vége a világnak. Az Amerikai Egyesült Államok a legjobb példa erre. Nem számít, hogy lassan romba dől az egész világ, nem érdekes, csak az számít, hogy az amerikai pógár továbbra is beülhessen az európainál mondjuk kétszer akkora motorral bíró és fogyasztásban is legalább ekkora többletet produkáló batárjába, fele akkora üzemanyagárak mellett. A világ gürizik azért, hogy a szintén tökig eladósított amerikai tudja fizetni a törlesztőrészleteit.

Hozzánk hasonlóan az amerikai átlagpolgár is pénzügyi rabszolga már, de a kényszeredetten és erőn felül fenntartott fogyasztásra alapozott látszatvilágban még nem tudatosult benne. Hogyan is tudatosulna, amikor ránézve az átlagkereset táblázatra, meglátva a mi 500 eurós havi büdzsénket, hasát fogja a röhögéstől, és ujjal mutogat ránk, hogy bizony mi vagyunk a pénzügyi rabszolgák.

Az egészben azonban nem ez a legszörnyűbb! És itt jön a képbe az igazi álszentség, a valóban pökhendi, pofátlanul álszent cinizmus, a gyarmattartó szemléletmód übermensch megnyilvánulása. Képzeljük el a következőt! Addig nincs gond, amíg Kaliforniában anyu reggel beszáll a gyerekekkel a SUV*-jába, elviszi őket az iskolába, utána elmegy shoppingolni, persze szintén autóval, mert hát arrafelé nem nagyon dívik a tömegközlekedés. Az igazi baj ott kezdődik, amikor anyuka (társadalmi éetet élve) délután felszólal a klubban a környezetvédelem jegyében, hogy hát ne akarjanak már annyian autóba ülni vagy motorra pattanni mondjuk Kínában, mert a sok autó fokozza a Föld elszennyeződését. Figyelünk, ugye? Neki jár minden, de a gyarmatlakóknak (értsd: az alacsonyabb rendűeknek), na azoknak már nem jár.

*SUV = A szabadidő-autók angol megnevezése, a „sport utility vehicle” rövidítve SUV, magyar fordításban: „sportcélú haszonjármű”, de a köznyelv „utcai terepjáró”-nak is nevezi. Az 1990-es évek elején Amerikában megjelent gépjármű kategória, amely a terepjárók (dzsipek) előnyeit ötvözi a személygépkocsik kényelmével.

Ez bizonyos szempontból talán még rosszabb, mint a náci filozófia, hiszen itt már fajok sincsenek, itt egyszerűen a birtokolt pénz mennyisége alapján rangsorolják az egyes embereket, országokat. És mindig csak az adott pillanat számít! A kerékvasbanknál tapasztalt metodikához hasonlóan, a lőtéri kutyát sem érdekli, mi történt addig, hogy mi lesz, azt nagy valószínűség szerint csak a Jó Isten tudja, de lehet, hogy bizonyos esetekben még ő sem, csak az számít, hogy most mi van, most, ebben az adott pillanatban mekkora összeg felett diszponálsz.

A legfőbb szempont pedig az, hogy a pénzszivattyú, melyet te, no meg a többiek, s velük persze jómagam is, működtetünk a befizetéseinkkel, nem állhat le egy pillanatra sem! Amíg a gombnyomogatásra történő pénzátutalási rendszer hierarchiájának fogaskerekei olajozottan működnek, addig kijár neked a Tisztelt Ügyfelünk! megszólítás, ám abban a pillanatban, ha homokszem kerül a gépezet fogaskerekei közé, csak „CSAK” válaszokat fogsz kapni. Onnantól kezdve „dejszen aláírtad a szerződést, hallgass a neved”!

Így állunk most. Rajta vagyok az ügyön, küzdök az elemekkel. Egy dolog azonban bizonyos! Többet az életben nem veszek semmit hitelre vagy lízingre! Hat évembe kerül ez az életre szóló lecke, de a tanulás hatékonyságát, valamint a bevésődés életre szóló jellegét tekintve asszem nyugodtan mondhatjuk, hogy még Ludas Mátyás honfitársunk emlékezetes kapufélfára felrovó metodikáján is túltesz, ha bátorkodhatom kifejezni magamat ezzel a csodálatosan halmozott képzavarral. Van is már egy idevágó jelmondat, amit kitaláltam hozzá, ez pedig így hangzik: „Akkor inkább nem lesz!”

Sőt, továbbmegyek egy lépéssel! Eddig is takarékszövetkezetnél vezettettem magamat szembekötve vakon, ahogy Bogár Prof szokta volt mondani, de ezek legalább nem elfajult testvérektől valók, lévén magyarok, és nem csinált „áll-útakon” vezettetnek, lévén a takszövök – ellentétben a bankokkal – csak annyi pénzzel gazdálkodhatnak, amennyivel ténylegesen rendelkeznek. Arra biztatok mindenkit, vegyék ki a pénzüket a kereskedelmi bankokból és tegyék át a takarékszövetkezetekbe! A fogyasztással pedig bánjanak csínján, ne engedjenek a szirénhangoknak!

Mindennek rendelt ideje van, még a fogyasztásnak is! Bizony nagy árat fizetünk azért, ha az arra rendelt idő helyett annak előtte hódolunk az ámerikaiak körében újabban örömszerző tevékenységgé avanzsált ún. „shoppingolás”-nak.

A pénzintézet és a hitelfelvevő – a későbbiekben csak adós -, mint egyenlő, ám (és ez is csak a későbbiekben, az apró-betűs rész nagyítóval történő elolvasása után derül csak ki) ellenérdekelt! szerződő felek között létrejött kötelék olyan erős, hogy amit jogászok és közjegyzők összekötöttek, azt még a Jó Istennek is komoly munkájába kerül szétválasztani, öngyilkosságnál alább nem is nagyon szokott sikerülni a dolog.

Akinek pedig végképp elege van az egészből, javaslom vegye ki az összes pénzét a bankból, mert annál a helynél, ahol kizárólag pénzért és pénzben mérik a tiszteletet, tán még a párnacihában is jobb helye van a nehezen megkeresett kis pénzecskénknek.

Isten áldja Magyarországot!

1 öntudatos pécsi polgár

www.johafigyelunk.hu

Nemzeti InternetFigyelő