A politikai konformizmus kényszerzubbonyában

Sehol nem tapasztalni a konformizmusnak, a tehetetlenségnek és az önzésnek az uralmát annyira, mint a politikában, és ugyanúgy – de persze ritkábban – sehol máshol annak ellenkezőjét, az önfeláldozó, tehetséges egyéniségek megjelenését. Magyarország különleges történelmével különleges színfolt a világban, ahol a jó és rossz még feltűnőbben felszínre tör, mint máshol. Trianon száz évében ezt különösen megtapasztalhattuk. Ahhoz, hogy további katasztrófákat elkerüljünk, történelmünk minden bölcsességére szükségünk van, s főleg tisztában kell lennünk a politikai konformizmus veszélyeivel.

Carlyle a történelmet a jó és a rossz harcának nevezi, amivel közel áll az evangéliumi igazsághoz. Konformista történészek szerint a történelmet a nagyhatalmak irányítják, amelyekhez a kicsiknek alkalmazkodniuk kell, különben eltűnnek a történelem színpadáról. Ebből az is következik, hogy a nagyok basáskodnak a kicsiken, a kicsik meg a saját alattvalóikon. Keresztényként azonban az isteni gondviselésben kell bíznunk, amely mindig átsegít a nagy nehézségeken is, ha bízunk Istenben és megfelelően bölcsen viselkedünk.

Trianon századik évfordulóján, egy évvel Nándorfehérvár elestének és hat évvel Mohács 500. évfordulója előtt, ami a magyar nagyállamiság végét jelentette, látnunk kellene, hogy – ellentétben a konformista történelemszemlélettel – ezen eseményeknek sem kellett volna ilyen tragédiába torkollniuk. Ha a török hadak betörései és időjárási okok miatt kényszerű elvonulásuk után visszafoglaljuk s rendbe hozzuk megszállt végvárainkat, néhány hasonló támadás után belátták volna azok hiábavalóságát. Trianon következtében elkövetett hibáink még egyértelműbbek; a magyar katonaság szétszéledése nélkül nincs Trianon, legalábbis nem ilyen durván. Ezt tudnunk kell, mert túl hajlamosak vagyunk az önsajnálatra.

Az isteni kegyelem azonban újra és újra lehetőségeket kínál, de nem végtelenül. A kommunista önkényuralom évtizedeiben megtört és dezorientált magyarság a rendszerváltás után kénytelen volt szinte mindent elölről kezdeni. Az új (nyugati) rendszer egyenlőséget hirdetett, de minden eszközt megragadott alávetettségünk bebetonozásához. Magyarország az elmúlt 500 évben mindig megtalálta azokat a politikusokat, akik értettek egy élhető kompromisszum kialakításához. Az Antall kormány azonban csetlett botlott, nem ismerte ki magát az új helyzetben. Bezzeg a következő balliberális kormány Moszkvát és nemzetközi pénzügyintézeteket járt tagjai túlteljesítettek az alkalmazkodásban. Ezt a helyzetet és a magyar társadalom gyorsan nyugatias életstílusra való vágyát ismerték fel és használták ki az egyébként tapasztalatlan ifjú fideszesek, meghirdetvén a „polgári Magyarországot“ és azt, hogy ők mindent jobban tudnak. Maguk is csodálkoztak, hogy csak úgy özönlöttek hozzájuk a szavazók. Ha ez nem sikerült volna olyan könnyedén, megspórolhattuk volna a gyurcsányizmus keserves éveit, amelyek után a siker megint túl könnyen jött és ismét konformista útra, bár annak egy sokkal előnyösebb változatára állította a magyar politikát. Ez sajnos akkor is így van, ha a betegesen píszí nyugati politikusok nyilatkozatai az ellenkező látszatot keltik. Az őszi önkormányzati választásokon elszenvedett vereségek nem következnek be, ha a kormánypártok a magyar társadalommal a létfontosságú kommunikációt nem felejtik el, illetve nem szakítják félbe. A polgári körök felszámolása nyilvánvalóan a kormánypártok ellenőrizetlenségét segítette elő. Ugyanolyan hamisnak bizonyult az alkotmányreform felemás, véghezvitele is, amely félénken, mondhatnánk konformista módon megállt a történeti alkotmány helyreállítása előtt. Legalább a felsőház újbóli bevezetése több stabilitást hozott volna a rendszerbe. A pártokrácia érdekei azonban itt is győztek. Azt hiszem mindenki elhűlt, amikor a kormánypártok kedvenc politológusai a vereség utáni első meglepetésükben elárulták, hogy a rendszer megmerevedett, a Fidelitaszba például megszűnt a felvétel. Nem csoda, hogy a Momentum ifjú vezetői egy új (jobb) Fidesz képviselőinek tartják magukat, a régieket pókhasú, korrupt öreguraknak titulálva. Az már csak hab a tortán, hogy az ifjú titánok a rég lejárt ideológiákat pumpálják újra fel, hiszen a nyugati világ könnyen érthető okokból a „modernitás“ mindenek felettiségét hirdeti, amiben minden „új“ reveláció erejével bír. Ifjú ellenzéki politikusaink meggyőződése, hogy mindezt csak megfelelő agresszivitással kell hirdetni és nem marad el a győzelem. Ennek a balliberális média a választások óta rendkívüli mértékben hangot is ad.

Trianon századik évfordulóján ez egy szomorú helyzet, annál is inkább, mert a kormánypártok Trianonkomplexusa nem indokolt. Becstelen és jövőnélküli az a nép, amely belenyugszik egy hasonló megcsonkításba. Értsük ezt természetesen lelkileg, nem politikai revánsként. Nem állja meg a helyét az az érv, hogy a reményteli visegrádi együttműködés léket kapna Trianon emlegetésétől. Ha a kormány nem akarja, van rá más fórum, amely ezt megtehetné, például a Magyarok Világszövetsége. Azonban e tekintetben is érvényesül a kormánypártok rövidlátó, önző politikája, amely inkább ellehetetleníti ezt a szervezetet, immáron huszadik éve.

Gyorsan kell cselekednünk, mert egy olyan válság van egyre gyorsabban kibontakozóban, amelyet még nem látott a világ. A nyugati nihilizmus egyre üresebb és hazugabb lózungok mögött bújik el, de közelgő összeomlása egyre nyilvánvalóbb. Temessen maga alá minket is? Tessék választani! A rendszerváltás óta eltelt harminc évben nagyszerű művek is születtek, amelyek a magyar nemzet alkotóerejének csodálatos bizonyítékai. Csak fel kellene őket karolni és a világ elé tárni, ami gyökeresen más helyzetet teremthetne, ugyanis segítségével kibújhatnánk a politikai konformizmus kényszerzubbonyából.

Vajta Dénes

Nemzeti InternetFigyelő (NIF)