Don kanyar a lövészárokból nézve – Egy túlélő emlékei


A véletlen során találkoztam az életvidám és kiegyensúlyozott Simonics Feri bácsival 2005-ben, aki azon kevesek közé tartozott, akik hazajöttek a „pokolból”, a Don kanyarból.

don

A 2. Magyar Hadsereg kétszázezer magyar katonája közül nagyon kevesen térhettek haza, és közülük is alig élnek már, akik szemtanúi, megélői voltak a Don kanyari történelemnek. Ez a lövészárokból megélt háború, Feri bácsi visszaemlékezését hallgatva ember közelibb, mint a történelemkönyveké.

– Hogyan sikerült ilyen életvidámnak, kiegyensúlyozottnak maradnia?

A ma élők nem tudják, mi az, hogy rossz világ. Aki túlélte a doni háborút, és onnan hazakerült, az tudja, mi az, hogy rossz világ. Sajnos mi megéltük. 21 évesen vittek ki a Don kanyarba, ahol végigéltem másfél évet, a tűzvonalban, két állásban töltöttem hét hónapot. Ahová 1942. július 22-én, Szent Anna éjszakáján vezetett bennünket egy német katona. Szemben, már ott volt az ellenség. De amíg ide értünk, 1200 km utat tettünk meg.

– Mikor hívták be, mikor került ki a frontra?

1941. augusztus 11-én kaptam meg a katonai behívót, még aznapra, a Kaposvár 6.gyalogezred 1.zászlóalj 3. századához. Öt hónapon át gyalogsági lövész és nehézpuskás kiképzést kaptam. Őrvezetőnek léptettek elő.

1942. május 28-án vittek ki a frontra, abban a hitben, hogy a Német Birodalom megszálló csapatként, és harcolóként alkalmaz bennünket.

A 2. Hadsereg parancsnoka Jány Gusztáv vezérezredes volt, a zászlóalj parancsnok vitéz Ludányi ezredes, az én századparancsnokom Kárpáthy Gyula hadnagy volt.

– Milyen útvonalon jutottak el a Donig?

Érsekújvárnál hagytuk el a határt, ahol maradék pénzünket elkölthettük, vagy hazaküldhettük. Szlovákián át Németország érintésével, Lengyelországon keresztül vitt a vonat. Ez már szomorú világ volt. Mindenütt éhes kisgyermekek kísértek bennünket, és azt kiáltozták: „Kicsi magyar kenyér! Kicsi magyar kenyér!” Hát bizony a napi kenyéradagunkból kidobáltunk a vonatból, mert nagyon sajnáltuk őket.

Több, mint egy hétig utaztunk Ukrajnában, amikor 1942. június 3-án a Dnyeper parti Recsicában kivagoníroztak bennünket. Egy hetet pihentünk, takarítottuk a szemetet, még a ruháinkat is kimostuk a folyóban.

Ekkor kezdődött a szovjet hadsereg visszavonulása a Donig, nyomukban a németekkel, akiket nekünk is hamarosan követnünk kellett.

– Mikor indultak a frontra?

Június 16-án hajnali négykor. Napi 25-60 km-t gyalogoltunk tikkasztó hőségben és nagy esőzésekben. Július 2-ára már 600 km volt mögöttünk, amikor Ivanovkába érkeztünk.

Útközben félig elhantolt katonákat találtunk, akiknek feje és bakancsa kint volt a földből. Mi tisztességesen eltemettük újra az elesetteket. Mivel a konyha lemaradt, sokat éheztünk. Vacsoránkat legyűrtük, hogy legyen erőnk a másnapi útra.

Kurszk előtt 2-3 napra egy faluban szállásoltak bennünket. A falu nevére nem emlékszem, a házigazdáéra annál inkább. Idős, szakállas ember volt a házigazda, felesége és két leánya volt. Szép tágas udvara, rendes téglaháza, istállója is volt. Volt lova, tehene, pár kecskéje. Meglepődtünk, amikor nehezen tördelve magyarul kezdett beszélni. Nagyatádról került ki az I. világháborúban. Szibériába vitték fogságba. Sikerült megszöknie, de elfogták, és parasztokhoz adták ki dolgozni. Hatszori sikertelen szökési kísérlet után elvette a gazda lányát, és ottrekedt. Elmesélte, mint kényszerítették őket a kolhozokba, mi is az a kolhoz, amit azután mi itthon az ötvenes években megtapasztalhattunk. Jószívvel kaptunk tőle élelmet.

Innen kerültünk Kurszkba. Ott ért minket az első légitámadás. Ez volt az első tűzpróba. Rengeteg volt a halott, és nekünk kellett eltemetni őket, valamint elhullott állatokat is. Ez a terület mocsaras vidék volt, ahol rengeteg volt a maláriát terjesztő szúnyog, ami ellen kaptunk tablettákat.

– Feri bácsiék itt értesültek Horthy István hirtelen haláláról

Kurszkban kaptuk a megdöbbentő hírt Horthy István kormányzó-helyettes hirtelen haláláról és annak körülményeiről. Minszkben reggeli tornára indult a gépével Horthy István, de alig szállt fel, mindössze egyet fordult és lezuhant. A mai napig nem lehet az igazságról beszélni, hogy mi is történt.

Én személyesen beszéltem a legényével, aki elmesélte, hogy még a kávéját is megfőzte, s kínálta vele „igya meg Kormányzó Úr!” Azt válaszolta Horthy István: „Nem. Előbb megcsinálom a reggeli tornarepülésem, és majd azután.” Fent a gép azonnal lezuhant. Bennünket, magyar katonákat igen rosszul érintett a halála, mert ő igen féltette a magyar hadsereget, ezért sok konfliktusa volt a német tisztekkel. Ezt követően tudtuk meg, hogy minket nem megszálló egységeknek, hanem harcoló csapatoknak vittek ki a németek, amibe Horthy István nem volt hajlandó beleegyezni.

Lehet, hogy ezért történt a szerencsétlenség?!

Ekkor tudtuk meg azt is, hogy mi önkéntes hadsereg vagyunk. Nagyon elkeseredtünk, és ettől kezdve már a német katonákkal nem voltunk olyan hűséges szövetségesek. Tény: magyar részről kiadták a szigorú parancsot, hogy a civil lakossággal emberi módon kell viselkedni, nem szabad őket magunkra haragítani. Ezt az ottani orosz emberek talán tudták is, mert a partizánok a németeknek több bajt okoztak, mint nekünk.

– Egyezik az útvonaluk, Nemeskürty István könyvében jelzettel?

Nem. Mi 50-100 km-rel távolabb voltunk, 50-60 km-rel északabbra. Mások helyiségnevek voltak, máshol volt a Don parti állásunk, a visszavonulás és a zárt rés.

Mi 1942. június 8-10 között indultunk. Útvonalunk: Csernigov, Nyezsin, Konotop, Szumi, Harkov, Kurszk, Korotojag. Liski volt az első Don parti állásunk. Két hét alatt tettük meg az 1200 km utat. Július 24-én 2 napot pihenhettünk egy falucskában, ahonnan már a lakosságot kitelepítették. Itt kapták meg a tisztek a Don parti állások térképeit.

Századparancsnokunk Kárpáthy Gyula hadnagy azt kérte vitéz Ludányi Antal ezredestől, hogy elsőként mehessünk a halálba. Engedélyezték, és így a 2. század lett a tartalék. A mi legénységünk elkeseredett, mert akkor még azt hittük, hogy hátul a biztosabb. Felsorakaztunk, még az éjjel elfoglaltuk a Don parti állást. Hadnagyunk elmondta, hogy azért döntött így, mert ha mi ássuk a lövészárkot, nagyobb biztonságban vagyunk, és a tartalékot mindig oda vetik be, ahol a legnagyobb a veszély.

– Emlékszik az első, tűzvonalban töltött napra?

Sohse felejtem el. Szent Anna napja volt, július 26-a. Gyönyörű, holdvilágos éjszaka volt. Tisztába öltözve, harci felszereléssel indultunk el az első vonalba. Egy völgykatlanban volt a falucska, Jasznyiki, ahol már egy német raj várt ránk. A körlettől jobbra indultunk a német katona után egy szakasz három raj és jómagam, mint nehézpuskás. Egy km hosszú sávon helyeztek el bennünket. A Don túlsó partján már az oroszok voltak.

Ezen a részen két ága van a Donnak, és közte egy három km-s sziget. Az oroszok uralták, és előretolt állásaikat építették ki. Mi a holdvilágos éjszakán ebből csak a sárguló búzatáblákat láttuk a túlsó parton.

Éjfélkor kezdtük beásni magunkat a földbe. A talaj nagyon köves volt, és a kis gyalogsági ásókkal alig tudtunk akkora gödröt ásni, hogy legalább leguggolva elbújhassunk benne.

– Emlékszik az első halottjukra?

Soha nem felejtem el. Már harmadik napja tartalék élelmiszeren éltünk, nem volt ellátmányunk, mert nem tudtunk annyi futóárkot ásni, hogy a konyháig eljussunk. A századkörletünk Jasznyiki falucska gyümölcsösében volt elrejtve.

A szomszéd rajból egy 28 éves fiú hozott a rajának egy vödör ebédet. Gecsei Sándor hívták, és balatonendrédi lakos volt.

Miért nem ülsz le, még meglőnek az oroszok – mondom neki. „Meg kell itt dögleni”- válaszol és elkeseredve intett erre a kezével. Ekkor már süvített is a golyósípolás a fülem mellett. Még leguggolt. „Meglőttek” – annyit mondott. Hasbalőttek. Nézem, a kulacsomból öntöm rá a vizet, fel akarom éleszteni, próbálom itatni… Egyszerre akartam hasznát venni a bajtársi segítésnek meg az egészségügyi kiképzésnek is.

Amint vetkőztetem, látom a karján lefolyni a vért. A karján át az oldalán, a szívén keresztül, a másik oldalán jött ki a golyó. Rögtön meg is halt. Ő volt az első halottunk. Nagyon megrázó élmény volt.

Különösen azért is, mert ha visszaért volna a konyhára, nagy öröm érte volna. Az édesanyja csomagja várta, benne két kilós fehér házi sült kenyér. Mindig olyan éhes volt ez a fiú… Hiába küldte az édesanyja, már nem ehette meg. Letakartam a köpenyemmel, elmásztam a többiekhez, hogy elmondjam mi történt. Esti sötétedés után bevittük a faluba, és ott temettük el koporsóban.

– A többiekre milyen hatással volt?

Az első halálos hír, amikor végigfutott a vonalon, nagy hatással volt mindenkire. Megéreztük, hogy ott vagyunk a háború borzalmas ölelésében. Mégjobban, gyorsabban csattogtak a kis csákányok a köves földben, nagyobb volt az éberség, nem mertünk elaludni. Egy-egy figyelőt állítottunk, amíg a többi a védővonalat. Nemsokára egy másik honvéd is meghalt, aki figyelőállásban volt. A fáradtságtól és kimerüléstől úgy aludt el a futóárokban, hogy a fejét az árok felső szélére hajtotta. A sisakja kilátszott, és az oroszok megcélozták. Az állán egy puskalövéssel úgy ment át a golyó, hogy rögtön meg is halt. Gáspár volt a vezetékneve.

– Kik voltak a közvetlen közelükben?

Egy hét alatt úgy ástuk meg a futóárkokat, hogy el tudjunk bújni. Egy kilométerre a körlettől volt egy vasúti bakterház. Oda ástuk be magunkat egy ékcsúcsba, nehézpuskával.

Mellettem egy golyószórós rajnak, a másik oldalon a 2. zászlóaljnak kellett volna összekötnie bennünket. Orosz támadás közben tudtuk meg, hogy nem kötötték össze az első zászlóaljat a másodikkal, és közben 2 km a senki földje volt. Az oroszok ezt felderítették. Egy vízmosás volt ott, ott akartak feljönni az oroszok a hátunk mögött. Nyílván azt remélték, hogy élve visznek el minket a golyószóróval.

Volt ezen a vidéken egy kastély, nagyon szép gyümölcsössel. Ötven nő élt itt, igen kényelmes körülmények között. Az volt a feladatuk, hogy minden évben szüljenek egy gyereket, és utána ezeket a gyerekeket bölcsődébe vitték. A nők megpihentek, és újra következtek. Így nevelték az úgynevezett Sztálin-gyerekeket.

– Melyik nagyobb támadásra emlékszik?

Egy szeptemberi estén nagy tüzérségi támadást kaptunk, aknavetőkkel. Nem tudtuk mire vélni. Értesítettük a szomszéd rajokat is a várható támadásról. Magam is őrszolgálatban voltam. Hajnali 5 óra volt. Szép, tiszta idő volt, láttam, amint három csónakkal a vízen át, jöttek az orosz oldalról.

Mindjárt tüzeltem is a nehézpuskával, de rövidet lőttem. A társaimnak átadtam, hogy a nehezéket állítsák át ezer méterre, mert én csak ötszáz méterre lőttem. A társam az egyik csónakot el is találta, amikor kikötött, majd a hátulsót is meglőnie. Úszógumikkal ugráltak ki egy nádas findzsás részébe, és a horhón egyenként próbáltak feljönni az orosz katonák.

Egyik emberemet a szomszédos lő szorosba küldtem, hogy amilyen gyorsan lehet, induljanak a Halálvölgy felső torkolatához, mert jönnek az oroszok! Bizony, csak az ügyességükön múlott, hogy 50 méterrel előbb értek oda, mint az oroszok, s így tűz alá vették és visszaszorították őket. Ez a küzdelem jó kilenc órán át tartott, miután fehér zászlóval az oroszok megadták magukat. 22 foglyot hoztunk el.

– Megtudtak valamit a foglyoktól?

A foglyok elmesélték, hogy már 2 nappal előttünk itt voltak a nádasban alattunk tizenketten, és onnan irányították rádióval a tüzet, és kémleltek bennünket. Ukránok voltak, akik szerettek volna haza jutni. Nem is próbáltak visszamenekülni. A nádasban hatan maradtak, köztük két tiszt, akik megsebesültek, és elrejtőztek. Mi nem mentünk utánuk. Valószínű, hogy az úszógumikkal visszaúsztak. A rádiót, a fegyvereket, mindent otthagytak. Mi ezeket elhoztuk, amiért a századparancsnokunk magas kitüntetést kapott, miközben közülünk még bronzra sem terjesztettek fel senkit.

– Emlékszik Feri bácsi a bajtársai nevére?

Már hogyne emlékeznék! A nehézpuskás raj 5 emberből állt.

A rajparancsnok én voltam, Simonics Ferenc, őrvezető, simonacsai lakos 1920-s születésű. Irányzók: Májai János őrvezető, ecsei lakos, 1920-s születésű, és Komáromi Lajos honvéd, torvai lakos, 1919-s születésű. Lőszeres: Szolecsák János honvéd, zimányi lakos, 1916-s születésű. A lovászunk Lipcsák György honvéd, Kárpát-ukrajnai ruszin, 1920-s születésű. Úgy állították össze a rajokat, hogy legyen közöttük egy ruszin, aki tud az oroszokkal beszélni. És volt egy „Lovunk”, meg egy két kerekű kordé, amire a 45 kg-s nehézpuska és a fegyverek voltak felrakva.

– Ez a ló fontos szerepet játszott az életükben

Nagyon szerettük. A társunk volt. Az 1200 km-s úton, amikor átszállás helyre érkeztünk, az volt a legelső, hogy a lovat ellássuk enni-innivalóval, különben hogy bírta volna erővel, a felszerelés cipelését?

Gondunk is lett belőle, mert Kárpáthy Gyula századparancsnok nem jól lovagolt, és a nyeregkápa minden lónak feltörte a hátát, és ezért sorra cserélte a kordé-századhoz beosztott lovakat. A mi lovunknak Kondor volt a neve, fehérszőrű, 8 éves ló volt. A hadnagy úr a Kondort le akarta cserélni egy lesoványodott lóért. Én meg nem adtam oda! Megmondtam neki, hogy mi egész úton addig nem ettünk, amíg elébb a lovunknak nem teremtettünk, de az egész úton ám! Erre a hadnagyúr szárazon megborotváltatta az arcom, amitől egy hétig égett. Sajnos a végén mégis ő lett az erősebb, de mi a hátaslovat is meggyógyítottuk. Addig borogattuk a sebét szénapelyvával, amíg meggyógyult. A hámot pedig átformáltuk komótra. A Kondor pedig – mondja huncutul csillógó szemmel – mindennap ledobta a hadnagy urat, amiért a tiszt urak bizony heccelték. Mi miután a beteg lovat meggyógyítottuk, azt javasoltuk, hogy a nyergét cserélje könnyebbre. Így azután visszament a csere, és Kondor megint velünk volt.

– Az élelmiszer megszerzésben is leleményesek voltak

Mi értettünk a méhekhez is. Üvegekbe annyi mézet sikerült összegyűjtenünk, hogy még az első vonalban is tartott. 32 rubelért vettünk egy szép, tarka kecskét, és a tejét összekevertük a feketekávé adagunkkal, tettünk hozzá egy kis mézet, s ez megtartott minket jó erőben. A kecskét a kordé után kötöttük, s velünk jött az első vonalba is. A lovász együtt etette a lóval.

– Munícióval hogy voltak ellátva?

Már az első időkben is csak jegyre kaptunk töltényt Ki volt ugyan adva egy bizonyos mennyiség, de azzal mindig el kellett számolni, ki és mire lőtte el. Előfordult, hogy amikor lőszert kértünk, a századparancsnokunk azt üzente vissza: „Nem tudják, hogy jegyre kell lődözni a nehézpuskával?”

– Félt-e Feri bácsi, és mit érzett?

Az első tűzkeresztség után már nem féltem. Mindig az éberség, a figyelmesség a legfontosabb, hogy megmentsük az életünket, meg hát a Gondviselés. A Halál azonban nemcsak a tűzvonalban szedte az áldozatait. A századparancsnokunk, Kárpáthy Gyula hadnagy a saját aknazárunkon robbant fel, pedig hát nagyon ismerte az aknakapukat.

– Ez hogy történt?

A Don partján nagyon sok mogyorófa volt, és a hadnagy úr nagyon szerette a mogyorót, ezért minden éjjel lement a partra, de az egyik éjjel szerencsétlenül lépett. Szörnyű volt. Csak a törzse maradt meg. Ott temettük el a zászlóaljnál.

– Bátorságról, félelemről, felelősségről mit mondana el?

Egy km-re a Dontól, egy Nikolszki nevű falunál építettük a második állást, ami nagyon veszélyes volt. Az oroszok csoportok át-átjöttek, és többször előfordult, hogy foglyokat vittek a magyaroktól, ha netán az őr a kimerültségtől elaludt.

Vidányi ezredes úr lejött hozzánk, és kiadta, hogy mi is önként menjünk át, és hozzunk oroszokat. Aki átmegy, kap két hét szabadságot és vaskereszt kitüntetést.

30 családos ember, aki nagyon vágyott már a családja után, jelentkezett, hogy átmegy. Engem választottak parancsnoknak. Én összehívtam őket, és elmondtam, hogy ez önkéntes dolog, én nem vállalom, és ők is jól gondolják meg! Nem kell a vaskereszt, de még a fakeresztet sem szeretném.

Kihallgatásra vezényeltek. Az ezredes úr megkérdezte, miért nem vállalom a „megtiszteltetést”, Katona vagyok ezredes úr. Ha parancs, teljesítem, minden további nélkül megyek. Önként nincs szívem átvinni ezeket a családos embereket, mert nem tudom mind visszahozni őket, de még magamat se biztos. Megveregette a vállam, és azt mondta: „Becsüllek fiam. Őszinte vagy. Nem parancs.” Így én nem is mentem át. Harmincan mentek át azon az éjszakán, és csak tizenhatan jöttek vissza, és még foglyot sem hoztak.

Ezen a vízmosásos Halálvölgy részen mindig próbálkoztak áttörni az oroszok. Mire kiépítettük az állásunkat, új századparancsnokot kaptunk dr. Bajnóczy Máté személyében, aki Enyingen volt ügyvéd. Ő nagyon féltette az embereit, nem akart minden áron vitéz lenni, de ha lehet minden rábízott emberét meg akarta őrizni és haza akarta hozni. Becsületes, jó ember volt.

– Repülőtámadást kaptak?

December 10-15-e között nagy tüzérségi, aknavető és légitámadást kaptunk. Hajnalban olyan támadást kaptunk, amilyet még nem tapasztaltunk. Másfél méteres hó volt, és annak a tetején jöttek, részegen, vodkával leitatva, le sem feküdtek. A hegy hátán jöttek. Kimondhatatlan, mennyi volt a halott. Mi is tüzeltünk. Annyian voltak, hogy nem láttuk a végét. Azóta mondjuk: annyian vannak, mint az oroszok. 41 fokos hideg volt, de a golyószóró, a géppisztoly csöve tüzes volt. Már töltényünk sem volt, amikor teljesen megközelítettek bennünket.

A távbeszélő házba beszóltam a tüzéreknek: Hát miért nem tüzeltek!? Itt vannak az oroszok, nekünk meg töltényünk sincs. Azt a választ kaptam: „Tűzzék fel a szuronyt!”

Megköszöntem a szívességet és elbúcsúztam azzal, hogy feltűztem a szuronyt. Még öt repeszgránátom volt. Gondoltam, ezt még búcsúzóul visszaküldöm nekik. Megfordítottam a nehézpuskámat és a tüzérségünket körbelőttem egyes lövéssel. Erre azután az ő állásuk mögött 3 km-rel megindították a tüzet, csak úgy okádta a tüzérség a tüzet. Ez végül megállította az orosz támadást Az oroszoknak rengeteg veszteségük volt. Nálunk kevés halottunk volt, mert nem hagytuk el a védőállást.

– Reálisan mennyire értékelhető a mi áldozataink száma?

A mi zászlóaljunkkal 5-600 ember ment ki a Kaposvári gyalogezred első zászlóalj harmadik századával. 100-120 fő jött vissza Tudomásom szerint a Második hadsereg 190.000 katonájából 70.000 tért csak haza. Akik visszajöttünk katonák, tisztek, ezt tartják reális adatnak. A Kassáról és Nyíregyházáról kiment magyar csapatok létszáma 270.000 fő lehetett, akik közül 180-190.000 fő soha nem tért haza. Sajnos ez a szomorú valóság.

– Feri bácsi mikor tért vissza?

1943. április 20-28-a között tértem haza. A visszavonulásról is sokat kellene beszélni. Volt, amikor szöktem, volt, amikor menekültünk. Fogságba is estem, ahonnan megszöktem. Hét golyó volt bennem. Szökés közben egy erdőt akartunk elérni, húszból öten maradtunk életben, mert tűz alá vettek. Akkor ment át 7 golyó a ruhámon. De velem volt az őrzőangyalom vagy az Úristen!

Egyre inkább azt érzem, le kellene írni mindazt, amin átmentünk, okolásul az utókornak. Ha Isten ad erőt hozzá, megteszem.

Orbán Éva

Nemzeti Hírháló – Nemzeti InternetFigyelő

Reklámok

4 gondolat “Don kanyar a lövészárokból nézve – Egy túlélő emlékei” bejegyzéshez

  1. “Horthy István kormányzó-helyettes hirtelen haláláról és annak körülményeiről. Minszkben reggeli tornára indult a gépével Horthy István, de alig szállt fel, mindössze egyet fordult és lezuhant. A mai napig nem lehet az igazságról beszélni, hogy mi is történt.”
    Egyszerü a dolog. A repülöket a szar olasz engedély után csinálták, a repülöknek az orra tul nehéz volt. Mi mindent elhibáztunk én azt mondom: basztunk. Miindenhez hülyék vagyunk, semmi keresnivalónk nem volt ottan. A németet is behülyitették és ök be is mentek a csapdába. Ez mind egy nagy tev volt és mi nem tudtuk magunkat kint tartani. A nagybátyám is kint volt, sikerült neki a fogságból hazajönnie. A sérülteket a “visszavonulásban” agyonlötték. Nem cipeltek magukkal semmit se. Soha nem felejtem el, amint a sérült könyörgött hogy vigyék magukkal.

    robi tobi

    Kedvelés

Hozzászólások lezárva.