Nyílt levél Balog Zoltán miniszter úrhoz

Az alábbi nyílt levélhez nem tudunk mást hozzá fűzni, csupán annyit, hogy feltétlen olvassák el, mert nagyon őszinte és megcáfolhatatlan, fontos igazságokat tartalmaz! (NIF)

Miniszter úr!

xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx

Jogfosztott, de Krisztusban szabad evangéliumi lelkészként írok Önnek, az egyházügyekért is felelős államszolgának, a kisegyházak érdekében. Mint keresztény és mint állampolgár szólítom meg Önt, az Önnek a Biblia szerint járó tisztelettel. Bár úgy hiszem, Krisztusban testvérek, teológusként pedig kollégák vagyunk, útjaink több ízben keresztezték is már egymást, jelen helyzetben a tegeződést illetlen bizalmaskodásnak tartanám.

Most nem közös evangéliumi szolgálatban találkozunk, mint amilyen a MEKDSZ vagy egy ideig a mindennapi.hu volt, hanem egy egyházi státuszától megfosztott kisegyház lelkészeként szólítom meg Önt, a minisztert, akinek hatalom adatott a kezébe…

Miniszter úr! Nagy felelősség van az Ön vállán. Egyszerre kell foglalkoznia az egészségüggyel, az oktatással, a kultúrával, a sporttal, az ifjúsággal, a kisebbségekkel, a szociális- és családügyi kérdésekkel, valamint a civil szférával. Ezek közül egy is komoly kihívás. Az ezekért vállalt felelősség azonban eltörpül amellett a felelősség mellett, hogy a pozíciójából adódóan Ön most Krisztus magyarországi népének a sorsát közvetlenül is befolyásolhatja, a hatalmi viszonyokat látva akár évtizedekre.

Protestáns teológusként velem együtt Ön is tudja, vallja, hogy Krisztus népe nem azonos a történelmi struktúrákkal. Az egyház „a híveknek a világból elhívott vagy egybegyűjtött serege, minden szentek egyessége, azoké tudniillik, akik az igaz Istent az Ige és a Szent Lélek által a Megváltó Krisztusban igazán megismerik és helyesen tisztelik, és a Krisztus által ingyen felajánlott minden áldásban hit által részesülnek” (II. Helvét hitvallás, XVII). Azt is tudja, vallja, hogy a „földön hadakozó egyház sok-sok részegyházból áll, ezek azonban valamennyien a közönséges anyaszentegyház egységébe tartoznak” (Uo.).

Miniszter úr! Köztudott, hogy a február óta érvényes új egyházlista a történelmi keresztény nagyegyházak és a Hit Gyülekezete mellett olyan „egyházakból” áll, mint például a Magyarországi Muszlimok Egyháza, a Magyar Iszlám Közösség, a Magyarországi Krisna-tudatú Hívők Közössége, az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza (mormonok), a Magyarországi Jehova Tanúi Egyház, három zsidó felekezet, és a Magyarországi Karma-Kagyüpa Buddhista Közösséggel együtt összesen öt buddhista „egyház”. Egy vallásszabadságot garantáló modern jogállamban azzal szerintem nincs is gond, ha az állam objektív feltételek alapján más vallásúaknak is biztosítja ugyanazokat a jogokat, amelyeket a keresztény közösségeknek biztosít. (Más kérdés, hogy helyes-e egyházaknak nevezni ezeket a vallási közösségeket, ha egyszer az egyház a kereszténységhez köthető fogalom.)

A probléma az, hogy objektív feltételek érvényesüléséről sajnos szó sincs, az egyházak listájából pedig hirtelen mozdulattal törölték a protestáns kisegyházak többségét, többek közt azt a korábban egyházi státusszal rendelkező harminchét evangéliumi felekezetet, melyeket a Magyar Evangéliumi Szövetség (Aliansz) egytől-egyig elismert és támogatott. Olyan egyházaktól vették el a más vallásoknak viszont (szelektíven és önkényesen) biztosított jogot, amelyek nyilvánvalóan közelebb állnak a történelmi kereszténységhez (és a II. Helvét hitvallás definíciójához), mint akármelyik előbb felsorolt közösség. Ez nehezen értelmezhető számunkra, akár történeti, akár társadalmi, akár teológiai szempontból közelítünk a törvényhozók döntéséhez. Még nehezebb megértenünk a döntést annak a fényében, hogy az előző államtitkár (Szászfalvi László) és a mostani miniszter (vagyis Ön, aki többször védelmébe vette a törvényt és annak alkalmazását) egyaránt a II. Helvét hitvallás alapján álló református lelkészek.

Pedig a Magyar Evangéliumi Szövetség támogatásával nem akármilyen szervezet állt az evangéliumi kisegyházak mögé. A szövetség 1936-os megalakulásakor tiszteletbeli elnöke volt Dr. Ravasz László református püspök, elnökségi tagjai között találjuk Dannhauser László és Sréter Ferenc evangélikus, Domján János, Victor János, Csia Lajos református, Somogyi Imre baptista, Tessényi János metodista lelkészeket, valamint Kiss Ferenc orvosprofesszort és még sokakat az akkori egyházi világból. A MESZ jelenlegi elnöke dr. Szabó Dániel református lelkész, főtitkára Szuhánszky Gábor metodista lelkész, elnökségi tagjai között van Mészáros Kálmán (a Magyarországi Baptista Egyház előző elnöke), Pataky Albert (a Magyarországi Pünkösdi Egyház elnöke), és Szeverényi János evangélikus lelkész – mind jelenleg egyházi státuszt nyert felekezetek lelkészei. A MESZ támogatása azt jelenti, hogy a szövetség által elismert felekezetek szerves részei a történelmi protestáns hagyománynak, ha úgy tetszik a „földön hadakozó egyház” részegyházaiként, az Apostoli hitvallást elfogadva „a közönséges anyaszentegyház egységébe tartoznak”. Érdemes megjegyezni, hogy a MESZ a World Evangelical Alliance tagja, mely világszerte több mint 600 millió evangéliumi keresztény számára jelent közös platformot, és olyan kezdeményezések mögött áll, mint a Lausanne-i Szövetség, a European Leadership Forum, a Reménység Fesztivál, vagy az Ön minisztériuma által is támogatott Házasság hete.

Mint azt Ön is tudja, a MESZ által „akkreditált” evangéliumi kisegyházak kérvényét a parlamenti bizottság indoklás nélkül utasította el. Egytől-egyig. Az elutasítás rendkívül méltatlan, és az elfogadott „egyházak” listáját olvasva különösen is megalázó és érthetetlen. Ön, akinek az édesapja református lelkészként szoros kapcsolatokat ápolt evangéliumi kisegyházak vezetőivel és szolgálóival, nyilván tisztában van azzal, hogy ezek az egyházak nem „kamuegyházak” és nem „bizniszegyházak”. Azt is tudja, hogy bár számarány tekintetében nem vehetik fel a versenyt a magyarországi „népegyházak” megkeresztelt tagságával, aktivitás és a társadalomra gyakorolt jótékony hatás tekintetében jóval számarányuk felett vállalnak áldozatokat. Különösen érthetetlen és megalázó, hogy bár tucatnyi evangéliumi kisegyház megfelelt a sokkal szigorúbb törvényi feltételeknek is, mégis megfosztották őket egyházi státuszuktól. Indoklás nélkül.

Miniszter úr! Ön politikusi pályája során többször hangsúlyozta a civil kezdeményezések fontosságát, kiemelve az egyházak társadalmi szerepét és hasznosságát. Nem hiszem, hogy Ön előtt ismeretlen lenne az a munka, amit evangéliumi kisegyházak végeznek például a cigányság körében. Ön tudja (és ez nem kis tudás!), hogy a megtérés mélyebb változást képes előidézni egy ember életében és motivációiban, mint akármennyi segély. Miért éppen a mostani kormány idején történik az, hogy olyan mélyszegénységben élők felé szolgáló felekezetek, mint az Agapé Gyülekezet, a Magyarországi Szabadkeresztyén Gyülekezet, a Golgota Keresztény Gyülekezet, vagy akár saját felekezetem, a Magyar Evangéliumi Egyház elveszítik egyházi státuszukat? Miért a kereszténység társadalommegtartó erejét Alaptörvényben deklaráló országvezetés alatt történik, hogy fizetett munkatársaink energiáját lassan tizennégy hónapja köti le az a jogi bűvészmutatvány, amit az átalakulás megértése és levezénylése jelent? Miközben más vallásúak (pl. buddhisták, krisnások, muszlimok, mormonok) mentesek ez alól.

Nem vagyok biztos abban, hogy Ön látja és érti, hogy az egyházi státusz elvesztése milyen terheket jelent azoknak az evangéliumi kisegyházaknak, akik az evangélium hirdetése által többek között azt a munkát akarják támogatni, amit Ön miniszterként végez a társadalom javáért. Engedje meg, hogy példaként néhány szót mondjak saját felekezetem vesszőfutásáról.  A mi esetünkben kicsiny egyházról van szó (a jogfosztott evangéliumi kisegyházak együtt több tízezer embert képviselnek), de amit csinálunk, szívből csináljuk. Ahogy az Ön édesapja annakidején az iszákosmentő missziót. Kicsinységünk nem jelenti azt, hogy a munka, amit végzünk, értéktelenebb lenne annál, amit mások végeznek (például a még nálunk is kisebb koptok, bolgár ortodoxok, vagy az egyházi státuszt nyert, de lényegében egy-gyülekezetes Erdélyi Gyülekezet egyház). Szeretnénk becsületes és törvénytisztelő állampolgárokként tenni azt, amire Krisztus hívott el bennünket. Az energiánk jelentős részét most mégis az átállás jogi útvesztője emészti fel.

Minden Önök által nyitva hagyott jogi utat végigjárva február végén ott tartottunk, hogy bár a törvényi feltételeknek megfeleltünk, indoklás nélkül visszautasították az egyházi státuszunk megtartásáért benyújtott kérelmünket. Akkor – jobb híján – vallási egyesületté való átalakulásunkat kérvényeztük. Ilyen kategória persze – a kormányzati kommunikációval ellentétben – nincs. Az átalakuláshoz nem álltak rendelkezésre formanyomtatványok sem, egyházi ügyekben régóta jártas jogászok sem tudták, mi a teendő. Ezen több kisegyházhoz hasonlóan mi is kis híján elcsúsztunk. (Azt az apró részletet Miniszter úr is biztos tudja, hogy csak egy hajszál választ el bennünket a vagyonelkobzástól, miközben figyelnünk kell arra, hogy jogfolytonosságunkat se veszítsük el, tehát kétszer is meg kell gondolnunk, mikor mit lépünk ezen a groteszk sakktáblán.) A bíróság – melynek a törvény egy hónap határidőt szab a reagálásra – csak két hónap utáni megkeresésünkre adott először életjelet magáról, és a mai napig nem adta meg az egyesületté váláshoz szükséges engedélyt. A kormányzati ígéretek és fogadkozások ellenére újabb és újabb akadályokat gördítenek elénk, újabb és újabb hiánypótlást kérnek tőlünk.

Hiába ígért változatlan szervezeti kereteket a hivatalos KIM tájékoztató, az alapszabályunkat szándékaink és meggyőződésünk ellenére több ponton át kellett alakítanunk. Véletlenül tudtuk meg, hogy az egyházügyi államtitkárság ígéretével ellentétben a közhasznúság sem automatikus. Egy ideig az Artisjus fenyegetett bennünket (kétéves börtönbüntetést is kilátásba helyezve), hogy istentiszteleti énekeink bejelentés- és jogdíj-kötelesek lettek, majd azzal kellett megküzdenünk, hogy az egyesületi keretek között egyes gyülekezeteink továbbra is önálló jogi személyek maradhassanak. Megtudtuk, hogy az „egyház” szót a nevünkben mégsem használhatjuk, bár a KIM írásban arról tájékoztatott bennünket, hogy az egyesületté váló egyházak továbbra is megtarthatják az „egyház” elnevezést. A tájékoztatás kézhezkapásakor is persze sejtettük, hogy a bíróságok – akármilyen segítőkészek is (nem mindig azok) – nem támaszkodhatnak majd iktatószám és aláírás nélküli dokumentumokra, vagy iktatószámmal és aláírással ugyan ellátott, de törvényi háttérrel nem rendelkező minisztériumi tájékoztatókra.

A törvényi háttér megteremtése pedig vagy egyáltalán nem történt meg, vagy olyan kaotikus módon zajlik, amit jogászaink sem igen tudnak követni. A bizonytalan jogállás lelkiismeretes könyvelőinknek is feladta a leckét. Kis kapacitású adminisztratív szerveink más kisegyházak munkatársaival összefogva is alig-alig képesek értelmezni jogi helyzetünket és lehetőségeinket. Elképesztő mennyiségű időt, energiát (ebből kifolyólag pénzt is) emészt fel az egész procedúra, amit az átállás – amiről még mindig inkább csak halvány elképzeléseink vannak – jelent számunkra. Közben az állami propaganda miatt annak a bélyegét is magunkon hordjuk, hogy a közvélemény szemében egyházi státuszunkat nyilván azért vesztettük el, mert „bizniszegyház” vagy „kamuegyház” vagyunk.

Miniszter úr! Nem panaszkodni akarok. Szolgálatunkat akkor is örömmel folytatjuk, ha jogfosztottak maradunk. A jelenlegi helyzet bizonyos értelemben segít is nekünk abban, hogy letisztultabban gondolkodjunk elhívásunkról, az evangélium szolgálatáról, az államban betöltött szerepünkről és az „egyház” szó bibliai jelentéséről. Dietrich Bonhoeffer – akit tudom, Ön is tisztel – legtisztább gondolatai talán éppen akkor támadtak, amikor a német Hitvalló Egyház lelkészeként államilag el nem ismert lelkészképző intézmény vezetője lett. Az 1934-es Barmeni nyilatkozattal együtt mi is világosan látjuk, hogy az egyház nem lehet az állam szerve, hiszen Istentől kapott küldetésük különböző, az egyház az állam viselkedésétől függetlenül is betöltheti feladatát. Azt is valljuk, hogy Krisztus evangéliumi részegyházai „Krisztust ismerik el az anyaszentegyház egyedüli fejének és fundamentumának és erre a fundamentumra helyezkedve naponta bűnbánatban megújulnak, türelemmel hordozzák a rájuk rakott keresztet, sőt színlelés nélküli szeretet által Krisztus minden tagjával összekapcsolódva bebizonyítják, hogy ők Krisztus tanítványai, megmaradván a békesség és a szent egység kötelékében.” (II. Helvét hitvallás, XVII)

Az államtól nem kérünk kegyet, csupán jogosságot. Önnek azért írok, hogy emlékeztessem: mindenekelőtt Krisztus népének szolgája, és most ezt a feladatát alázattal az állam szolgájaként is gyakorolhatja. Egy nap Jézus Krisztus fogja Öntől megkérdezni, hogy hogyan élt ezzel a felelősséggel. A Küriosz Iészusz véleménye végtelenül fontosabb lesz mind a miniszterelnök, mind a társadalom, mind az egyházi vezetők véleményénél. Két éve keresztény újságírók előtt fejtette ki, hogy Ön is ebben hisz. Ott voltam, szívből örültem tanúságtételének. Azt feltételezem, hogy Önnek ma is Krisztus a Küriosz, az abszolút hatalom, és ma is azt tartja mindenek felett fontosnak, amit Krisztus. Az evangéliumokból tudjuk, hogy Jézus féltékeny szeretettel azonosul megváltott népével. Akkor is – sőt, különösen akkor –, amikor ők „kicsinyek”.

Az ombudsman néhány napja az alkotmánybírósághoz fordult az egyháztörvény ügyében. Krisztus szeretetével kérem, Ön se vesse meg az evangéliumi kisegyházakat! Nem kérünk többet, mint amit buddhistáknak, mormonoknak, muszlimoknak, Jehova Tanúinak már megadtak, tőlünk viszont eddig indoklás nélkül megtagadtak. Jogosságot kérünk. Tisztában vagyunk azzal, hogy a mi küldetésünk végső soron nem ettől függ. Az Ön felelőssége viszont megkerülhetetlen lesz, ha most „néma marad” (Eszter 4,14).

Tisztelettel és testvéri üdvözlettel:

Szabados Ádám, lelkipásztor

Veszprém, 2012. augusztus 20.

Forrás: Divinity

Nemzeti InternetFigyelő