Néhány gondolat a „jó kormányzás”-ról és annak szükségességéről, valamint arról, hogy ki mit ért „jó kormányzás” alatt
A Hír Tv Lapzárta című műsorában hangzott el egy mondat, ami megütötte a fülemet, s ami mellett nem mehetünk el szó nélkül, mert jelzésértékű figyelmeztetés a jelenre és a várható, nem túl rózsás képet festő jövőre vonatkozóan.
A nép egyszerű gyermekei által csak Libajnainak aposztrofált egykori miniszterelnök írásából származik ez a mondat. A teljes írás itt olvasható: http://hazaeshaladas.blog.hu/2012/01/09/koztarsasag_kiegyezes_kilabalas
Ajánlom mindenki figyelmébe!
No, mármost igazán nem is az a problémám ezzel az eszmefuttatással, ami már-már általános jelenségnek mutatkozik a hazai politikai életben, nevezetesen, hogy amint felálltam (vagy felállítottak) a székből máris tudom, mit hogyan kellene (kellett volna) csinálni, hogy jól menjenek a dolgok (csak hát ugye meg vót kötve a kezem). Nem! Még az is elmegy sok szódával, hogy most aztán a kellő pillanatban, a kellő szponzorral, valamint médiahátszéllel felvértezve és megtámogatva holmi kavics módjára bedobom a közbeszéd tematizációs tavának állóvizébe, fodrozódásával hadd keltsen zavaró hullámokat. Bassza szellő. (Ez egyébként halmozott képzavar volt, viszont kellően szemléletes.)
De arra már csak fel kell hívni a figyelmet, hogy itt bizony a gyakorló hazaárulás az, ami megképződik. Nem győzöm kellő mértékben hangsúlyozni, hogy az a fajta idegenszívűség, szolgalelkűség, amely ebben az írásban megnyilvánul, egészen elképesztő. De az is bizonyos, hogy ezt az embert még véletlenül sem szabad még egyszer a hatalom közelébe engedni. Sajnálatos módon a jelenleg regnáló politikai osztályunkról is – oldaltól függetlenül – hasonló kép tárulkozik elénk.
Mielőtt az ominózus mondatra rátérnénk, szemezgessünk kicsinység a teljesség igénye nélkül „nem értettünk hozzá” uraság írásából:
Köztársaság, kiegyezés, kilábalás – Vízkeresztkor Magyarországról
Igen, már a címmel gondok vannak! Tudom, hogy túl egyszerű lenne párhuzamot vonni az azóta már nem is olyan egyértelműen vívmányként kezelt Deák Ferenc-i hagyatékkal, az 1867-es kiegyezéssel, mégis muszáj megtennem. Azt szokták mondani, hogy Mátyás, az igazságos óta nem igazán sikerül magunkra találni. (Nem hagyják.) Ez kétségtelenül igaz, ezzel együtt azt gondolom, hogy az alárendeltségben gyökerező „jut is marad is” típusú megalázkodás, mint egy ország számára kizárólagosan alkalmazandó és alkalmazható életbenmaradási stratégia jelzésértékű pillanatának tekinthetjük az 1867-es kiegyezést, melynek méltó folytatója a libatenyésztőket megalázóba leküldő egykori miniszterelnök is. Nagyhatalom nélkül itt még lélegzetet venni sem lehet! De hogy nem szabad, abban egészen biztosak lehetünk!
Mielőtt még valaki félreértene, távol álljon tőlem, hogy bármiféle verdiktet mondjak Deák Ferenc fő műve felett, bár a magam részéről egymondatos sajtótörvényét (Hazudni már pedig nem szabad!) nagyobb vívmánynak tartom, mint a kiegyezést. Természetesen utólag könnyű okosnak lenni, de azt azért elmondhatjuk, hogy a történelem további eseményei számtalanszor bizonyították, hogy a diplomácia címszó alatti sumákolás, szőnyeg alá söprés, a tulajdonképpen senki számára sem kielégítő fél-, vagy kétharmados megoldások, amikor pont a lényeget jelentő másik fél, vagy az a bizonyos egyharmad hiányzik a kényszerűségből megkötött kompromisszumok vagy ki tudja mik okán, sokkal több kárt okoztak, mintha azonnal vágnánk.
A bajom ezzel az egésszel igazából ott van, hogy már-már az automatizmus határát súrolva adagolják be a jó népnek, hogy másként nem lehet, ez és csak is ez az életbenmaradás egyetlen záloga. Holott láttunk példát rá, hogy ez tényszerűen nem igaz. Rögtön az elején ráijesztenek az emberekre a kezdeti nehézségekkel (egekbe szökő valutaárfolyamok stb.), az elkényelmesedett, elpuhult fogyasztói társadalom pedig nem akar tovább szenvedni, szenvedett éppen eleget, most már inkább jól élne, még akkor is, ha ez másként nem megy csak hitelekből. A fiatalabb nemzedékeket nem tanították meg NEM-et mondani. Aki meg még tud NEM-et mondani, azt le akarják szoktatni róla. Mindenkit el kell adósítani, mindenkinek a rendszer tagjává kell válnia! Olyan nincs és nem is lehet, hogy valaki ne függjön a rendszertől a pénzen keresztül! Ha nincs tartozásod, majd csinál neked az állam, újabb adók formájában! Elveszik tőled először a pénzedet, aztán a maradék vagyonodat is!
Félnek. Nemcsak attól, hogy hirtelen és ezért azonnali, váratlan lépések történnek, s erre nincsenek felkészülve, hanem inkább azért, mert olyan váratlan lépések születnek, amik nem passzolnak bele a dogmatikus, tehát megkérdőjelezhetetlen rend forgatókönyvébe. Nem européer, nem EU-komfor, nem EU-kompatibilis, azaz nem csereszabatos az uralkodó mammonita mainstream megoldásaival, de ami legnagyobb bűnük, s ezért megbocsáthatatlan, káros hatást gyakorolnak a protimaximalizálásra.
Félnek. Félnek attól, hogy ez az ország és ez a nép újra magára találhat és újra naggyá lehet. Talán ez a legnagyobb veszély, és ők ezt megéreztek.
Ha lassan is, de azért változnak a dolgok. A Jobbik „személyében” ma már parlamenti szinten is megszólaltak olyan hangok, amelyek a rendszer odahagyásáról és ennek feltétlen szükségességéről, valamint az adósság újratárgyalásáról is beszélnek. Néhány éve, mondjuk az előző országgyűlés idején ez még elképzelhetetlen lett volna. Még az is előfordulhat, hogy nem kell sok időnek eltelni ahhoz, hogy végre törvény rendelkezzen a parlamentben és a közhivatalokban helyet foglaló kettős- vagy többes állampolgárok nép által történő megismerhetőségéről. Aztán pedig a hatalomból történő kiebrudalásukról. Hamar munka ritkán jó, de azért legyünk bizakodóak!
Jöjjenek akkor a részletek:
A jó kormányzás, a mindenkori kormányok sikere vagy kudarca, történelmi távlatban az általuk vezetett társadalom céljaihoz való közelítésben vagy az azoktól való távolodásban vizsgálható. Kelet-Közép-Európában a rendszerváltás óta eltelt huszonkét évben az alapvető célok nem változtak. A kommunizmus bukásakor társadalmaink döntő többséggel három alapvető vágyat fogalmaztak meg:
1) Demokratikus jogállamban akarunk élni, amelyben a hatalom gyakorlását alkotmány szabályozza, intézményi fékek és ellensúlyok felügyelik, a jog az egyént és a kisebbséget védi az önkénnyel szemben, a civil társadalom erős, a média és az igazságszolgáltatás független és a politikai verseny lehetővé teszi a rossz kormányzás korrekcióját.
2) Az egyéni jólét fokozatos és érzékelhető ütemű gyarapodását akarjuk, amelynek egyetlen hosszú távon is működő rendszere a magántulajdon szentségén alapuló, szabályozott piacgazdaság, amely biztosíthatja, a gyors felzárkózást Európa gazdagabb feléhez.
3) A társadalom minél nagyobb többsége részesüljön az ország gyarapodásából, és a társadalmi kohézió, a mobilitás és a szolidaritás erősödjön az ország felemelkedésével párhuzamosan.
E három cél eredőjeként egyértelmű, masszív többségi akarat volt a régióban és hazánkban is a nyugati társadalomfejlődési modellhez való visszatérésre. Ezen értékválasztás zálogaként pedig azt kívántuk, hogy – sok ingázást megélt – kompországaink végleg lehorgonyozzanak az Európai Unió és a transzatlanti szövetségi rendszer kikötőjében.
Nem tudom felfigyeltek-e valamire? Valami nagyon fontosra! Frappánsan összeszedett, elsőre jól hangzó igények impozáns felsorolása. Ugyanakkor az SZDSZ hatása le sem tagadható, ez maga a megtestesült önzés. Figyeljük meg, mindenütt az én, az egyén, szerepel, a közösséggel, mint olyannal, sehol nem találkozunk. Ez azt jelenti, hogy nemzet, mint olyan sem létezik ebben a megközelítésben. A Magyarország Részvénytársaság-féle mentalitás, kizárólag a részvényesek érdekei a fontosak, mindenki meg ugye nem lehet részvényes!
Az egyén szorul védelemre, az egyén számára fontos a jólét, és ne az egész társadalom, csak annak minél nagyobb többsége részesüljön az ország anyagi gyarapodásából. Miért nem mindenki? Kimondani ki lehetne, nem igaz? Legalább deklarálná, hogy mindenki! De nem, csak minél nagyobb többsége! Ugye érezzük a különbséget? És hol húzzuk meg a határt? Hát öreg, te már éppen nem esel bele a minél nagyobb többségbe, neked mán nem jut a növekvő jólétből!
Egész biztos, hogy ezek a célok tényleg a mi céljaink? Nem lehet, hogy csak a szánkba adják, hogy a mienk, a valóságban pedig nem?
Nehogy azt gondolja valaki, hogy szőrszálhasogató vagyok! Nem! De itt van most már az ideje, eleget szenvedtünk amiatt, hogy elvették, kifordították a szavaink valódi jelentéstartalmát! Adjuk vissza azt, vegyük vissza édes anyanyelvünket, és igenis figyeljünk oda arra, mit mond a másik, és azt értsük alatta, amit mondott! Már pedig itt ezt mondta! Ez az ember, akár miniszterelnök volt, akár nem, csak egy bizonyos többségért, nem mindenkiért tevékenykedik, a szavaiból világosan kiderül. Ne gondoljuk, hogy újdonság ez a fajta kirekesztő szemléletmód, hiszen annak idején a Kárpátok Cicerója, az útelágazódások nagymestere, Megyó mondta azt, hogy csak az ország egyik felét vinné az Európai Unióba.
A kompországosdiról meg csak annyit, hogy ez a nyugati lehorgonyzás dolog is ezer sebből vérzik, talán emlékszünk még az ominózus NATO-szavazásra, amikor addig csűrték csavarták, amíg a 25% is elegendőnek bizonyult, mint döntő többség. Hát akkor kinek a céljai is ezek valójában? Ennyit az ún. demokratikus jogállamról, amely éppen most, az Európai Unió nemzeti önrendelkezést betonba döngölő diktátumai nyomán látszik hangos jajveszékelések közepette sírba szállni. Nyugodjék békében!
Másik érdekes momentuma az írásnak a szerző a feletti kesergése, hogy a már nem annyira fiatal demokraták most mindenhova beültetik a saját embereiket, ráadásul jogilag körül is bástyázzák őket. Miközben a pórnép számára kevéssé vígasztaló, hogy tulajdonképpen semmi más nem történik, mint az egyik garnitúra helyet cserél a másikkal, a kisebb megszakításokkal több évtizedes regnálás után a fotöjökből felállított csapat természetesen nehezn tűri az ezzel járó megpróbáltatásokat. Ez teljesen érthető. Pedig mindannyian emlékszünk még a testüregi motozásokra, PSZÁF-elnök veretésekre, Mellár Tamás szó nélküli, nagyívű röptével járó kirúgatására a KSH éléről. Tulajdonképpen ugyanazt csinálják ezek is, mint azok, annak idején. Nem értem, mit kell ezen csodálkozni? Pontosabban értem, még nem volt idejük megszokni, hogy ezúttal a farok másik végén tartózkodnak.
Még valamit Kompországról! Soha nem tartoztunk a nyugathoz, és ezt ők nem is felejtik el érzékeltetni velünk most sem. Kizárólag földrajzi adottságainknak, jó minőségű termőföldjeinknek, édesvíz készletünknek, engedelmes barom módjára tűrő és fizető jó adós mivoltunknak, az olcsón kizsigerelhető és jól képzett munkaerőnek, valamint jó fekvésünknek köszönhető, hogy beengedtek a nagyságos és fényességes Európa-ház cselédbejáróján, és hangos elégedetlenkedések közepette megtűrnek bennünket a mosókonyhában. Még csak szegény rokonok sem, csupán megtűrt vendégek vagyunk itt. Abszolút nem illünk bele ebbe a kompániába. És erre bizony nap mint nap emlékeztetnek is bennünket. Legszívesebben azonnal kirúgnának, ha ez nem okozna nekik presztízs-, de legfőképpen profitveszteséget. A rendszer ingatag általános állapota miatt azt sem engedhetik meg maguknak, hogy mi hagyjuk el őket, mert akkor az nagyon könnyen a rendszer teljes összeomlásához vezethet. Ezért fontos tehát a kiegyezés, feltétel nélkül, ha kell, minden áron!
Amire Bajnai írásának minden pontjánál fel kell hívni a figyelmet az, amiről elterelni akarják az emberek figyelmét! Dogmatikus kijelentések tömkelege szép sorban, egymás után. Még csak kósza gondolatként se forduljon meg a buksi kis fejecskédben, hogy másként is lehetne! Ne no drinkójjá’, ne nó szmókojjá’! Ne gondolkozzá’! Egyáltalán, semmit se csináljá’, csak azt, amit mi mondunk, csak úgy, ahogy mi mondjuk, ahogy mi gondoljuk! Tiszteletünk Orwell uram! Jones gazda hogy van?
És akkó gyűjjön a lényeg:
Az IMF-el aláírandó készenléti hitel ma az egyetlen reális módja a csőd elkerülésének. Az IMF (és az Európai Bizottság) aktív segítségére szorulni nem siker. Ez minden esetben valamiféle kudarc beismerése – így volt ez 2008-ban is. Mégis: az elmúlt másfél év gazdaságpolitikáját tekintve a Valutaalap/EU-páros kijózanító részvétele a magyar gazdaságpolitika alakításában mindenképpen civilizációs előrelépést jelentene.
Tetszenek érteni ugye?
Civilizációs előre lépést jelentene, ha a pillanatnyi megingás után visszaborulnánk a birodalom kebelére. Ezegyszer még elnéznék nekünk a kis kihágást, a kis megingást, majd lekommunikálnák valahogy. Aszondanák, hogy hát a körülmények szerencsétlen összejátszása, alkalmatlan vezető, rossz időben, rossz helyen, rosszat cselekedett, de már dolgozunk a hibák kijavításán. Mivel itt már tombol a demokrácia, nem tennék hozzá, hogy „Kedves Vezetőnk” útmutató irányításával. A hálivúdi eksön múvikban pedig ilyenkor szól be az ügynök a központba, hogy „küldjétek a takarítókat!”, akik aztán megszabadulnak a – jelen esetben – (politikai) hulláktól.
Ezekből a mondatokból is, meg még jó néhány más történésből is mára mindenki számára világossá válhat, hogy itt bizony rendszerszintű a baj. Itt lenne most már az ideje annak, hogy a rendszer fenntarthatóságának kérdésköre kerüljön végre napirendre, méghozzá rendszer szinten! Ahelyett, hogy kétségbeesett és tegyük hozzá rögtön, teljesen haszontalan időpocsékoló próbálkozásokkal életben tartsanak olyasmit, ami bukásra, pusztulásra van ítélve. Ez a hosszúra nyúló aggónia pedig iszonyatos többletköltségeket okoz mindenki számára.
Tulajdonképpen nem vesződtem volna vele, de ha már egy volt kormányfő beszél csődközeli helyzetről, s ha valaki, hát akkor ő aztán bizonnyal tisztában van a csőd fogalmával, muszáj megemlítenünk azt a rövid kis kiegészítő infót, hogy a minap egy televíziós beszélgetés alkalmával Boros Imre közgazdasági hülyeségnek nevezte, hogy 38 milliárd eurós valutatartalék mellett csődről beszélnek. No, hát így múlik el a világ, meg egy teljesen alkalmatlan „nem értettünk hozzá” miniszterelnök dicsősége.
Végezetül még egy részt muszáj idéznem, mert ez is ordítóan álszent és hazug:
A megállapodásra azonban csak akkor van esély, ha a kormány kész szoros ellenőrzés mellett visszatolatni a zsákutcából:
– intézményi garanciákat nyújt, hogy a készenléti hitel lehívását követően sem tér vissza az irracionális, hatalmi alapú gazdaságpolitikához (MNB, költségvetési átláthatóság, visszamenőleges jogalkotás tilalma, sarkalatos törvények szűkítése a kormányozhatóság érdekében)
Emberek, ébredjünk már fel végre! Nem győzöm elégszer hangsúlyozni, és ez az, amire oda kellene figyelnünk, hogy itt maga a rendszer az, ami irracionális! Az egészben az a sátáni, hogy a hazugságról akarják elhitetni minden áron, hogy az az igazság. Mégpedig megkérdőjelezhetetlenül! És hiába teszi fel az ember azokat a kérdéseket, melyek a tények, illetve a megtörtént események kapcsán szinte önmaguktól felszínre bukkannak, senki nem válaszolja meg azokat. Mi több, nem is engedik feltenni őket! És itt van az igaz nagy baj! A dolgok nem megbeszélhetőek, tulajdonképpen nicsenek is! Tehát probléma sincs! A szőnyeg alá söprés tipikus esete!
Hogyan értelmezzük a demokráciát egy olyan állítólagosan demokratikus rendszerben, amikor egy demokratikusan, legitim választások útján megválasztott kormány csak egy bizonyos szintig mehet el a demokrácia és az önrendelkezés gyakorlatában? Ráadásul mások vindikálják maguknak a jogot, hogy kívülről, senki által nem felhatalmazva, senki által nem kérve, beleszóljanak egy állítólagosan szuverén állam joggyakorlásába!
Ez még állítólag nem amerika, ahol 1 dollár= 1 szavazat, hanem Európa, ahol állítólag még 1 polgár=1 szavazat. legalábbis nekünk eddig ezt mondták! Most akkor mégsem így van?
Ugye emlékszünk még a bombázó repülőgép híressé vált fotójára? Lehet, hogy ez vár ránk is?
IF YOU DON’T COME THE DEMOCRACY, DEMOCRACY WILL COME TO YOU! (Asszem szükségtelen lefordítani.)
Hogyan lehetséges az, hogy egy demokratikus jogállamban az egyik politikai erő jogszerű hatalomgyakorlása, amiről aztán számos alkalommal bebizonyosodott, hogy jogszerűtlen volt (lásd hazugság az Uniónak az adatokban, 2006-os októberi események), demokratikusnak számít egy szava nincs Unióban, míg a másik szintén legitim választások útján, igaz kétharmados parlamenti többséget elért politikai erő szintén jogszerű hatalomgyakorlása, amin egyelőre nem találtak konkrét fogást, nem számít annak? Milyen rendszer ez? Szükségünk van-e ilyen remdszerre? Szabad-e tagnak lennünk, tagnak maradnunk egy ilyen rendszerben? Fenyegeti-e nemzetbiztonságunkat egy ilyen rendszer?
Hol húzódik meg a demokrácia határa? Milyen nagy arányú lehet egy legitim választási győzelem, hogy arra már azt lehessen mondani, ez már nem fér bele a demokráciának hívott (vagy inkább csúfolt?) rendszer keretei közé? Mint látjuk, a kétharmad (66%) már nem fér bele. Legalábbis akkor egészen biztosan nem, ha demokrácia címén nem azt teszi, amit kívülről diktálnak neki. Akkor ez most micsoda? Diktatórikus demokrácia? Uniós demokratúra, vagy mi?
Úgy vélem ezek megkerülhetetlen kérdések, mert felvetik az analógiát az Amerikai Egyesült Államok Közel-Keleten alkalmazott, mint utóbb arról is kiderült, hazugságon alapuló, megelőző csapás módszertanára. Bizonyíték ugyan nincs, csak mi mondjuk azt, hogy van, (aztán persze kiderült, hogy mégsem sem volt), be vagyunk szarva, hogy odalesz a profit, ezért megelőzőleg odacsapunk egyet!
Ilyen van? Bizony van, és még ilyenebb is van, hiszen az Európai Unió esetében még rosszabb a helyzet, mi akartunk a klub tagja lenni, hát vállaljuk a játékszabályokat! Igaz, a játékszabályok alapján sem vagyunk foghatók, legalábbis egyelőre még nem találtak konkrét jogi fogást Orbánon, a kormány nem véletlenül szorgalmazza, hogy jöjjenek végre a konkrétumok.
Úgy tűnik, mintha valamiféle veleszületett rendellenesség lenne ez a politikai osztályban, pedig szó nincs erről, csupán beléjük nevelték. Erre vannak kondicionálva. A valóság, mintha nem is létezne, csak a think-tankekben előre megírt virtuális világ forgatókönyveinek szcenáriói. Csak és kizárólag az azokban leírtak szerint lehet és szabad eljárni, másként nem lehet. Mindez egy teljesen torz, életszerűtlen elemzési és értékelési módszertannal párosul. A szerző írásában nagyívű karriert befutott elődjéhez hasonlóan egyfajta fordított szemüvegen keresztül azon kesereg, hogyan szüntetik meg a köztársaságot. Nem a nemzet a lényeg, hanem annak a működésére megalkotott praktikus jogi formula, vagyis a cél ez alkalommal is összekeveredik, felcserélődik az eszközzel. A köztársaság, mint államforma csupán egy jogi absztrakció, mely a nemzet működésének praktikus eszközeként megkönnyíti a mindennapi létezést, ráadásul nem egyedüliként üdvözítő és kielégítő megoldásokat nyújtó formában, hiszen a világban ma is számos példát találunk jól működő királyságokra.
Itt megint az a lényeg, hogy csak és kizárólag a köztársaság az egyetlen járható út, de ami még lényegesebb, hogy az eszköz szerepből céllá léptetjük elő az államformát, mert csak így biztosítható az a fajta hatalmi berendezkedés, amely a legjobban idomul egy külső, nálunknál hatalmasabb hatalom zavartalan kiszolgálásához, és a jelenlegi rendszer változatlan formában való életben tartásához.
Kicsit olyan ez, mint amikor lekéstük a vonatot. Kirohanunk a peronra, látjuk az órán, hogy elkéstünk, de azzal nyugtatgatjuk magunkat, hogy biztos rosszul jár, különben is, bent áll egy szerelvény, biztosan az lesz a miénk, aztán látjuk, hogy nem, az óra nem jár rosszul, a vonat, pedig, amelyik a vágányon áll, már egy másik vonat, a miénk már elment, itt volt az ideje, csak mi aludtunk el, s bizony lemaradtunk róla.
Itt lenne az ideje végre, hogy észre vegyük, ez a vonat elment, ne várjunk rá tovább! Inkább szálljunk fel egy másikra, az sem baj, ha éppen az ellenkező irányba megy. Sőt! Talán éppen ez visz majd el benünket a célunkhoz!
Nem tudjuk, hogy a nagyságos vezérlőfejdelem azért kepectet-e ennyire kétségbeesetten talapasai élén, mert tudatában van annak, hogy valamennyi pénzt most már muszáj lesz az embereknél is hagyni, mert ha nem, ennyit sem fognak fogyasztani, s akkor aztán bevételek híján végképp összeomlik a rendszer, vagy csak azért, hogy a hatalomba maradhasson.
Nagyságoséknál is napnál világosabban látták, hogy Franciscó és csapata megbukott, mint Rotenbiller. Flash Gorodon éppen nem ért rá, hát beküdtek a helyére egy másikat, aki ellátta a feladatát arra a kis időre, amíg kellett, egyszerűen nem lehetett nem helyet cseréltetni. A helycserés támadás meg volt, B-versenyzőről kiderült, hogy nem az előre odaadott kottából akart játszani, vagy némiképp hamisan muzsikált, hát muszáj volt kitalálni valamit a disszonáns zavar kioltására, hogy újra helyre álljon a harmónia. A kakofónia jelenleg is tart, még kérdéses, hogy csak a karmestert cserélik-e le, vagy az elsőhegedűs is megy vele. A partitúra egészen biztosan vadonatúj lesz. Legalábbis a szponzorok azt szeretnék.
Még jól is szórakozhatnánk ezen az egészen, ha megint csak nem jelentkezne az a szörnyű analógia, amit egyszer már átéltünk az Unió 1.0-ás változatában. Emlékeznek még a Rádiókabaré Május elsejei kívánságműsorára? Tudják, arra, amelyikben a „de nem ezt beszéltük meg, maga nem ezt akarja kérni” című mondata máig emlékezetes, szinte szállóigeként cseng a fülünkben. Nem mi kérünk, hanem előre megmondják, hogy mit kérhetünk, hogyan kérhetjük, hogyan kell örülni annak, amit kaptunk. És még csak fegyveres kényszerítéshez sem kell folyamodniuk, mindezt békésen, demokratikusnak nevezett keretek közepette.
Persze fegyverek azért vannak, ezúttal a pénz az igazi kényszerítő eszköz, ráadásul nagyon úgy tűnik, hogy mint oly sokszor a történelem során, ezúttal is a lehető legrosszabb kezekbe kerültek.
Elég, ha csak az uniós pályázati pénzek megvonásával való fenyegetőzésre gondolunk. A teljesen függő ország sakkban tartása. Önállóan itt már semmi sem épülhet, önállóan képtelenek vagytok bármit is létrehozni, igaz, önállóan már nem is szabad létrehoznotok semmit! Micsoda eretnekség ez! Tanuljátok meg végre, hol a helyetek nyakas magyarok! A nagyságos és fényességes Európai Porta nélkül ti kis semmik vagytok! (Jobb, ha tudjátok, azzal is!)
Mindeközben a The Economistban direktben közlik a magyar miniszterelnökkel, hogy az ő sorsa felől már döntöttek, és nem a magyar parlamentben, hanem Washington D.C.-ben.
Hát így néz ki valahogy a mai Magyarország. Kicsinek, önállóan életképtelennek beállítva. Utolsó leheletéig lelkiismeretesen fizető adósrabszolga, akinek KUSS! a neve. Még akkoris, ha a számok nem ezt mutatják. Az az antiszemita, akiről én azt mondom, hogy az! Az a csőd szélére sodródott, bóvli ország, akiről mi azt mondjuk, hogy az! Nem számít, hogy eddig pontosan fizetett, nem számít, hogy más országokkal szemben csökken-e az államadóssága vagy nem, legfeljebb néhány gombnyomással azonnal elinfláljuk.
Bajnainak egy dologban igazat adok. Ideje lenne végre a jó kormányzásnak, bár a tekintetben, hogy ki mit ért jó kormányzás alatt, hatalmas különbségek mutatkoznak a nép egyszerű gyermeke és a volt kormányfő között. Ne hallgassunk a fősodratú médiából érkező hazug szirénhangokra, se a mellüket féltéglával verdeső önkéntes mérvadókra. Inkább tegyük fel magunknak a kérdést: TAGOK LEGYÜNK VAGY SZABADOK?
Én a magam részéről az utóbbira szavazok!
Isten áldja Magyarországot!
1 öntudatos pécsi polgár
Nemzeti InternetFigyelő
Nemzeti InternetFigyelő (NIF) 