VII. Piusz pápa magyar huszár megmentői – avagy: Ki volt János vitéz?

magyar_huszárA katolikus egyház május 24-én ünnepli Mária, a keresztények segítsége ünnepét. Kevesen tudják azonban, hogy ennek az ünnepnek magyar vonatkozása is van: május 24-e azoknak a magyar huszároknak állít emléket, akik kiszabadították Napóleon fogságából VII. Piusz pápát, és hazakísérték őt Róma városába.

A francia forradalom nemcsak Franciaország határain belül intézett összehangolt támadást a katolikus egyház ellen, 1798-ban Berthier tábornok csapatai azzal a céllal érkeztek Rómába, hogy véget vessenek a pápaság hatalmának. Az idős és beteges VI. Piuszt fogságba vetették és Franciaországba hurcolták, útja során érte a halál 1799. augusztus 29-én Valence-ban. Rómában eközben köztársasági kormányt alakítottak, az Egyházi Államot pedig kifosztották. A bíborosi kollégium tagjainak zöme az osztrák fennhatóság alatt álló Velencébe menekült, itt értesültek VI. Piusz halálhíréről, s választották utódjául Barnaba Chiaramontit, aki VII. Piusz néven lépett Szent Péter trónjára. Koronázása – mely a velencei Szent György templomban történt – után tért vissza az időközben felszabadult Rómába, ahová magyar huszárok kíséretében 1800. június 3-án érkezett meg. Az egyház helyzete azonban még közel sem fordult szerencsésebbre: Franciaországban 1799. november 9-én egy államcsíny folytán Bonaparte Napóleon első konzul megdöntötte a Direktórium uralmát, és kezébe vette a hatalmat…

Napóleon valójában teljesen közömbös volt a vallással szemben, nem látott más benne, csak eszközt politikai céljainak megvalósítására. Meg volt róla győződve, hogy Franciaország csak akkor lehet igazán nagyhatalom, ha az egyszerű nép katolikus marad. Valláspolitikájának tehát két célkitűzése volt: a vallási béke megteremtése és az egyháznak az állam szolgálatába való állítása. Az egyház és Franciaország viszonyát 17 szakaszban rendező konkordátumot 1801. július 15-én írta alá Ercole Consalvi bíboros-államtitkár, e megegyezés visszaadta a még meglévő egyházi vagyont, a katolikus egyháznak uralkodó jelleget biztosított.

Napóleon 77 ún. organikus cikkellyel egészítette ki a konkordátumot, amelyek a gallikán államegyház rendszerét tartósították – e lépése VII. Piusz tiltakozását váltotta ki. A pápa annak reményében, hogy az organikus cikkelyek életbe léptetéséről lebeszélheti Napóleont, 1804-ben elfogadta az uralkodó meghívását Párizsba, hogy a Notre Dame-ban császárrá koronázza. A ceremónián azonban Napóleon kikapta a pápa kezéből a koronát, és maga helyezte saját fejére, így fejezve ki, hogy a pápát a francia politika szolgálatába állította.

napoleon-koronazas

1808-ban Napóleon elfoglalta és Franciaországhoz csatolta az egyházi államot. Erre VII. Piusz kiközösítéssel válaszolt, amivel Napóleon nem sokat törődött: letartóztatta és fogságba hurcolta a pápát. Eleinte Savonában tartotta házi őrizetben, majd Fontainebleau-ba vitette. Napóleon eközben elrendelte, hogy a bíborosok Rómából Párizsba helyezzék át lakhelyüket, de közülük tizenhármat megfosztott méltóságától, mert nem voltak hajlandóak második esküvőjén megjelenni.

VII. Piusz törhetetlennek mutatkozott. A császár, hogy a pápára nyomást gyakoroljon, 1811-ben nemzeti zsinatot hívott össze Párizsba, ám sikertelen oroszországi hadjárata után mégis a VII. Piusszal való megegyezés felé hajlott: 1813-ban kicsikarta a pápától az úgynevezett fontainebleau-i konkordátumot. Ám Napóleon kimerült hadereje már nem bírt megbirkózni az orosz–porosz szövetségesekkel, s nemcsak Olaszország, de maga Franciaország is kiszakadt hatalmi köréből. A lavina megindult, s mielőtt elsodorta volna őt és császárságát, kész volt hazaengedni a pápát, és Rómán kívül a trasimenói megyéket is visszaadatta neki. A pápa azonban ragaszkodott teljes függetlenségéhez és állama csorbítatlan birtoklásához. Teljes jogú rehabilitációját Ferenc osztrák császártól kérte, neki írt levelében visszakövetelte mindazon jogait, hatalmát és teljes szuverenitását, melytől négy és fél éven át megfosztották.

VII Piusz

I. Ferencnek több becsületbeli adóssága volt a pápával szemben. A vesztett wagrami csata (1809) után nem állhatott ki a pápa mellett, most viszont békeközvetítőként annál inkább módjában állott. Késedelem nélkül tudomására is hozta Napóleon megbízottainak, hogy a szövetséges hatalmak sürgetik a pápai állam csorbítatlan helyreállítását, és VII. Piuszt teljes függetlensége elismerése mellett római székvárosába szándékoznak visszahelyezni. Az ellenkezésnek ekkor már nem volt értelme, így Napóleon 1813. március 25-én hazaengedte a pápát. Az egyházfő kíséretére a Radetzky-huszárok magyar lovasszázadát rendelték, akik akkor az osztrák–francia határ mentén teljesítettek szolgálatot. Az Alpokon való átkelés nagyon megviselte VII. Piuszt, a hintóban zötykölődő pápát egy tiszt saját köpenyével takarta be. Egyes források szerint e huszártiszt nem volt más, mint a ráckevei Horváth János, akinek alakjáról Petőfi Sándor híres elbeszélő költeménye, a János vitéz főhősét mintázta. Horváth János tettéért a legmagasabb pápai kitüntetésben, a Krisztus-rend gyémánt csillagjában részesült, melyet halála után hozzátartozói a ráckevei templomnak adományoztak. A rendjelet az áldoztató kehelyre forrasztották, amely 1937-ben került a székesfehérvári egyházmegyei gyűjtemény tulajdonába.

VII. Piusz hazatértének napját, május 24-ét Mária, a keresztények segítsége ünnepévé tette, magyar segítőit pedig soha nem feledte el. „Amikor a magyarság szenvedett, a pápák álltak mellette, az ő segítségükkel nyerte vissza hazánk a töröktől fővárosát és régi határait. Most pedig a magyar fegyverek oltalma alatt vonult be az Örök Városba négyéves rabsága után népének ujjongása közt VII. Pius” – írta Kühár Flóris. Emlékül a pápa zászlót adott a Radetzky-ezrednek. A zászló egyik oldalán a Boldogságos Szűz, a másikon két géniusz; az egyik Rómát jelképezi, ez a magyar címert tartja, a másik, a Magyarországot jelképező géniusz a pápai koronát emeli. A zászlón ez a felirat áll: „Ungariae Patronae Pium comitatis ad Urbem; O felix tanto Roma sub auspicio – Boldog vagy Róma, hogy érzed a Magyarok Nagyasszonyának oltalmát, ki Piust a Városba kísérte.” A zászlót örök emlékül a bécsi fegyvertárban őrzik.

Benkéné Jenőffy Zsuzsanna

(tortenemportal)

Forrás: Magyar Tudat

Ki volt János vitéz?

Buda alatt, a ráckevei régi temetőben járva egy különös útjelző táblán akad meg a tekintet: János vitéz sírja felé mutat a nyíl, ahol egy félbetört oszloppal megjelölt síremlék áll. Rajta a felirat: Itt nyugszik Horváth Nepomuki János, rangjai és kitüntetései felsorolva… Sokan szinte értetlenül állunk, hiszen nem más ő, mint Petőfi Sándor megálmodott mesehőse, János vitéz! És ha minden legendának van valamilyen valóságmagva, akkor lássuk, ki is volt ő valójában. Korabeli ráckevei dokumentumokra támaszkodva Borovsky Samu Pest-Pilis-Solt vármegye műemlékei című monográfiájában (1910) említi a ráckevei műemlékek között Horváth N. János síremlékét, és ír „a jobbágyból lett világlátott huszárkapitányról”.

Horváth N. János 1774. május 10-én született Ráckevén. Az anyakönyv tanúsága szerint Piringer Jánosként látta meg a napvilágot. Apja Piringer Pál, édesanyja Gáspár Magdolna volt. A ráckevei nádfedeles házból hamarosan az égiek mezejére távozott az édesapa, akiről a kis Jánoskának nem is maradt emléke. A megözvegyült édesanya — hogy a kisfiú apa mellett nőhessen fel — a gyászév letelte után férjhez ment nemes Horváth János megyei perceptorhoz azzal a kikötéssel, hogy adjon nevet a kis Jánosnak. Így lett Horváth Jánosból Horváth Nepomuki János.

Az új házasság sem volt hosszú életű. Az édesanya szülésben hamarosan meghalt. A kis Jánost rövid ideig mostohaapja nevelte, aki italozó lett, elverte csekélyke vagyonát, és az árvát magára hagyva elköltözött Ráckevéről. Ekkor a gyermeket atyai nagybátyja, Piringer György vízimolnár vette magához, akinek volt már egy kislánya, Juliska. A két gyerek, Jancsi és Juliska együtt nevelkedett Piringer György házában. Jancsi gyerek Ráckevén járt iskolába, Szőnyi Pál szabómesternél lett inas, majd később segéd.

Az 1793-as esztendő fordulatot hozott életében. Európa háborús földrész lett: a francia forradalom és a jakobinus mozgalom ellen katonai koalíció született. I. Ferenc császárnak katonára volt szüksége, ezért elrendelték az újoncozást. Ráckevének három lovas huszárt kellett kiállítania teljes felszereléssel a város költségén. A szabócéh javaslata alapján került Horváth N. János az I. huszárezredbe. Tizenkét éves szolgálatot vállalt a városért. Amikor fejébe nyomták a díszes csákót, a 19 éves fiatalember egyedül Juliskát sajnálta otthagyni, akihez már gyengéd érzelmi szálak fűzték. Minderre az 1845-ben írt végrendeletében derült fény. Ezredével szolgálati helyére, Észak-Itáliába (Taljánországba) került. Itt kiválóan megtanult németül, olaszul és — mert többször jártak francia területen — franciául is. A kemény kiképzés után gyorsan emelkedett a ranglétrán. 1794-ben káplárrá (tizedessé) léptették elő.

KacsohPongracJanosvitez1904-es eloadas

Közben Franciaországban nagy változások mentek végbe. Napóleon magához ragadta a hatalmat, és európai hegemóniára tört. 1799-től véget ért a viszonylag nyugalmas garnizoni élet, és véres csaták sorozata következett. 1798-ban Horváth N. Jánost áthelyezték az 5. Radetzky-ezredhez. Az első csatában súlyosan megsebesült, mert testével védte Alvinczi tábornokot. Hősiességéért megkapta az Ezüst Vitézségi Érmet, egy másik ütközet után a strázsamesteri rangot, majd alhadnaggyá léptették elő. A franciák 1809 májusában bevonultak Bécsbe, és két nappal később magyar földre léptek. Horváth N. János ezrede ott verekedett június 14-én a vesztes győri csatában.

Miután Napóleon csillaga hanyatlani kezdett, egy újabb hadjáratban Horváth N. János már kapitányként vett részt, önálló lovasszázad élén. Katonai érdemeiért ekkor kapta meg az Armadia Keresztje kitüntetést. Napóleon visszahelyezte a pápát jogaiba, akit átadtak a Radetzky-ezred „fiókstrázsájának”. Ez Horváth N. János lovasszázada volt. A század két nap alatt kelt át az Alpokon, kísérte VII. Pius pápát. A 72 éves Szentatya az Alpokon átvezető havas útszakaszon didergett. Horváth N. János saját köpönyegét és mentéjét terítette az alvó pápára. Ezt a jelenetet a vatikáni könyvtár folyosóján ma is látható falfestmény örökíti meg, amelyen a hintóban alvó VII. Piust fehér huszárköpennyel letakarva ábrázolja.

Az egyházi vezetők és Róma lakossága hálás tisztelettel fogadta a magyar huszárokat. A pápa díszlakomát adott tiszteletükre. Őszentsége az ezrednek zászlót adományozott, Ferenc császár pedig az újjászervezendő pápai hadseregnek száz magyar csikóval, száz lovasfegyverzettel és kétezer gyalogsági felszereléssel fejezte ki elismerését.

Horváth N. János pápát kísérő küldetése a nemzetközi nagypolitika részévé vált. Megkapta az ezüstsarkantyús csizmát, majd Ná­polyban a királytól átvehette a Szicíliai Aranykereszt kitüntetést. (1845-ben megfogalmazott végrendeletében az ezüstsarkantyús csizmát hajdani Juliskája fiának hagyományozta, a kitüntetésekkel kapcsolatban pedig úgy rendelkezett, hogy síremlékére véssék fel a Krisztus- és a Szicíliai Keresztet, az Ármádia Keresztjének másolatát). 1814. júliusban az ezredet visszarendelték az osztrák—francia határ térségébe. A távozó ezred tisztjeit a pápa audiencián fogadta, Horváth N. Jánost pedig a Krisztus-rend gyémántcsillag rendjellel tüntette ki. Ez volt a pápa által személyesen adományozható legmagasabb kitüntetés. Így lett Horváth N. János a Krisztus-rend és a Szent György-rend lovagja. Ez a rendjel 1815-ben Milánóban készült, rajta a hős arcképe látható. Halála után a Krisztus-rend csillagát Juliska örökölte. Juliska halála után a ráckevei katolikus templomba került, ahol egy áldoztatókehelyre forrasztották, majd 1937-ben letétként a székesfehérvári Egyháztörténeti Gyűjteménybe helyezték. Ma is ott őrzik.

JanosVitezkutRaczkeve

Napóleon bukása után Európa fellélegzett. Jánosunk is megelégelte már a huszonkét évi katonai szolgálatot, és nyugdíjazását kérte. Ekkor mindössze 41 éves volt. Milánóban még megfestette saját portréját, majd hintón visszament szülővárosába, Ráckevére. Elsőként Juliskát kereste, aki közben férjhez ment Gáspár János vízimolnárhoz, és szeretettel nevelte szintén János névre hallgató egyetlen fiacskáját. A kapitány lelkében eltemette a régi szerelmet, de életük hátralévő részében szoros barátság fűzte őket egymáshoz, amit 1845-ben írott végrendelete is tükröz. „Gáspár Jánosnénak született Piringer Juliannának hagyom… a kapitányi portrémat a fekete rámában, s… minden fenn maradó pénzemet s a Krisztus és Armádia Keresztem.” Ezüstsarkantyús csizmáját Juliska fiára hagyta. Horváth N. János arcképe később a Gáspár családtól a ráckevei Árpád Múzeum tulajdonába került.

Ezzel még nem fejeződött be a hős kapitány története. Ráckevén házat, földet vásárolt, de 1824-ben ismét uniformist öltött a császár hívására, és főkapitányi rangban a testőrségben vállalt szolgálatot. A gárdánál tizenegy évet szolgált, majd hatvanegy éves korában végleg búcsút mondott a katonaéletnek. Letelepedhetett volna bárhol, de szíve hazahúzta Ráckevére. Ettől kezdve már csak emlékeinek élt. 74 évet adott számára a sors. 1849. február 7-én halt meg Ráckevén.

De hogyan lett a legenda valóságmagvából János vitéz? Egyáltalán, Petőfi hogyan tudhatott az árva gyerekből lett legendás huszárkapitányról?

Petőfi a János vitézt 1844-ben írta. Egy évvel később Dömösdön tartózkodott, így tehát korábban kellett hírt hallania a vitézről! A költő pedig Ráckevén sohasem járt, akkor honnan az információ? Magyarázat erre is van. A kulcsot Ács Károly személye jelenti, aki ugyancsak 1823-ban született Ráckevén, jogi tanulmányait Kecskeméten végezte. A jogot tanuló Jókai 1842 őszén egészségi okokból Pápáról Kecskemétre iratkozott át, ahol Ács Károllyal közeli barátságba került. 1843-ban érkezett Kecskemétre Petőfi is. Korábban Jókai és Petőfi együtt diákoskodott Pápán. Jókai hozta össze Petőfivel Ács Károlyt. A több hónapos együttlét során mesélhetett Ács Károly a neves huszárkapitányról. Barátságuknak köszönhetjük Petőfi Sándor örök életű, szépséges János vitézét.

Ráckeve város lakossága díszkutat állított János vitéz emlékére a Szent István téren. Síremlékén ez áll: Itt nyugszik a boldog feltámadás reményében Nagyságos Horváth Nep. János kir. Magyar lovas őrnagy, a szicíliai Szent György, a pápai Krisztus rend gyémántcsillagos vitéze. 1774—1849.

Kisgyörgy Zoltán

Forrás: Háromszék

Nemzeti InternetFigyelő

Reklámok

3 című bejegyzés “VII. Piusz pápa magyar huszár megmentői – avagy: Ki volt János vitéz?” gondolatot, hozzászólást tartalmaz

  1. Egy festmény arról, amikor VII. Piusz pápa Cesenába érkezik. A pápát szállító hintó előtt láthatjuk “János vitézt”, azaz Horváth (Piringer) Nepomuki Jánost.

    Per Spegulo

    Kedvelés

  2. Történelmünk egyik gyönyörűsége. Megható! Még meghatóbb az, hogy “derék magyar embereinket” áldoztuk fel, öntöttük vérünket , azokért, aki a múltban és ma közömbösséggel, gyűlöletükkel, ádázságukkal és konokságukkal, irigységükkel öntöttek el tegnap és öntenek el ma is.
    Valahányszor erre gondolok, kinyílik zsebemben a bicska, a bozótvágó, a hentes-, a konyhakés, csőre töltődik a Kalasnyikov és a tank is elkezd dübörögni.

    Corvinus

    Kedvelés

Hozzászólások lezárva.