Óh, mondd, te kit választhattál?

– avagy „Az igazság: mellékes mindenkinek”

Tisztelt olvasók, leendő Olvasók és jóakarók!

Az alábbiakban egy rövid részlet következik most készülő új könyvemből, melynek címe: (V)iszonyulások.

Mindenkinek jó olvasást kívánok!

Szabó László

 

Újabban egyre többször példálóznak a régről ismert népi bölcsességgel, mely szerint: „Aki korpa közép keveredik, azt megeszik a disznók!”

Főként a politikával, de még inkább a politikai pártokkal, vagy még pontosabban fogalmazva a politikai pártok vezetői és a „borzalmas tagság” közti egyre mélyebb szakadékok kapcsán bukkan fel időről időre ez a népi bölcsesség. Talán a 2018. évi országgyűlési választást követő – elsősorban az ellenzéki oldalon tapasztalható – zavarodottság volt az, ami nem csak ezt a népi bölcsességet juttatta eszünkbe újból és újból, hanem azt az érzést is felszínre hozta a nép egyszerű gyermekében – s ily forma vónék magam is –, hogy ez az egész csinálva vagyon.

Igaz, az előre gondosan eltervezett és megtervezett láttatásnak köszönhetően, a nép, a nemzet mindig csak néhány lépéssel lemaradva, az események után kullogva, görnyedezve szedegetheti fel a pillanatokkal azelőtt fülsiketítő robajjal földre esett egykori telefonérméket (leánykori nevén: tantuszokat). Ez az alkalmazott (félre)tájékoztatási tematika természetszerű velejárója, hiszen a politika és annak résztvevői, formálói, alakítói, mindig párhuzamos síkokkal és (média)felületekkel operálnak. Létezik egy valós idejű, a színfalak előtt, a nagy nyilvánosság számára zajló történés, vagy eseményfolyam, és ezzel egyidejűleg egy másik is, amely a széles publikum elől gondosan el van zárva, amiről csak utólag, vagy sok esetben még úgy sem, vagy csak egyes részleteit – de sohasem a teljes igazságot – megismerve értesülhetünk.

A 2018. évi országgyűlési választást követő, az akkori ellenzéki oldalon tapasztalható látványos megzuhanás legtanulságosabb pillanatait talán a két, magukat „XXI. századi pártként” aposztrofáló politikai érdektömörülés, az LMP (Lehet Más a Politika) és a Jobbik Magyarországért Mozgalom produkálta.

A 2018. évi országgyűlési választás minden addiginál jobban mutatta meg számunkra:

– Ha nem vagy bent a médiában (elsősorban még mindig a televízióban), egész egyszerűen nem létezel! Legalábbis a választópolgár számára egész biztosan nem!

– Ha van is médiafelületed, ami a tied, vagy amiben politikai szereplőként kellő mennyiségben és időtartamban meg is tudsz jelenni, döntő fontossággal bír az üzenet, mellyel ezen a médiafelületen keresztül megpróbálod elérni a választópolgárokat!

– Egy tökig eladósított országban a korrupcióval való érvelés, fenyegetőzés, vagy az arra való hivatkozás egész egyszerűen értelmetlen! Az emberek már telítődtek vele („Mindegyik lop, ha odakerül!”), másrészt teljesen mindegy nekik, hogy az egyik milliókat lop, a másik meg milliárdokat, hiszen nem tudják (és sokszor nem is akarják) felfogni, értelmezni, hogy ez mennyi pénz. Nem tudják, mert soha életükben nem láttak még ennyi pénzt. Kicsit olyan ez, mint Rejtő Jenőnél a 20 dollár: ezt értem, ezt tudom mennyi pénz, mert ennyi már volt a kezemben.

– Ellenben az életedet, tehát magát a fizikai létezésedet érintő fenyegetés az mindenki, még a legszegényebb, legbutább, legprimitívebb ember számára is jól érthető, beazonosítható, sőt, mindennél előbbre való, hiszen mindenki szeret élni, senki sem akar (legalábbis idő előtt) meghalni, ha nem muszáj. A szeretteinkről nem is beszélve.

– Végül, de nem utolsósorban: a főváros, Butapest, állam az államban. Szélsőséges megfogalmazásokban az „Idegen test a Nemzetben!” kitétellel gyakorta szoktak ráerősíteni a Horthy-korszakból eredő, sokszor emlegetett „Vörös rongyokba öltözött város” jelzős szerkezetre. Egy azonban bizonyos, a fővárosban élő emberek gondolkodásmódja gyökeresen és lényegi részeket illetően eltér a vidéki Magyarországon élők gondolkodásmódjától. Ez az eltérés, ez a különbözőség akár választások kimenetelét is képes döntően befolyásolni, vagy megváltoztatni.

Természetesen az értékrendek is eltérnek egymástól, ami fontos és/vagy működik a fővárosban, egyáltalán nem biztos, hogy vidéken, egy kis faluban is fontos, vagy lényeges az ott élők számára.

De ami talán még ennél is fontosabb! A 2018. évi országgyűlési választás mindennél jobban mutatta meg számunkra azt, hogy egy szűk, a főváros belvárosi liberális értelmisége által kitalált, meg- és eltervezett létmodellt nem lehet ráerőltetni a vidéki Magyarországon teljesen más életkörülmények és lehetőségek között élő, tőlük teljesen eltérő értékeket magukénak valló emberekre.

Gondoljunk csak a szinte semmiből létrejött, újonnan alakult politikai érdektömörülésekre (Együtt, Momentum), melyek csekély, néhány százalékos ismertségük és népszerűségük ellenére szinte állandó média-megjelenéseket és médiafelületeket kaptak, ahogy mifelénk mondani szokás, még a csapból is ők folytak.

A néhány százalékos pártocskák által állított miniszterelnök-jelöltekről már nem is beszélve.

Bizony mindig végzetes következményekkel jár az, amikor valaki megpróbálja meghazudtolni az Életet, a valóságot, nem hajlandó tudomást venni arról, hogyan is működik ez a világ, vagy megpróbál elszakadni a valóságtól.

Természetesen nincs ez másként a politikai pártokkal sem. Itt is, mint az országgyűlési választások esetében, következmények nélkül nem megkerülhető a vidéki Magyarország, vagy ahogyan Szabó Iván, a Magyar Demokrata Fórum néhai politikusa aposztrofálta: „a borzalmas tagság” – más megközelítésben: a leválthatatlan nép. Ami igaz egy ország esetében, igaz egy párt esetében is.

A fősodrású média ingerküszöbét ugyan nem érte el, vagy az is lehet, hogy a közvélemény-kutatások számadatai – fontosság tekintetében – némiképp ellensúlyozták a folyamatot, mégis, először talán a Jobbik esetében szembesülhettünk azzal, hogy vidéken a „borzalmas tagság” elővéve a józan paraszti eszét, észlelte, hogy a butapesti pártközpontban eltértek a helyes iránytól és tömegével álltak fel, hagyták ott a Jobbikot.

Képzeljük el a következő helyzetet! Kiáll a nagyember, és aszongya:

– Innentől kezdve mi leszünk azok, akik ellen egész idáig küzdöttünk, csak a nevünk mögé oda lesz írva: 2.0.

A nép és a párt egyszerű gyermeke meg oly formán néze szemével, mint nézni szokott a halandó, amikor nem érti a dolgot. A Jobbik esetében konkrétan ez képződött meg. Mit tud csinálni? Fogja magát, először csak fel-, osztán meg odébbáll.

Hiába magyarázzák meg neki, hogy a radikalizmusban nincs több, a politikai piactéren ennyire árazták be, nem fussa többre, ennyire eladható csupán, a számára elsőre érthetetlen, másodikra meg furán hangzó, a leküzdhetetlen akadályt jelképező „üvegplafon” kifejezés továbbra is idegennek, érthetetlennek tűnik, ésszerű, felfogható és megérthető magyarázatként pedig továbbra sem szolgál. Amolyan úri huncutságnak tartja, mellyel a bolondját akarják járatni vele.

De azt azért ő is látja, hogy a „néppárt” kifejezés már jó ideje foglalt, és abba a rubrikába nem az van írva, hogy Jobbik, hanem az, hogy Fidesz. Minek csinálni egy másolatot, amikor ott az eredeti?

A világhálón jelentkezik napi rendszerességgel a Kubínyi Tamás nevével fémjelzett Álmos Király Televízió, mely a 2018. évi választás alkalmával a MIÉP (Magyar Igazság és Élet Pártja) támogatását vállalta fel. Tényleg nagy szükség lenne egy olyan pártra, amelyik valóban a nemzeti érdekeket képviseli, de, ahogyan azt a Jobbik példájából is láthattuk, ha nem járunk el körültekintően, erőteljesen kontra produktív lesz az eredmény!

Három dologra nagyon oda kell figyelnünk!

Az első: Mi a kívánatos?!

A második: Mi az, ami az adott körülmények között lehetséges?!

A harmadik: Mindezt – a kívánatost és a lehetségest – hogyan mondod el, mutatod meg, hozod tudomására a többieknek?!

Azt, aki mindig csak a kívánatost tartja szem előtt, de semmit sem törődik azzal, hogy mi az, ami az adott körülmények között lehetséges, Bibó István „túlfeszült lényeglátónak” nevezi.

A „B” versenyző, aki megfeledkezik arról, mi az, amit szem előtt kellene tartani, és akár elvtelen kompromisszumokba is hajlandó belemenni – erre is láthattunk példát, mondjuk akkor, amikor a 2018. évi országgyűlési választást követő közös tüntetésen, a szemkilövető Francisco és a vele soha együttműködni nem akaró Vona Gábor gyakorlatilag együtt meneteltek –, Bibó István „hamis realistának” nevezi.

A mi feladatunk az lenne, hogy „lényeglátó realistaként” megtaláljuk az arany középutat. Ezért nagyon fontos a Jobbik példája.

Véleményem szerint ma – de még egy jó ideig egészen biztosan – Magyarországon nem szabad radikális pártot létrehozni! Ha az anyagi világ mindent pénzben megmérő mammonita szemléletével fogalmazunk, azt is mondhatnánk: egyszerűen nem éri meg, nem kifizetődő. Más megközelítésben: feleslegesen elvesztegetett idő. A mai tudásunk szerint ebben a parlamentárisan demokratikusnak nevezett politikai berendezkedésben soha nem fog vezető szerephez jutni (nem fogják hagyni neki), soha nem fog mérvadó parlamenti erővé válni, vezetővé meg aztán végképp nem! Azért, mert a zömében idegen érdekeket kiszolgáló politikai osztály és a média hathatós segítségével megdolgozott lakosság nem szeret, és nem is akar szélsőségekben gondolkodni. Az emberek a biztonságra, a kiszámíthatóságra vágynak.

Ha már mindenképpen ragaszkodik valaki a megosztással operáló, és ezzel hihetetlen károkat okozó pártrendszerhez, a legkevesebbet talán azzal árt, ha nemzeti radikális párt helyett lokálpatrióta pártot alapít, vagy a nemzeti radikalizmus eszmerendszerét egy lokálpatrióta pártba és közlésrendszerébe csomagolja be!

Az a körülbelül 20%, aki majd a radikalizmusra adja a szavazatát, mindig meglesz, de több nemigen! A többség nem fogja megengedni! Még akkor sem – és ezt is a Jobbik példája mutatta meg a számunkra mindennél jobban –, ha megpróbál – kínkeservesen, nyögvenyelősen, de – idomulni, szalonképessé válni, akár elvtelen kompromisszumok árán is. Különösen akkor – és ezt szintén a Jobbik mutatta meg – ha az elején, nagy nemzeti lelkesedésből, erőteljesen túltolják a biciklit.

És itt érkezünk el a harmadik ponthoz, a közlés fontosságához!

Én magam már a Jobbik esetében sem értettem (lásd a gárdamellények betiltása körüli hajcihőt), hogy radikális párt helyett miért nem lokálpatrióta pártot csináltak?! A lokálpatriotizmust mindenütt szeretik, európai érték, még a nagyságos és fényességes Európai Porta is jelentős összegekkel támogatja. Leesett volna a karikagyűrű az ujjukról, ha a radikális nemzeti érdekképviseletet – legalábbis ami a közlésrendszereket, valamint a diskurzusterekben történő megnyilvánulásokat illeti – becsomagolják egy kis lokálpatriotizmusba? Nagyon megerőltették volna magukat, ha elsőre nem a szélsőséges feliratú kitűzőt aggatják magukra, hanem a lokálpatrióta feliratút? Ugye nem?

Nagyon oda kell figyelnünk tehát arra, milyen közegben, kik között és kikkel tevékenykedünk!

Persze mindig utólag okos az ember, főként egy olyan társadalmi berendezkedésben, ahol az információk túlnyomó része mindig csak közvetett formában, közvetítők útján ér el a széles néprétegekhez, és ahol a politikai osztály vezényletével a közvetítésért felelős médiumok mindig csak és kizárólag erőteljes kulisszatologatások közepette engedik láttatni a valóság egy-egy szűk szeletét. Az igazságot – teljes formájában – meg általában sohasem, vagy már csak akkor, amikor a politikai osztály tagjai közül kikerülő titokgazdák által elrendelt több évtizedre szóló titkosítások ideje lejárt.

Egy ilyen társadalmi berendezkedésű rendszerben utólag visszatekintve nincs is mit csodálkozni azon, ha olyan érzése támad az embernek, hogy a Jobbik nevű, párt alakjában testet öltött nemzeti radikalizmus is tulajdonképpen csinálva vagyon. Mert hát mi másra tudna gondolni az ember, főként akkor, ha elolvassa Toroczkai László közvetlenül a választás után a Nagy Arc(felismerő) Könyvön tett bejegyzését:

„Vona Gábor megbukott, de a Jobbik él. Ha azonban Vona Gábor úgy gondolja, hogy nem végleg bukott meg, s a lemondás is csak látszólagos lesz, azzal kivégzi a Jobbikot.

Egy olyan, egyébként kiváló emberek ezreiből álló parlamenti párt ugyanis, amely három egymást követő választáson sem tud a kormányzás közelébe kerülni, végleg elveszíti az esélyét arra, hogy valaha győzzön, hacsak nem iktatja ki azt az akadályt, amely a növekedését meggátolja…

Nem tehetek róla, de nekem megint Dr. Varga Tibornak, ha jól emlékszem, a Magyarok Szövetsége kapcsán tett nagyon találó megjegyzése ugrott be azonnal:

„Változtassunk, változtassunk, csak semmit meg ne változtassunk! Egyhelyben járatják a nemzetet.”

Ebben az euro-gyarmati létben – európai viszonylatban mindenképpen – játékpénzért robotoló országban tehát a politikacsinálás valamiféle úri passzióként van engedélyezve csupán, mely úri passzió csak és kizárólag a természettől, a valóságtól teljesen elszakadt és elszakított urbánus társadalmi csoportok számára van fenntartva, csak és kizárólag ők mondhatják meg a frankót. És ez még akkor is így van, ha utólag bebizonyosodik, az Élet könnyedén rácáfolt a csődöt mondott szakértelemre. Legalábbis a Butapestről sugárzott tévéadásokat nézve nagyon könnyen támad ilyen és hasonló benyomása a nép egyszerű gyermekének – s ily forma vónék magam is –, amikor kétszáz kilométerre a Gerbeaud Cukrászda kirakatától némileg más rálátás nyílik az eseményhorizontra.

Szemléletesebben kifejezve: a 2018. évi országgyűlési választással tulajdonképpen nem történt más, mint a vidék megrázta a pofonfát. Persze darab ideig még el lehet vitatkozgatni azon, hogyan, s miként érték el ezt a rázogatást, de hogy megrázták, az kétségtelen tény. Legalábbis a szinte teljesen narancsszínűvé vált Magyarország térképek erről árulkodnak.

Első nekifutásra talán a jó öreg, mindenki által unalomig ismert és ismételt vidék-főváros ellentétnek vélhetnénk a dolgot, pedig itt most már ennél jóval többről van szó! A vidék röghöz (nagyon is) kötődő lakossága, ha tetszik (de ha nem, akkor is), a lokalitás áll szemben a (világ)városi létforma által megjelenő globalitással. A gyökértelenség eme sajátos megnyilvánulásának elsődleges képviselője a kozmopolita, aki védekezésképpen, vagy amolyan retorikai sebtapaszként, gyakorta hajlamos magára aggatni a kétségkívül rendkívül elegáns és jól hangzó, ám ugyanakkor semmitmondó „világpolgár” kifejezést.

De mi történik akkor, ha a „csinálva vagyon” úri huncutsága összetalálkozik a józan paraszti ésszel megáldott vidéki emberrel, s az rájön, ezt itten kérem tisztelettel, nem neki találták ki?

No, hát valami ilyesmi!

A labancok ellenlábasai tudósítanak arról az afférról, ami az LMP háza táján történt a választások után, s amely történések végül tettlegességig fajultak. Sallai R. Benedek a politikától búcsúzva még a világhálóra vetette néhány gondolatát, mi itt most csak a jelzésértékű mondatokat idézzük. A dátum: 2018.04.16.

Sallai: jogos volt a felháborodásom, mert hónapok óta fillérekért árulják az LMP-t és annak minden alapelvét. Mókás hely ez a politikai közélet, négy év aktív képviselőség után békével a szívemben térek haza, belátva: nem az énfajtámnak való ez. Ezzel a képmutató, álszent, manipulátor világgal nincs dolgom – írja Facebook-oldalán az LMP távozó politikusa. Hozzáteszi: az LMP-ben egy halom rendes ember van még mindig, akik jót akarnak az országnak és ha a felszínre utat is törnek maguknak a széldettik és hadházyk, ettől még továbbra is egy halom jó ember van ebben a közösségben.

Én, az agresszor Politikai pályám elején kampánynyitón való bocskaiban történő megjelenésem miatt voltam náci, az FM-es szakszerű közleményeknek köszönhetően lettem 3 millió hektáros nagybirtokos, eljött az idő: tegnap agresszor lettem. Egy újabb cím ide, vagy oda, nem sokat számít. (…)

Folyton meg vagyok lepve, amikor azt kérdezik tőlem, mit fogok csinálni itthon. Mi a fenét csinálnék? Élek. Gyerekekkel, nyájakkal, szüleim közelében, nagyszüleim sírja közelében, tisztított bakokkal, dürgő túzokkal, legelésző nyájakkal, upupázó bankákkal: élek. Van, aki azt állítja: vége a politikai karrieremnek. Tényleg azt hiszi bárki, hogy ez érdekel? Karrier? Mi a fenét jelent ez a szó? Nekem semmit, az bizonyos. Egy éve jelentettem be a visszavonulást, mert tudtam, hogy ezzel a képmutató, álszent, manipulátor világgal nincs dolgom. Semmi. Hadházy játssza a felrúgott focistát, majd délután már tüntetésen tetszeleg, mert mit számít neki bármi, ha szerepelhet? A politikai közéletet uralják az érték nélküli primadonnák, valós ügyeket nem képviselő exhibicionisták és jól tudom: nem tartozom közéjük, nincs köztük helyem. De az LMP nem így indult. Az istenemre mondom, az LMP-ben egy halom rendes ember van még mindig, akik jót akarnak az országnak és ha a felszínre utat is törnek maguknak a széldettik és hadházyk, ettől még továbbra is egy halom jó ember van ebben a közösségben. Mi tagadás: András távozása óta kissé háttérbe szorítva. Mondjak le? Lépjek ki? Dehogy teszem! Fel sem merül, zárjanak ki, vagy csináljanak amit akarnak, de Hadházy Ákost nem ütöttem meg, és felháborodásom pedig jogos volt, mert hónapok óta fillérekért árulják az LMP-t és annak minden alapelvét. Tegnap mindenhol lejött: Kassai Dániel fegyelmi tárgyalásán történt az incidens. Mellesleg Ságodi Zoli balatoni visszalépő és Hadházy fegyelmi eljárása is volt. Vajon egyetlen újságíró is megkérdezi Szél Bernadettet, hogy hogy is folyhat fegyelmi eljárás azok ellen, akiket ő úgy kommunikált, hogy „szervezetten” léptek vissza vele egyeztetve? Érdekel valakit, hogy egy politikus, aki a „lehet más a politika” feliratot aggasztja magára, hogyan hazudik a szemébe a társadalomnak, amikor a politikai érdeke úgy kívánja? Egy fertő ez a politika, ahol táplálás híján nem marad meg a tisztesség, és aki a Fidesz mellett szocializálódik politikára, az olyanná is válik, mint a Fidesz, ahogy a Fidesz olyanná vált, mint az MSZMP, vagy MSZP, vagy talán kicsit rosszabbá. Hadházy sem más: hozta magával a fideszes szocializációt, azt hiszi, itt is megtehet bármit egy elnök. Most meg, kizárás előtt jön a színdarab, hogy legalább a mandátumát megtarthassa valahogy, mert kínos, hogy bejelentette: vissza fogja adni, ha Orbán győz. (…)

Közben a délutáni verbális lincshez képest jönnek az első bátorító üzenetek: „veled vagyunk, tudjuk, hogy csak megjátssza…”. Túrkeveiek egy része büszke rám, „így kell ezt, az a csoda, hogy eddig bírtad…”. „Fideszeseknek is kellett volna pár maflás, kár, hogy azt kihagytad…” LMP-ből jönnek az üzenetek: „sokunk nevében tetted”. Egy szegedi támogatónk (szintén nem nagyon Gyurcsány-szimpatizáns): „a francért végzel félmunkát?…” Egy ideig küldözgetem a „nem is bántottam” válaszüzeneteket, majd abbahagyom, mert tök mindegy, mi történt, mindenki feje kialakít egy valóságot, amitől eltéríteni nem lehet. Le is teszek róla. Van, akinek a fejében agresszor leszek, van, akinek a fejében szélmalomdöntő, van, akinek a fejében nagybirtokos, van, akinek a fejében karakán kun srác, aki csak úgy osztogatja pofonokat…. Ez az ő fejükben történik, nincs hozzá közöm. Az igazság: mellékes mindenkinek. Hadházy a fegyelmi eljárása elől egy megjátszott színdarabba menekült, én meg ostoba módon segítettem neki. Dettin, akitől „lehet más a politika” elvén pár alkalommal számon kértem a közpénzből létrehozott ruhatárát, a százezres fodrászszámlákat, a 20 milliós őt ünneplő nagygyűlést – és sorolhatnám, most már profi politikusként reagál: él a lehetőséggel, hogy távozzak azonnal a közéletből, mert kezdtek kínosak lenni számára is a kérdések, amiket most véletlenül nem Hadházy kérdez, mert ő is megválogatja, hol lásson visszaéléseket. Mikor barátja, Ungár Peti szexuális zaklatási ügye kirobbant tavaly, akkor az „össze kell zárnunk, ne engedjük a támadást” politikája volt napirenden, most persze más a menüett. Mókás hely ez a politikai közélet, négy év aktív képviselőség után békével a szívemben térek haza, belátva: nem az énfajtámnak való ez. A túzokok nem hazudnak, a puszta nem képmutató, a rétek nem álszentek. A Berettyó lassú folyással folyik, a barna rétihéják lebegnek a mező felett, a réti fülesbaglyok lidércként imbolyognak, és innen, ahonnan most e sorokat írom, messze van Hadházy, Orbán, Gyurcsány a főváros, és csak a remény van, négy gyermek apjaként: hogy lehet más a politika.

Forrás: https://kuruc.info/r/2/184898/

Nem voltunk ott, nem tudjuk mi történt, de az ember valahogy zsigerileg érzi azt az elemi erejű tiltakozást, ahogyan a vidéki ember reagál a hazugságra, a képmutatásra, a kifelé mindenáron történő megfelelni akarásra, a vetítésre. A mai, a közjó helyett az egyéni hatalomért és túlélésért berendezkedő politikai viselkedéskultúrát – már ha ezt egyáltalán még illethetjük a kultúra (eredeti jelentése: művelés) kifejezéssel – így egy mondatban ilyen zseniális egyszerűséggel összefoglalva, ahogyan azt Sallai képviselő úr tette, bizony nagyon ritkán láthatjuk!

„Az igazság: mellékes mindenkinek.”

Valószínűleg ezért van az, hogy a minőségi helyett mennyiségi rendszer parlamenti demokrácia egyik legalapvetőbb szükséges és elégséges feltétele az ún. politikai korrektség, amely nemhogy az igazságot, de már a valóságot is kimondhatatlanná, elbeszélhetetlenné teszi.

Emlékeztetőül! A (parlamenti) demokráciában nem azért következik be valami, mert az szolgálja a közjót, hanem azért, mert arról a valamiről hiszik a legtöbben, vagy hitették el velük, hogy az szolgálja a közjót. Márpedig a népet nagyon könnyű ám becsapni, nem egyszer, nem kétszer, többször, sokszor, akárhányszor!

Az ún. polgári társadalmakat megosztó, a hatékony nemzeti érdekképviseletet meggyőződésem szerint teljességgel ellehetetlenítő, és ezzel a megosztással hihetetlen károkat okozó politikai pártrendszernek egyelőre még elmaradhatatlan kelléke a „borzalmas tagság”. Nélkülük egyelőre még ne megy, hiszen muszáj, hogy valamilyen nevet adjanak a gyereknek. Lehetőleg demokratikust, mert ma ez a módi. A teljes felülről vezéreltséget egyelőre még muszáj valamiféle demokratikus gúnyába, álruhába öltöztetni, nehogy túlságosan is kilógjon a lóláb, pedig disszonáns hangok már most is több helyütt diktatúrát kiáltanak.

És ez az igazi hatalmas becsapás, maga a demokrácia, amiről már kb. kétezer éve tudjuk – hiszen maga Platón és Arisztotelész is megmondta –, hogy a történelem szemétdombjára való társadalmi berendezkedés, de legalábbis a tartós és igazságos együttélésre teljesen alkalmatlan.

És mielőtt még valaki kizárólagos alternatívaként diktatúra után kiáltana, csendben megjegyezném, ha fellapozzuk a történelmünket – azt, ami tényleg a miénk – nagyon hamar rájövünk, hogy akadt azért itt más is a tarsolyunkban, ami sokkal több védelmet, biztonságot és garanciát nyújtott számunkra, mint a manapság olyannyira istenített parlamenti demokrácia. Úgy nevezték:

Szakrális alapokon nyugvó Apostoli Magyar Királyság!

Hát most gondolkozzál!

Isten áldja Magyarországot!

1 öntudatos pécsi polgár

Reklámok

2 című bejegyzés “Óh, mondd, te kit választhattál?” gondolatot, hozzászólást tartalmaz

  1. elolvastam ezt, pedig nagyon nehezemre Esik, mint minden ami Mo-ról jön, a be/él-harcokról …

    csak egyre itt, a véleményezo “pécsi polgár” ezt : „Az igazság: mellékes mindenkinek.”. Ezt, mint valami látleletként …

    na itt még többrol van szó (szerintem, aki semmi sem vagyok, mint egy kívültol károgó). Arról, hogy az “igazság”-ot megalapozó igaz, hiányzik a magyarságban, a magyarságnak. E nélkül (el)veszettek vagyunk. Semmi orvoslást nem tudunk magunkon mívelni e nélkül …

    az igaz-ra volna a magyarságnak szüksége. Nem a részlet-igazra, hanem az egyszeru igazra, a helyt-állóra. Hogy a fekete, fekete legyen, hogy az igen, igen legyen …
    ehhez mindenkinek, ill. mindazoknak, akik ennek hatalmas jelentoségét megértik, akik jövot szeretnének gyermekeik számára …, egy fogadalmat kellene tegyen ; ez után többé nem hazudok és ezt mástól sem fogadok el (mint igazat) …

    ezen fogadalomnak, mint valami összeesküvésnek a leheto legtöbbének a magyarságban el-, szét kell terjedjen. Ennek elsoleges eredménye az lenne, hogy az ezt teljesítok tisztábban, tisztán láthatnák a helyzetét az országnak, a körülményeknek … az oket szolgáló és képviselo politikusaikat is egyben …

    tehát az “igazság” elégtelen, lehetetlen az “igaz” nélkül. Csak ennyit szerettem volna ehhez (a fenntiekhez) hozzátenni …

    szeretettel, Lajos

    Kedvelés

  2. Egyszerűen , tökéletesen letéve a valóság az asztalra, akinek értelme megengedi olvassa és értelmezze , Gratulálok !- És ezek már a tények , így ítélkezni is lehetséges –

    Kedvelés

Hozzászólások lezárva.