Sorozat: Szembenézés és kibeszélés, avagy a hittől a kételyig (5.)

Találkozásaim a zsidóüldözéssel

Legfeljebb negyedik általánosba jártam, amikor apám valahonnan kölcsönkapta egy bizonyos dr. Nyiszli Miklósnak a „Dr. Mengele boncoló orvosa voltam” c. könyvét. (Remélem, jól emlékszem a címére, mert azóta sem láttam.) Nagyon korán kezdtem könyveket olvasni és a szüleim sosem dugtak el előlem semmit. Ezt is elolvastam. Képzelhetik, hogy milyen – manapság úgy mondanák –  sokkoló (rendszerváltás előtt használt, elavult magyar szóval: megrendítő) hatással volt rám, ha máig nem felejtettem el.

Az azóta eltelt 62-63 év során azonban annyi hátborzongató holokauszt történettel találkoztam, hogy már csak egyetlenegy olyan szerepel az emlékezetemben, amelyre határozottan úgy emlékszem, hogy ott olvastam. Annyi maradt meg belőle, hogy egy este beszélgetett egy nagyon intelligens és művelt, idős zsidó úrral, akit Mengele másnap tarkón lőtt és neki ki kellett készítenie a csontvázát. Talán azért nem felejtettem el gyerek létemre, mert az eset borzalmas volta mellett attól is hideglelést kaptam, hogy a szerző képes volt ezt megtenni és nem szégyellte bevallani.

Olvasván e sok, józan ésszel elképzelhetetlen, felfoghatatlan és öncélú rémtettet, az a meggyőződésem alakult ki, hogy  nácik nem lehettek normális emberek, csak elmebetegek, a legközveszélyesebb, rögeszmés őrültek. Akkoriban a szocialista keresztényüldözés még nem bontakozott ki teljesen és még volt hitoktatás. Beszéltem a könyvről a hittanáromnak, aki azt mondta, hogy Hitler minden bizonnyal ördögtől megszállott ember volt. Ő ilyen tetteket még elmebetegekről sem tudott föltételezni, csak a Sátán, a transzcendens gonosz rabságába, szolgálatába került emberekről. Ahogy Elie Wiesel is nyafogja: ez egy „felfoghatatlan és megmagyarázhatatlan vallási misztérium”. Ezt tessék jól megjegyezni!

Ezután hosszú évekig semmit sem hallottam a zsidóüldözésről, csak középiskolában tanultunk róla valamit, nagyon röviden érintve a rémségeket. A hangsúly akkor a „Hitler utolsó csatlósa” szövegen volt. Ezt, az e miatti bűntudatot sulykolták belénk úgy, mint most a holokauszt áhítatot és bűntudatot. Azt a szót, hogy holokauszt, ebben az időben még nem lehetett hallani. Azóta megtanultam, hogy akkor, ebben a jelentésében, még egyáltalán nem volt forgalomban. Csak később, valamikor a hetvenes években jött divatba és csak azóta alkalmazzák a hitleri zsidóüldözésre, amikor elkezdtek belőle politikai kultuszt és a történelemben példátlan üzletet csinálni. Azóta, ahogyan Paul Eisen, egy angol zsidó író megfogalmazta, a világ népeinek „örökké el kell hallgatniuk, valahányszor a „zsidó” szó elhangzik, és némán állni, amikor hirdetik a zsidók kiválasztottságát a holokausztban” (http://www.israelshamir.net/Hungarian/Hungarian16.htm ). (Újabban már a cigányokét is! Legalábbis nálunk.) Azonban sem ez a változás, sem az azóta a jó ízlés határait messze túllépő, exhibicionista „holokausztozás”, vagy, amit Norman Finkelstein, két hajdani lágerrab gyermeke, találóan megfogalmazott, a „holokauszt tőkésítése”, még mindig nem rendítette meg azt a meggyőződésemet, hogy az alapvető történet azért igaz lehet. Mert, ugye, egy dolog, ami történt, és teljesen más, hogy valakik szuperboltot csinálnak – ahogy mondani szokták – „az áldozatok emlékéből”. Végül a lourdesi jelenésekből is sokan megélnek, esetleg egyesek meg is gazdagodtak a föllendülő idegenforgalomból.  Nyiszli könyvének a hatása mellett része lehetett ebben annak is, hogy az egyik nagynéném apósa és anyósa Auschwitzban halt meg, férje pedig munkaszolgálatosként járta meg a frontot. Azonban az igazsághoz tartozik az is, hogy a munkaszolgálat és szülei tragikus halála ellenére is hívő és vallását gyakorló katolikus maradt. Mert ők nem „politikai okokból” keresztelkedtek meg. Mivel a zsidó szokás szerint egy zsidó megkeresztelkedésekor a családnak teljes gyászszertartást kell miatta bemutatni, mintha meghalt volna, ezért egy őszinte kikeresztelkedés nagyon komoly erkölcsi tartást és erős hitet kíván. Ezeknek a valóban példás erkölcsű, volt zsidókat fel lehet aztán használni arra, hogy azt a látszatot keltsék, mintha a zsidók mind ilyenek volnának. Az előzők persze nem vonatkoznak a „megélhetési” álkikeresztelkedésre, ami a történelem során többször fordult elő tömegesen.

A rendszerváltásig egyáltalán nem foglalkoztam a tárggyal. Az érdeklődésemet először egy zsidó származású munkatársam szavai ébresztették fel. Emlékeznek a „hordót a zsidónak” ügyre? Az Antall kormány idején egy képviselő bekiabálta, hogy „hordót a szónoknak”, amit többen úgy véltek hallani, hogy „hordót a zsidónak”. Ez az igazi, kifinomult „érzékenység”. Nyilván azért hallották úgy, mert egyértelmű volt a számukra, hogy a bekiabáló szíve szerint ezt szerette volna mondani, csak uralkodott magán és ezért a szónok szót használta a zsidó fedőneveként. Ők azonban tudták, hogy az illető elkövette a „gondolatbűnt”. (Mint ma teszik négypárti egyetértésben Gyöngyösivel, amikor a „magyar-izraeli kettős állampolgárt” „zsidó vallású vagy származású honfitársként” értelmezik.) „Antiszemitizmus!” – üvöltött fel egy csoport képviselő és újságíró egyszólamú kórusa, mint manapság is teszik Gyöngyösi esetében. Országos ügy lett belőle, mint ma Gyöngyösiéből. A sajtó ezzel volt tele, mint ma Gyöngyösiével. Meghallgatták az országgyűlés hivatalos felvételét, de azon bizony csak az volt hallható, hogy „hordót a szónoknak”. Újabb vád: antiszemita összeesküvés: az országgyűlés épületében grasszáló horthyfasiszta neonácik meghamisították a hangfelvételt! Szakértők és ellenszakértők vizsgálták, hogy nem írták-e át a szalagot, de hiába. A kudarc azonban nem rendítette meg a zsidózó mélyzsidókat. A legutolsó hír, amit a TV-ben hallottam, az volt, hogy nem fogadták el a hazai szakértők állítását, hanem külföldre küldik a szalagot a legeslegszakértőbb, minden káros antallista, horthysta, szálasista befolyástól mentes, külföldi szakértőknek további elemzésre. Számomra ezzel véget ért a történet: több hírt nem hallottam. Nyilván, ha egyáltalán kiküldték és nem csak a szájukat szellőztették a sajtóban, a külföldi szakértők sem mondtak mást, mint a hazaiak és az ügy – ahogy szokott – a jótékony feledés homályába merült. Mintha semmi sem történt volna. De nem is ez az érdekes, hanem az összehangolt, arcátlan felhajtás egy hazugság védelmében. Egy nyilvánvaló hazugság védelmében, hiszen mindenki hallotta, de egyesek összehangoltan másképp hallották abból a célból, hogy valakit lejárassanak, antiszemita színben tüntessenek fel. Mint ma Gyöngyösit! Négypártunk már odáig züllött, hogy ez utóbbi miatt már Dunába lövetéseket vizionált és mutogatott egy Kossuth téri kivetítőn az ország népének. Gyöngyösi, a „Dunába lövető”! Hátborzongató mocskok! Ezt látva valóban félni kezd az ember. De tőlük. Mindezt miért? Mert kell nekik a balhé! Mert kell nekik az antiszemitizmus! Ha már egyszer az izraeli ügynök, Szabó Albert, sem volt képes összehozni egy kis neonáci pártot, amelyre, mint sajátosan „mélymagyar” jelenségre, mutogatni lehetett volna a nemzetközi sajtóban. Ebben az időben mondta nekem a már említett, zsidó származású munkatársam, hogy „te, én kezdek félni”. Tíz évvel volt idősebb nálam, tehát neki tényleges tapasztalatai voltak a zsidóüldözésről. „Mitől?” – kérdeztem. „Hogy megint lesz valami olyasmi, mint 44-ben.” „Nézd, én már túl vagyok az ötvenen”, – válaszoltam – „de még életemben nem találkoztam egyetlen antiszemitával sem. Nem tagadom, hallottam már olyan szitkozódást, hogy „büdös zsidók”, de olyat is, hogy „rohadt svábok”, vagy „piszok tótok”, de nem hiszem, hogy mindez több volt pillanatnyi dühkitörésnél, mint pl. „az a rohadék főnököm, hogy dögölne már meg” és hasonlók. Ezek nem elvi álláspontok. Ha valaki ilyet mond, azt nem „elvi meggyőződésből”, mondjuk, ”antifőnökizmusból” teszi.”  „Igazad van, valódi antiszemitizmussal én sem találkoztam” – válaszolta ő, aki már tudatosan, sőt – elbeszélése szerint – az apja keresztény üzlettársai által bujtatva élte át a zsidóüldözést – „de ezek a hülyék (mármint az országgyűlésben zsidózó mélyzsidók) ki fogják provokálni.” Elgondolkodtató észrevétel egy olyan embertől, akinek biztosan a nyilasok tüntették el nyomtalanul az édesanyját. (Levette a sárga csillagot, elment otthonról, és többé nem jött vissza. Apja a németek által gettóvá és hadiüzemmé nyilvánított saját budapesti üzemének a vezetőjeként dolgozva sértetlenül élte meg a háború végét.) Igen! Egy hazugság melletti ilyen szervezett kiállás, a hazugságnak ez a következetes, vaskövetkezetes – ahogy Sztálin elvtársról mondták volt -, szégyentelen képviselete, vagy a Gyöngyösi esetében tapasztalt szélsőségesen eszelős hisztéria óhatatlanul felébreszti az emberben a kételyt az antiszemitizmussal kapcsolatos sok, ugyancsak vaskövetkezetességgel képviselt és „közismert” állítás valóságtartalmát illetően is, ami – ha tapasztalati megerősítést nyer – okkal válhat, ha nem is antiszemita, de zsidóellenes indulatok melegágyává. (Az antiszemitizmus nem ellenszenv, vagy indulat, de nem is „felfoghatatlan”  gyűlölet, ahogy Elie Wiesel nyafizza, hanem ideológia, amely szerint ugyan nem a szemiták általában, hanem a zsidók, genetikailag alsóbbrendűek. A fogyatékosokat, elmebetegeket, „alacsonyabb rendű, déli” rasszokhoz tartozókat sem gyűlöletből sterilizálták nagy számban az USA-ban, Kanadában és Svédországban a 30-as években, hanem az „emberi fajnemesítés”, az eugenika nevében, mondhatnánk, hogy a „tudományos humanizmus” alapján. Érdekes, hogy ennek ellenére mindenki csak a németek efféle dolgaival van elfoglalva: ami a németek számára halálos bűn, amelyért véget nem érően kell kárpótlásokat fizetni, az az USA, Svédország és Kanada esetében szót sem érdemlő „incidens”. Egy kis történelmi „epizód”, félrelépés, vagy az sem.)

Érdekes véletlen, hogy egyidejűleg a holokauszt kultusz kialakulásával megjelent és elterjedt az internet is, és addig elérhetetlen információk tömegesen kezdtek házhoz jönni. Természetesen magam is elolvastam némi „holokauszttagadó” irodalmat. Megtudtam, hogy a Nürnbergi Per volt a világtörténelem legnagyobb koncepciós pere, amelyben egyetlen törvényszéki szakértői vizsgálatra sem tartottak igényt. Hogy még a katyni tömeggyilkosságból is kimosták a szovjeteket, holott a németek nemzetközi szakértő csoporttal tárták föl a sírokat és állapították meg a szovjet titkosszolgálat bűnösségét. Mert a győztesek hivatalból ártatlanok. Egy jogállamban ez az egyetlen tény is elegendő volna az un. „Nemzetközi Katonai Törvényszék”, lényegében egy hadikommunista vérbíróság, minden ítéletének a semmissé tételére és új eljárás megindítására. Mindezt tudták az angolok, az amerikaiak és a franciák is, mégis összehangoltan hazudtak, és hazudnak még most is, hogy a vörös szörnyetegnek, szövetségesüknek és kebelbarátjuknak, „Dzsó bácsinak”, ahogy Churchill hívta őt, a bűnét a németekre kenjék és saját szennyesüket elrejtsék. Még a hidegháborús szembenállás idején is falaztak a szovjetnek és az igazság csak akkor vált közismertté, amikor Gorbacsov bevallotta. Nem hiszem, hogy a szövetségesek örömmel fogadták Gorbacsov beismerését, mert ez nem csak az ő gátlástalan cinkosságukat, hanem a per koncepciózus voltát is leleplezte.

Dohán Mihály

Folytatjuk…

Nemzeti InternetFigyelő

Kapcsolódó: Sorozat: Szembenézés és kibeszélés, avagy a hittől a kételyig (1.)

Sorozat: Szembenézés és kibeszélés, avagy a hittől a kételyig (2.)

Sorozat: Szembenézés és kibeszélés, avagy a hittől a kételyig (3.)

Sorozat: Szembenézés és kibeszélés, avagy a hittől a kételyig (4.)