Miért ne menjünk tüntetni?

Kormányváltás előkészítése – tömegtámogatás bevonása az elégedetlenségbe

Mostanra széles körben ismertté váltak azok a tények, melyek rámutatnak, hogy a látszólag a kormány konkrét intézkedései, konkrét személyek hiteltelensége elleni tüntetések egy nyugati felforgató művelet kezdete, ami a kormány radikálisabb keletre fordulása esetén tovább fokozódhat. Az is egyértelművé vált, hogy a liberális pártok támogatói alkalmatlanok bármiféle kormányváltásra – ahogy a felforgató művelettől tudatosan távol maradó Ultras Liberi nyilatkozatai is rámutatnak; a liberális ellenzék egyszerűen fizikailag alkalmatlan arra, ami egy nem-demokratikus kormányváltás velejárója lenne (utcai harcok, stb). Emellett láthatóvá vált a liberális sajtónak az a próbálkozása, hogy a jobboldalt a kormányellenes felforgatás mellé állítsa.

A reklámadó bevezetését követően átrendeződés kezdődött meg a hazai médiában, melynek során egyértelművé vált, hogy a Magyar Nemzet szerkesztősége egy esetleges felforgatás esetén a felforgatókat támogatja a stabilitással szemben. Az olvasóközönségben azonban még nem tudatosult, hogy a MN a balliberálisok oldalára állt, így abban a pillanatban, ahogy a MN lehozott egy publicisztikát, amiben kikeltek az internetadó bevezetése ellen, a liberális sajtó ezt az egyetlen publicisztikát reklámozva azt a hamis látszatot keltette, hogy a jobboldali sajtó is a kormány ellen fordul. Az egyetlen kézzelfogható tényből a teljes jobboldalra általánosítás azt a célt szolgálta, hogy a liberális sajtó azt a hamis látszatot keltse: a jobboldal részt vesz a kormányellenes megmozdulásokban, és Budapesten valami nagyobb történés van folyamatban, ami változást hozhat. Ezzel a hamis látszattal akarták elérni, hogy a jobboldal kényszerhelyzetben érezze magát és állást foglaljon a felforgatók mellett. Hogy miért lett volna erre szükség? Pontosan amiatt, mert a liberális fiatalság fizikailag alkalmatlan arra, hogy egy nem-demokratikus kormányváltást lebonyolítson.

Mindezt nagyobb összefüggésbe kell helyezi ahhoz, hogy a jobboldal szerepe a mai nagypolitikában jobban látható legyen. Egy hatalmi átmenetnek alapvetően két, jól elkülöníthető fázisa van. A kormány – és/vagy hatalmi elit – eltávolítása csak az első fázis, aminek a hangulatkeltés és felforgatás csak a bevezetése. Egy lehetséges kormányváltás folyamata jól elkülöníthető két fázisra: felforgatás és stabilizáció.

Egyértelmű, hogy a felforgatás a kormány eltávolításához szükséges feltételek és a megfelelő környezet előkészítését szolgálja. Egy ilyen felforgató művelet nem az utcai tüntetésekkel kezdődik: a kormányközeli személyek hitelességének aláásása (esetükben ez nem nehéz), karaktergyilkosságok és a kormánnyal szembeni bizalom célzott csökkentése a médián keresztül, ami megteremti annak a látszatnak az előfeltételét, hogy a hatalmi váltás nem külső akarat által, hanem a nép fellázadásának eredményeként történik. Ennek kapcsán azonban az egyetlen dolog, amin el kell gondolkozni: kinek a kezében van az a médiafelület, ami a kormányellenes hangulatkeltésnek teret ad? Milyen értékek, érdekek mentén szokott állást foglalni, amikor nem a kormány van terítéken? Ebben ugyanis tetten érhető, hogy jelenleg a kormányváltást legerősebben a liberális sajtó erőlteti.

A kormány eltávolítása folyamatának két fázisa van, és a teljes folyamatnak csak igen vékony szelete a liberális sajtó hangulatkeltése. Ez a hangulatkeltés elsősorban azt a célt szolgálja, hogy érzelmileg motiválttá tegyeés utcára vigye azt a réteget, aki a későbbiekben a rendőri erőkkel a fizikai konfrontációt vállalni tudja. A liberálisok alkalmatlanok ilyesmire, így kizárásos alapon maradnak a jobboldali szervezetek és szurkolói közösségek.

Mondhatnánk, hogy “most van helyzet, meg kell lovagolni” és “majd lesz valahogy”, vagyis a jobboldal vegyen részt a kormányellenes megmozdulásokban, hogy előnyt kovácsoljon belőle. Hogy ez miért nem szabad megtörténjen, ahhoz viszont nem a felforgatási folyamat mikéntjét kell kiértékelni (amit a jobboldal kétségkívül végre tudna hajtani, vagyis le tudna bonyolítani egy felforgatást), hanem a hatalomváltás második fázisát, a stabilizációt. A hatalomváltás nem ér véget az utcai felforgatással és a kormány eltávolításával. Ahhoz, hogy a folyamat befejeződjön, a hatalomra törekvő politikai erőnek rendelkeznie kell a szükséges képességekkel ahhoz, hogy a stabilizációt is elvégezze, vagyis rendelkeznie kell a hatalom tartóoszlopaival. Ellenkező esetben annyi történik, hogy a jobboldal elvégzi a felforgatást, majd a kormány sikeres eltávolítása után valaki más elvégzi a stabilizációt, vagyis kormányra jut és megtartja a hatalmat. Eredmény: a jobboldalt felhasználták a kormány eltávolítására, de a jobboldal ugyanúgy nem lesz a hatalom közelében, ahogy előtte sem volt.

A hatalom tartóoszlopai az információs társadalomban:

– médiafölény (a széles néprétegek elérése. Nem a támogatás elnyerése, hanem az információ eljuttatásának képessége.)

– hazai gazdasági erő (a gazdaság kézben tartására alkalmas oligarchák, milliárdosok)

– jogi védőháló (legitimitás, felvállalhatóság)

– biztonságpolitikai kapcsolati tőke (erőstruktúrák átvételének és kézben tartásának képessége. A demokratikus megválasztás mindezt nem adja meg)

– nagyhatalmi támogatás

Nem kérdéses, hogy a hazai jobboldal le tudna bonyolítani egy felforgatási műveletet, ezért annak feltételeivel ne foglalkozzunk kiemelten. A hatalom tartóoszlopainak vizsgálatával azonban megállapíthatjuk, hogy melyik politikai erő lenne az, ami a sikeres felforgatás után magához tudná venni a hatalmat.

A médiafölény kérdése egy összetett dolog, mert jelenleg nagymértékű átrendeződés zajlik a hazai médiában. Általánosságban elmondhatjuk, hogy a regnáló hatalmi elit saját kezében összpontosítja a mérsékelt atlantista belföldi médiát, míg a liberális ellenzék kiterjeszti magát a radikális atlantista sajtó egészére. Az átrendeződés erővonalainak iránya, hogy a külpolitikai váltás végére a liberális ellenzék a hazai média minél nagyobb felületét akarja a radikális atlantizmus szolgálatába állítani, hogy így alkalmas legyen egy felforgató művelet lebonyolítására. Ezzel szemben a regnáló hatalmi elit ezzel ellentétes irányú erőt fejt ki, miközben a mérsékelt atlantista sajtó kormányközelben tartására törekszik. Mindemellett apró részletként megemlíthető, hogy a jobboldali ellenzék semmilyen médiafölénnyel nem rendelkezik. A jobboldali ellenzék pontosan annyi megjelenési felületet kap a médiában, amennyit a regnáló hatalmi elit saját érdekei mentén annak megenged. Ha ez az érdekegyezés megszűnik, a jobboldali ellenzéknek semmilyen széleskörű médiafelülete nincs. Ne legyenek kétségeink afelől, hogy a jobboldal kormány ellen fordulása esetén ez az érdekegyezés megszűnik. Miközben a jobboldali ellenzéknek nincs médiája, a balliberális erők pillanatok alatt emberek millióit tudják elérni és megszólítani (technikai értelemben).

A hazai gazdasági erő kapcsán nagy vonalakban kijelenthető, hogy a kormány oligarchái kezében összpontosul a magyar gazdaság és ez a monopolhelyzet közel teljesen kiépült. A balliberális erők külföldi támogatásainak elvágására irányuló kísérlet (Norvég Alap ügy, stb) kizárólag azt a célt szolgálja, hogy a balliberális (radikális atlantista) ellenzék ezt a hegemóniát felborítani ne tudja, ameddig lezajlik a külpolitikai átmenet. A stabilizációt az a politikai erő tudja elvégezni, akinek nagyobb gazdasági tőke összpontosul a kezében, vagyis meg tudja akadályozni, hogy más érdekkörök végezzék el helyette a stabilizálást és így kivegyék kezéből a gazdasági erőt (az államosítás itt nem segít – tapasztalat nélküli, irányításra alkalmatlan emberek csak megkönnyítik az ellentétes érdekű erők dolgát).

Tehát a kormány holdudvara kezében van hazai gazdasági erő, ami interakcióba léphet más hatalmak gazdasági erőivel, és így ellensúlyozhat bármilyen, a stabilizációval ellentétes folyamatot. A balliberális erők kezében egyre kisebb mértékű hazai gazdasági erő van, a gazdasági stabilizációt csak külföldről eredő beavatkozás formájában tudják borítani (ami a stabilizációt végző hatalmi elitnek csak belpolitikai előnyt ad). A jobboldali ellenzék kezében semmilyen gazdasági erő nincsen. Stabilizáció kapcsán olyan nagyságrendű gazdasági erőről beszélünk, ami egyetlen személy kezében összpontosuló és gazdasági kapcsolati tőkén keresztül mozgósítható források tekintetében meghaladja az éves állami költségvetést (egyetlen személy kezében, tehát a kisebb médiafelületek és morzsaként lehulló néhány tízmilliós-százmilliós üzletek összessége pontosan nagy nulla ebben a viszonylatban). Megállapítható tehát, hogy a jobboldali ellenzék nem tudna elvégezni egy gazdasági stabilizációt. A jobboldali ellenzék hatalomra jutása esetén a gazdasági érdekkörök kész helyzet elé állítanák az újonnan felálló kormányt, ami emiatt vagy megbukna, vagy bábkormányként működne. Jelenleg a Fidesz keletorientált körei az egyetlen potenciális hazai gazdasági erő Magyarországon, ami el tudna végezni egy stabilizációs folyamatot. A balliberális térfélen adottak a gazdasági erőt kezelni tudó személyek, a gazdasági erő azonban jórészt külföldi, így értelemszerűen hátrányban vannak, mivel az utánpótlási vonalaik elvághatóak.

A jogi védőháló mint a hatalom tartóoszlopa tekintetében erőegyensúly van a mérsékelt atlantista hatalmi elit, és a radikális atlantista ellenzék közt. Ügyvédek, jogászok hadáról van szó, nem nagy nehezen megvett néhány tucatnyi jogi képviselőről. A jobboldali ellenzék, hatalomra jutása esetén nem tudna mit kezdeni a nyakába zúduló tízezer büntetőeljárással, jobb híján azok egy részét másik erőtől kölcsönzött jogi képviselettel folytatná le, – tehát önerőből nem rendelkezik a stabilizációhoz szükséges jogi erővel.

A biztonságpolitikai kapcsolati tőke az a dimenzió, ami – bizalmas természetét tekintve – legnehezebben megítélhető. Általánosságban elmondható, hogy mivel Magyarország kis ország, a biztonságpolitikai kapcsolatok a nagyobb hatalmak érdekeinek kiszolgálása mentén alakulnak. Ebben a helyzetben a mérsékelt atlantista kormányerő jóval előnyösebb helyzetben van mint a jobboldali ellenzék, ami a hatalom tartóoszlopai híján legfeljebb a felforgatási időszakban felhasználható, de a stabilizációt követően egyetlen hatalom sem tudná partnerként kezelni (mert nincs mit). A kormányerők radikális atlantista erőkkel szembeni előnye megmutatkozik abban is, hogy a lakosság többségének értékrendje alapján, az átmenet idején a nyugati felforgatók médiaelőnyét ellensúlyozni tudja azzal, hogy a stabilizáció intézkedéseit a nyugat elleni harc részeként mutatja be. Ebből a szempontból a kormányerő olyan tárgyalópartner más hatalmak számára, amivel átmenetileg ugyan, de a hatalom tartóoszlopainak birtoklása miatt számolni lehet.

A nagyhatalmi támogatás a hatalom különálló tartóoszlopa, mivel Magyarország kis ország, és nem rendelkezik kellő gazdasági erővel ahhoz, hogy a nagyhatalmak gazdasági tevékenységét akár csak módosítani tudja. Itt érdemes megjegyezni, hogy az olyan, közönséges multinacionális vállalatok mint a Tesco, önmagukban véve nagyobb mozgósítható tőkével rendelkeznek mint az éves magyar költségvetés. A nagyhatalmi támogatás emiatt kiemelten fontos. A térségi geopolitikai helyzet átalakulása miatt a továbbiakban az a politikai erő tud előnybe kerülni ezen a téren, aki Moszkvával törekszik szorosabb kapcsolatok kiépítésére. A jobboldali ellenzék az atlantisták beépített emberei miatt ezt nem tudja kellő határozottsággal megtenni.

Szándékosan nem említettük a kormánypozíciót vagy parlamentbe bejutást mint a hatalom tartóoszlopát. A fentiek figyelembe vételével ugyanis egyértelműen látható, hogy a parlamenti jelenlét nem oszt nem szoroz a hatalmi viszonyokban. A nagyobb arányú parlamenti jelenlétnek kizárólag akkor van használati értéke, ha a hatalom tartóoszlopai közül valamelyik téren előnyben van egy szervezet, tehát önmagában véve nem kezelhető erőtényezőként.

Mindebből levonható a következtetés: a hazai jobboldalnak azért nem érdemes beállni a kormányellenes tiltakozásokba, mert nincs kellő ereje ahhoz, hogy a felforgatás után a hatalmat megragadja és saját maga lefolytassa a stabilizációt. A jobboldal ugyan le tudná bonyolítani a felforgatási fázist, de azon a ponton megrekedne, és a stabilizációt más végezné el helyette. Nem számít, hogy milyen a politikai felállás, mert a pártok látszólagos támogatása nincs összefüggésben azzal, hogy kormányra tudnak-e jutni vagy nem. Ennek mentén kell a jobboldali politikusoknak eldöntenie, hogy ellenzik-e a kormány egy-egy intézkedését, és beállnak-e a kórusba. Minden egyes alkalommal, amikor a kormány intézkedése ellen valaki tiltakozik, fel kell tenni a kérdést: ki tiltakozott először? Látható, hogy jelenleg bármilyen tiltakozás hangzik el, az a liberális oldalról hangzik el legelőször. A fentiek ismeretében látható az is, hogy miért. A jobboldali ellenzéknek csak egy lehetősége lesz a hatalom megragadására. Ezt a lehetőséget érdemes csak akkor felhasználni, amikor már adottak a feltételek ahhoz, hogy a stabilizációt önálló erőként lebonyolítsa. Ellenkező esetben hasznos idiótaként venne részt egy folyamatban, aminek a végén jön Gyurcsány Ferenc. Vagy ami még rosszabb; kormányra jutna a jobboldali ellenzék, de üres bábuként mozgatnák azok, akik rendelkeznek a hatalom tartóoszlopaival.

Hídfő.net