Szeretet, nyugati nihilizmus és forradalmi optimizmus

Van-e élet a halál civilizációjában? Azaz a love és a lóvé viszonyáról szól Andre Vltchek következő cikke:

Mily ijesztően deprimáló lett az élet majdnem minden nyugati városban! Mily szörnyű és szomorú!

Nem arról van szó, hogy ezek a városok nem gazdagok; mert azok. Persze a dolgok ott is rosszabbodnak, az infrastruktúra rogyadozik és minden sarkon tapasztalhatjuk a szociális egyenlőtlenség, sőt a szegénység jeleit is. De összehasonlítva a világ csaknem minden más részével a nyugati városok gazdagsága még akkor is sokkoló hatású, szinte groteszk.

A jólét azonban nem garancia a megelégedettségre, a boldogságra vagy az optimizmusra. Töltsünk el egy egész napot Londonban vagy Párizsban sétálgatva és figyeljük meg jól az embereket. Többször fogunk passzívan aggresszív viselkedésre bukkanni, frusztráltan és kétségbeesetten lefelé néző szemeket látni és mindenütt csak szomorúságot észlelni.

Ezekben az egykor nagy (imperialista) városokban nincs élet. Lelkesedés, melegszívűség, poézis és igen – szeretet – alig létezik.

Amerre csak jár az ember az épületek mindenfelé óriásiak, a butikok tele vannak elegáns áruval. Az éjszakát erős fények világítják be. De az emberek arca szürke. Még párokként vagy csoportban is atomizált lényeknek tünnek, mint Giacometti figurái.

Ha beszélünk az emberekkel, valószínűleg zavarodottsággal, levertséggel és bizonytalansággal találkozunk. ‘Kifinomult’ szarkazmus és néha hamis urbánus udvariasság azok a vékony kapaszkodók, amelyekkel megpróbálják eltitkolni a legszörnyűbb félelmeiket és elviselhetetlen magányukat ezek az ‘elveszett’ lelkek.

Céltalanság passzivitással karöltve. Nyugaton egyre ritkábban látni valakit, aki igazán elkötelezett valamiért: politikailag, eszmeileg vagy éppen érzelmileg. A nagy érzelmeket mostanában ijesztőnek találják; mind a férfiak, mind a nők visszautasítják. A nagy gesztusokat mindinkább lenézik, sőt nevetségessé teszik. Az álmok kicsinyekké válnak, félénkké és mindig ‘józanok’, de még ezeket is nagyon titkolják. Még az álmodozást is ‘irracionálisnak’ és idejétmúltának tekintik.

***

Egy messziről jött idegen számára ez szomorúnak, természetellenesnek, brutálisan visszafogottnak és egy nagyon nyomorult világnak tűnik. Felnőtt férfiak és nők tízmilliói, közülük sokan jólképzettek ‘nem tudják mit kezdjenek az életükkel’. Tanfolyamokra járnak vagy ‘visszamennek az iskolába’, csak hogy kitöltsék az ürességet, és hogy ‘felfedezzék mit kellene tenniük“ életükkel. A legtöbb próbálkozás az egyénnél kezdődik és végződik.

Senki sem adja oda magát a másikért, a társadalomért, az emberiségért, vagy éppen a ‘másik feléért’. Valójában még a ‘másik fél’ fogalma is eltűnőben van. A kapcsolatok egyre inkább távolságtartóak, mindkét személy megakarja őrizni a saját terét, az együttlétben is függetlenséget követelve. Nincsen ‘két fél’, ehelyett ‘két teljesen független egyén’ van, akik egymás relatív közelségében léteznek, néha testi közelségben, de legtöbbször egyedül.

Az egocentrizmus, a saját szükségletekkel való megszállottság a nyugati nagyvárosokban szürreálisan extrém állapotokhoz vezetett. Lélektanilag ezt csak mint egy patológusan félresikerült világot lehet leírni.

Sok, különben egészséges egyén, akiket ez a bizarr pszeudorealitás vesz körül, rosszul érzi magát ebben a világban, s gyakran elmebeteggé is válik. Aztán, paradox módon ‘szakemberek segítségét’ keresik, s így ismét beállhatnak a ‘normálisok’ soraiba, azaz a ‘teljesen alávetett’ polgárok közé. A legtöbbször, állandó lázadozás, a dolgok ilyetén állása elleni egyéni küzdelem helyett azok az egyének, akik még valamennyire mások, annyira megijednek kisebbségi helyzetüktől, hogy gyorsan feladják a harcot és ‘abnormálisnak’ tekintik magukat.

A szabadság azon fellobbanásait azoknál, akiknek még van valami képzelőereje, akik egy igaz és természetes világról álmodnak, hamar kioltják.

Aztán minden gyorsan, menthetetlenül elvész. Ez egy horrorfilmnek tűnhet, de a nyugati életnek ez a realitása.

Egy ilyen környezetben én csak néhány napig tudok létezni. Ha rá kényszerülök legfeljebb két hétig bírnám ki Londonban vagy Párizsban, de azt is csak akkor, ha valamilyen ‘vészhelyzetben’ lennék, s nem tudnék írni, alkotni, ‘normálisan’ működni. Nem tudom elképzelni, hogy egy ilyen helyen ‘szerelmes legyek’.  Nem tudom elképzelni, hogy egy ilyen helyen egy forradalmi esszét írjak.  Nem tudom elképzelni, hogy hangosan, boldogan, szabadon nevetni tudjak.

Ha rövid ideig néha dolgoznom kell Londonban, Párizsban, New Yorkban, a hidegség, a céltalanság, a szenvedélyek és az emberi érzelmek teljes hiánya számomra borzasztó kimerültséget okoz, amely megfoszt kreatív képességeimtől és haszontalan, patétikusan exisztencialista dilemmákba vet.

Ez a szörnyű környezet egy hét után befolyásolni kezd: Túl sokat kezdek magamról gondolkozni, ‘figyelem az érzelmeimet’, ahelyett, hogy másokéval törődnék. Elhanyagolom emberi kötelességeimet. Alig foglalkozom azzal, amit különben fontosnak tartok. Forradalmi oldalam legyengül. Optimizmusom kezd elszállni. Elszántságom, hogy egy jobb világért küzdjek, kezd elgyengülni.

Ilyenkor tudom: ideje, hogy elmeneküljek. Gyorsan, nagyon gyorsan! Ideje, hogy kiugorjak ebből az érzelmi mocsárból, hogy becsapjam magam mögött ennek az intellektuális bordélynak az ajtaját, hogy elmeneküljek ebből a szörnyűséges ürességből, amely tele van sérült, elpazarolt életekkel.

Belülről nem tudok küzdeni ezekért az emberekért, csak kívülről. A mi érzelem- és gondolatvilágunk nem illik össze. Ha ők útra kelnek és meglátogatják az ‘én világomat’, magukkal hozzák rugalmas előítéleteiket is: nem veszik észre azt, amit látnak és hallanak, évekig, évtizedekig leragadnak abban, amivel indoktrinálták őket.

Számomra személyesen nem sok dolog létezik, amit én nyugati városokban tehetnék. Néha eljövök, hogy egy-két könyv-szerződést aláírjak, hogy megnyissam filmeim előadását, hogy valamilyen egyetemen tartsak egy rövid beszédet, de nem tudom mit tehetnék többet. Nyugaton nehezen találni egy olyan küzdelmet, amelyben érdemes részt venni. A legtöbb küzdelem nem nemzetközi, hanem egoista, Nyugat-orientált jellegű. Igazi bátorság, szeretetképesség, szenvedély, lázadás már alig létezik. Ha jobban megvizsgáljuk nincs is már élet náluk, legalábbis nem olyan élet, mint amilyet mi emberi lények olyannak látunk, ahogy mi a világ más részeiben még észleljük.

***

Nihilizmus uralkodik. Vajon ez az elmeállapot, ez a kollektív betegség a rezsim tudatos tevékenységének az eredménye? Nem tudom. Erre még nem tudok válaszolni. De fontos a kérdést feltenni és megérteni akarni.

Bárhogy is legyen, ez így rendkívül hatékony – negatív értelemben hatékony, de hatékony. Carl Gustav Jung, a híres svájci pszichológus és pszichiáter a nyugati kultúrát röviddel a II. világháború után ‘patológikusnak’ diagnosztizálta. De a nyugati kultúra ahelyett, hogy megérteni próbálná saját helyzetét, ahelyett, hogy próbálna megjavulni, arra irányul, hogy szétterjedjen a világban, ahol veszélyesen megfertőz egészséges trsadalmakat, nemzeteket.

Ezt meg kell állítani. Azért mondom ezt, mert szeretem azt az életet, amely még mindig létezik a Nyugat szféráján kívül. Engem ez lelkesít, ezzel vagyok eltelve. Nagy örömmel élem ezt meg, minden percét élvezem.

Ismerem a világot Dél-Amerika déli pontjától Óceánián, a Közép-Keleten keresztül Afrika és Ázsia legtávolabbi pontjaiig. Ez valóban egy fantasztikus világ, tele szépséggel és változatossággal, és reménnyel.

Minnél többet látok és tapasztalok, annál inkább tudom, hogy nem tudok élni küzdelem, egy jó harc, nagy szenvedélyek és szeretet nélkül, céltalanul; azaz valójában mindaz nélkül, amit a Nyugat megpróbál semmivé redukálni, jelentéktelenné, idejétmúlttá és nevetségessé tenni.

Egész lényem lázad az ellen a borzasztó nihilizmus és sötét pesszimizmus ellen, amelyet a nyugati kultúra majdnem mindenütt terjeszt. Rettenetesen allergiás vagyok rá. Nem fogadom el. Nem fogadom el, hogy alávessem magam.

Látok embereket, jó, tehetséges, nagyszerű embereket, akiket megmérgez ez a kultúra, s tönkre teszi életüket. Abbahagyják nagy küzdelmeiket, elhagyják szeretteiket. Látom őket az egoizmust, a saját ‘terüket’ és a ‘személyes érzelmeket’ választani a mély odaadás és elválaszthatatlanság helyett, és azt, hogy jelentéktelen karriereket választanak, az emberiségért és egy jobb világért folytatott harc helyett.

Életek mennek tönkre egyenként és millió számba, minden percben és minden nap. Életek, melyek tele lehetnének szépséggel, örömmel, tele kalandokkal, kreativitással és egyediséggel, értelemmel és céllal, s ehelyett az üresség, a nihil uralkodik el, röviden: a teljes jelentéktelenség. Az ilyen életet élő emberek a tehetetlenségi erőből végzik feladatukat, a rezsim által belénk nevelt viselkedési formák megkérdezése nélkül, számtalan groteszk törvénynek és rendelkezésnek engedelmeskedve.

Többé nem tudnak a saját lábukon járni. Teljesen engedelmessé tették őket. Végük van.

Ez azért történhetett meg, mert a nyugati emberek bátorságát megtörték. Mert engedelmeskedő alanyok tömegévé fokozták le őket, akik a destruktív és erkölcsileg tönkrement Impériumnak engedelmeskednek.

Elvesztették önálló gondolkodási képességüket. Elvesztették a bátorságot, hogy érzelmeik legyenek.

Mindezért, s mert a Nyugat befolyása a világra óriási, az egész emberiség nagy veszélyben van, szenved és elveszti természetes létezési módját.

***

Egy ilyen társadalomban nem tudnak komolyan venni szenvedélyes embereket, embereket akik hűségesek valamilyen nemes célhoz. Egy ilyen társadalom csak a mélységes nihilizmust és cinizmust tiszteli.

Egy ilyen társadalomban egy forradalom vagy egy lázadás nem jut túl a kocsmán vagy a nappali heverőjén.

Aki egy ilyen érzelmileg kiüresedett környezetben még képes szeretni, azt bolondnak nézik, vagy akár gyanús és sötét lénynek. Általában az ilyen embert kinevetik és kiközösítik.

Engedelmes és gyáva tömegek gyűlölik azokat, akik mások. Nem bíznak az egyenes jelleműekben, akik még képesek küzdeni, akik pontosan tudják mit akarnak, akik tesznek is, s nemcsak beszélnek, akik könnyedén egész életüket képesek egy szeretett személy vagy nemes cél szolgálatába állítani.

Az ilyen személyek zavarják a nyugati nagyvárosok engedelmes, felszínes tömegeit. Büntetésként elhagyják, szociálisan kiszorítják és démonizálják őket. Némelyiküket megtámadják és teljesen tönkreteszik. Az eredmény: sehol e Földön nincs olyan kultúra, amely banális és oly szolgalelkü lenne, mint a most uralkodó nyugati. Az utóbbi időben semmilyen forradalmi szellemi alkotás nem származott Európából és Észak-Amerikából, mint ahogy alig észlelhető valamilyen szokatlan gondolat vagy világnézet onnan.

A párbeszédek és viták csak előre elrendezett módon, engedelmes adókon keresztül történnek és említeni sem érdemes, hogy alig térnek el a szokásostól.

***

Mit tartalmaz az érme másik oldala? Nem szeretném dícsérni a forradalmi országokat és mozgalmakat. Azt se szeretném állítani, hogy mi „pont az ellenkezőjét“ képezzük a Nyugat által teremtett lidércálomnak. Ez nem lenne igaz. Messze nem vagyunk tökéletesek.

De élünk, ha nem is mindig jól, és próbáljuk megvalósítani azt a csodálatos tervet, ami megszabadítaná a világot a nyugati imperializmustól, nihilista őrületétől és a környezeti katasztrófától.

Több út lehetőségeit vizsgáljuk. Soha nem vetettük el a szocializmus és a kommunizmus lehetőségét, és tanulmányozzuk a kapitalizmus szerény és ellenőrzött formáit. Az un. ‘mixed economy’ (vegyes gazdaság) előnyeit és hátrányait is tanulmányozzuk.

Küzdünk, de mivel a Nyugathoz képest lényegesen kevésbé vagyunk brutálisak, ortodoxok és dogmatikusok, gyakran veszítünk, mint nemrégiben (remélhetőleg csak átmenetileg) Brazíliában és Argentínában. De újra és újra győzünk is. Amint ez az esszé megjelenik, ünnepeljük a ecuadori és az el salvadori sikereket.

A Nyugaton megszokottal ellentétben, a politikai és gazdasági jövőről szóló vitáink Kínában, Oroszországban és Dél-Amerikában intenzívek, sőt viharosak. Ezeknek az országoknak a művészete humanista jegyeket hordoz. Gondolkodóink nyitottak, szenvedélyesek és innovatívak. Énekeink szenvedélyesek, tele szeretettel és vágyakozással.

Országaink nem lopnak meg senkit, nem döntenek meg kormányokat a világ másik oldalán, nem támadnak meg senkit. Ami a miénk, azt mi teremtettük saját kezünkkel. Ez nem mindig sok, de büszkék vagyunk rá, mert senkinek sem kellett meghalni ezért, senkit sem kellett rabszolgává süllyeszteni.

Szívünk tisztább. Nem mindig teljesen ugyan, de tisztább a nyugatiakénál. Mi törődünk szeretteinkkel, még akkor is, ha elesnek, megsebesülnek vagy már járni sem tudnak. Asszonyaink nem hagyják el férjeiket, különösen azokat nem, akik egy jobb világért küzdenek. Férfiaink sem hagyják el asszonyaikat, akkor sem, ha betegek vagy kétségbeesettek. Tudjuk kit és mit szeretünk, s azt is tudjuk kit és mit gyűlölünk: e tekintetben ritkán esünk ‘zavarba’.

Sokkal egyszerübbek vagyunk a nyugatiaknál. Sok tekintetben mélyebben érzünk és gondolkodunk.

Tiszteljük a nehéz munkát, különösen azt, ami segít javítani milliók életén, nem csak a miénken vagy a családjainkén.

Ígéreteinket próbáljuk betartani. Nem mindig sikerül ugyan, hiszen mi is emberi lények vagyunk, de megpróbáljuk és legtöbbször sikerül is.

Persze a dolgok nem mindig így néznek ki, de azért gyakran igen. És ha gyakran igen, akkor ez azt jelenti, hogy legalább van valami remény és optimizmus és gyakran nagy öröm is.

Az optimizmus minden fejlődéshez fontos. Nincs forradalom és nincs szeretet, amely levertségre és feladásra épülhetne.

Még az imperializmus által romba döntött világunkban is vannak forradalmi és poétikus lehetőségek, melyeken keresztül reményhez juthatunk. Nem lesz könnyű, de biztosan nem is lehetetlen. Az életben semmi sincs veszve, amíg dobog a szívünk.

***

A világ jelenlegi állapota szörnyű. Sokszor az az érzésünk, hogy még egy lépés a hamis irányba mindent romba dönt, visszavonhatatlanul. Nagyon nagyon könnyű mindent feladni és letelepedni egy heverőre hat rekesz sörrel, vagy egyszerűen kijelenteni ‘itt nem lehet semmit se tenni’, s aztán újra kezdeni az üres rutinszerű életet.

A nyugati nihilizmus már hatalmas romboló munkát végzett: több tízmillió gondolkodó lényt dobott  a levertség heverőjére. Pesszimizmust és sötétséget terjesztett és azt a hitet, hogy nem lehet a dolgokon változtatni. Rávett embereket, hogy elfogadjanak címkéket, elutasítsanak haladó ideológiákat és patológikusan kételkedjenek minden hatalomban. A szlogen, amely szerint „minden politikus egyforma“, így is lefordítható:

            „Mindannyian tudjuk, hogy a mi nyugati politikusaink gengszterek, de ne gondold, hogy a világ más részein jobbak lennének.“ A mondat; „Minden ember egyforma“, így is olvasható: „A Nyugat kirabolt és legyilkolt száz milliókat, de ne várj el mást az ázsiaiaktól, a dél-amerikaiaktól vagy az afrikaiktól se“.

Ezt a Nyugaton mindenütt elterjedt irracionális, cinikus hozzáállást sikeresen exportálják a  gyarmatokra is, még olyanokba is mint Afganisztán, ahol az emberek szüntelenül szenvedtek a Nyugat által elkövetett bűnöktől.

A cél világos: visszatartani az embereket attól, hogy kezükbe vegyék sorsuk irányítását, és meggyőzni őket, hogy minden lázadás céltalan. Az ilyen hozzáállás brutálisan kiírt minden reményt.

Közben sokasodnak a velejáró károk. A passzivitás és a nihilizmus rákjának metasztázisai, melyeket a nyugati rezsimek terjesztenek, már megtámadják az ember alapvető képességeit, azt hogy szeressen, elkötelezze magát egy embernek vagy célnak, hogy betartsa szavát és kötelességeit.

Nyugaton és gyarmatain a bátorság teljesen elvesztette nimbuszát. Az Impériumnak sikerült a visszájára fordítani emberi értékeket, amelyek minden földrészen és kultúrában irányadóak voltak évszázadokon és évezredeken keresztül. Alávetettség és engedelmesség lettek uralkodóvá.

Gyakran úgy érzi az ember, ha a trend nem változik gyorsan meg, az emberi élet az egerekéhez válik hasonlóvá: akik mindig félnek, neurótikusok, megbízhatatlanok, levertek, passzívak, nem tudnak valódi nagyságot felismerni és olyanokhoz csatlakozni, akik a világot és az emberiséget tovább viszik.

Milliárdok életét teszik tönkre. Milliárdok életét már tönkre is tették.

Némelyikünk ír az Impérium által véghez vitt hódításokról, államcsínyekről, diktatúrákról. Azonban szinte semmit se írnak arról az óriási és csendes tömeggyilkosságról, ami megtöri az emberi szellemet és az optimizmust, ami egész nemzeteket taszít depresszióba és kilátástalanságba. Ez történik, még ezeknek a soroknak az írása közben is. Ez történik mindenütt, még olyan helyeken is, mint London, Párizs és New York, azaz pontosabban, különösen ott.

Ezeken a szerencsétlen helyeken a nagy érzelmektől való félelem már mélyen ül. Eredetiség, bátorság és elszántság már félelmet ébreszt. Nagy szerelem, nagyvonalúság és szokatlan álmok pánikot és bizalmatlanságot keltenek.

Azonban nincs fejlődés szokatlan gondolatok, forradalmi szellem, nagy áldozatok és fegyelem nélkül, odaadás nélkül és a legcsodálatosabb érzelmek nélkül, amelynek a neve szeretet.

Az Impérium propagandistái azt akarják, hogy elhiggyük, ‘valaminek vége van’; azt akarják, hogy elfogadjuk, hogy vesztettünk.

De miért is tennénk ezt? Sehol nem beszélhetünk vereségről.

Két külön realitás, két univerzum létezik, amelyekre szétverték világunkat: az egyik a nyugati nihilizmusé, a másik a forradalmi optimizmusé.

A nihilizmust már ecseteltem, de mit gondolok egy jobb és különböző világról?

Vajon vörös zászlókra gondolok, szoros formációkban masírozó emberekre, akik gazdag palotákat és tőzsdéket rohamoznak meg? Vajon forradalmi dalokat hallok a hangosbeszélőkből?

Nem, erről szó sincs. Ami eszembe jut, az csendes és természetes, emberi és kedves.

Nicaraguában, Granada városában van egy park, közel a régi állomáshoz. Nemrégiben arra jártam. Néhány öreg fa gyönyörű árnyékot vetett a földre, kellemes hangulatot teremtve. Néhány fémoszlopra az ország költőinek legszebb verseit vésték be, s az oszlopok között kényelmes padok állnak. Leültem az egyikre. Nem messze tőlem egy idősebb szerelmespár ült kézenfogva, s összeborulva egy könyvet olvastak. Oly közel voltak egymáshoz, hogy egy egyszerű és békés univerzumot látszottak képezni. Felettük fénylettek Ernesto Cardenal, egy kedvenc dél-amerikai költőm versei.

Két kubai orvosra is emlékszem, akik egy másik padon ültek egész máshol, több ezer mérföldre onnan, s két jószívű, telt alkatú nővérrel beszélgettek egy nehéz operáció után, Kiribatiban, a déli Csendes Óceán egy kis nemzetének ‘elveszett’ kis szigetén.

Sok mindenre emlékszem, amely sohasem monumentális, csak emberi. Mert azt hiszem a forradalom valójában ez: egy idős pár egy gyönyörű nyilvános parkban, mindketten szerelmesen egymás kezét fogva, verseket olvasva egymásnak. Vagy két orvos, akik elmentek a világ végére, hogy életet mentsenek, messze a rivaldafényektől és a hírnévtől.

És mindig emlékszem kedves barátomra, Eduardo Galeano-ra, aki az egyik legnagyobb forradalmi délamerikai író, aki Montevideoban beszélt velem örök szerelméről a „Realitás“ nevű gyönyörű hölgyről.

Ilyenkor azt gondolom: nem, mi nem veszthetünk. Nem fogunk veszteni. Az ellenség hatalmas és sok ember gyenge és félénk, de nem engedjük meg, hogy a világot egy bolondok házába változtassák. Minden emberért harcolni fogunk, aki érintetté és a sötétség áldozatává vált.

Fel fogjuk mutatni a nyugati nihilizmus abnormális, perverz képét. Forradalmi lelkesedéssel és optimizmussal fogunk küzdeni, és a legnagyobb fegyvereket vetjük be ellene, a poézist és a szeretetet.

A fordító megjegyzése: Bár különösen magyarként csak mosolyogni tudunk néha a szerző humanista, szocialista elgondolásain, megfigyeléseinek finomsága és szókimondó nyelvezete tiszteletet érdemel. Annál is inkább, mert megállapításai már a hazai és az erdélyi magyarok viszonyát is jellemzik, hiszen az utóbbiak sokszor úgy látnak minket, mint mi például az osztrákokat, azaz kiüresedettnek, önzőnek, szívtelennek. Sőt, néha még a csonka ország keleti fele is így néz a nyugatira. A szerző sokat beszél ugyan a szeretetről/szerelemről, de még csak nem is említi, – mert úgy látszik nem is sejti -, annak összefüggését a szakralitással. Magyar szerzőkön a sor, hogy a Szent Korona Tan birtokában, amelynek a lényege Isten jelenléte legfőbb alapelveinkben, sokkal jobb diagnózist készítsünk és jobb javaslatokat tegyünk. Vezessen minket a magyar nyelv szelleme, amely egyértelművé teszi az ige és az igazság egységét, amely az egész és az egészség felé mutató ígéret záloga, az égiek segítségével.

***

Andre Vltchek filozófus, regényíró, filmes és oknyomozó újságíró. Tudósított több tucat országban háborúkról és konfliktusokról. Három utolsó könyve az “Aurora” és két bestseller politikai témával: “Exposing Lies Of The Empire” (Az Impérium hazugságainak leleplezése) és “Fighting Against Western Imperialism” (Küzdelem a nyugati imperializmus ellen). Más könyveiről itt: here. Andre filmeket is készít a teleSUR és az Al-Mayadeen számára. Figyelmet érdemel Rwanda Gambit, alapvető dokumentris munka Rwanda és DRCongo-ról. Élt Dél-Amerilban, Afrikában és Óceániában. Vltchek jelenleg Kelet-Ázsiában és a Közép-Keleten él, és világszerte dolgozik.  

Elérhetőségei: website és Twitter

Fordította: Vajta Dénes

Eredetiben itt olvasható

Nemzeti InternetFigyelő (NIF)

Advertisements

3 gondolat “Szeretet, nyugati nihilizmus és forradalmi optimizmus” bejegyzéshez

  1. Jól látja az 54. életévébe lépett, Szentpéterváron született író a nyugati emberek lelkivilágát.
    Hála Istennek mi nem tartunk ott, ahol ők. Sőt, bennünk túlbuzog az érzelem, a kitöréseinkről nem beszélve. Hiába, mi szabadságszerető emberek vagyunk, mások el- és letiprása nélkül, amivel vissza is élnek az idegenek, akik szintén remekül érzik magukat nálunk. Sajnos. Ők csak haszonélvezői a mi mentalitásunknak, de képtelenek maguknak megteremteni azon feltételeket, amivel saját maguknak a lelki békéje meglenne. Így ellopják (azt is), vagy megpróbálják tönkretenni, de nem sikerül, hiába próbálkoznak.

    Kedvelés

  2. Örülök, hogy ezt leközölte a NIF! Bizony tele van igazsággal, és amit a fordító megjegyzett az is tökéletesen igaz, az Istenhez, vagy nevezzük a felfoghatatlanul sokszínű és változatos mindenségben létező egyöntetűségnek, ahogy egy remek elemzésben olvastam valahol régebben, szóval az ehhez való igazodás nélkül tényleg nincs kilátás és remény és cél az ember életében. 1980-ban jártam Franciaországban, és döbbenetes volt az a hatalmas néma magány, már akkor is, ami a metrón utazókat jellemezte. Ez csak még mélyebbé vált azóta, az állandósult terrorizmus és az atomnál is apróbb részekre hulló társadalom miatt. A svédországi merénylet, a szíriai bombázás, pedig még nem is tudjuk biztosan, ki a felelős a gáztámadásért, ezek mind az apokalipszis jelei. Láttam több TV-ben is a szerbiai tüntetésről készült tudósításokat. Nem tudom valaki, ha látta, emlékszik e arra a lányra, aki csukott szemmel fújja a sípját, és jobbra balra ingatja magát. Biztos, hogy a politikai tudatossága és elkötelezettsége csak a negatív tartományban mérhető, de látszott rajta, hogy úgy érzi, most valami fontosat tesz. Hát, ez az, ezt az ürességet és elveszettséget használja ki az a sötét mély-hatalom, amely mindenképpen a káoszba és pusztulásba akarja taszítani a világot. Trump egy hatalmas csalódás, egy alternatív amerikai oldal azt írta, hogy már csak egy zombi. Néztem az Al Jazeera TV-ben egy brüsszeli emberi jogi akárki Magyarországról szóló elemzését, szinte vigyorgott a kamerába, látszott rajta, hogy tökéletesen tudja, hogy amit mond az szemenszedett hazugság.
    Az Orwell cikk végén nagyon találó, hogy a népeknek ismerniük kellene a kritériumokat, jogaikat és kötelezettségeiket.

    Kedvelés

  3. Nagyon-nagyon jó írás. Napokig a fejemben, lelkemben vannak szavai, mondatai.

    Néhány mondat után felrémlett bennem egy kép, melyet nem tudok elfeledni..

    Több évzizede láttam először és utoljára Ingmar Bergman Kígyótojás c. filmjét. Nem a téma ragadott meg, (a szegény kiválasztottak), hanem a film hangulata, az útcán jövő-menő tömeg, akik valamerre “másutt” jártak.
    A két mesterségesen megcsinált háborúk között játszódó alkotás.

    Az emberiség élete egy sötét golyó, mely valamerre elindult, nem tudni hova koccan, csapódik…

    Ma is gurul.

    Valakik mozgatják, hatalmas erők befolyásolják titkos utját, eltérítik, visszakunkorodik, lassul, megáll, ismét mozog.

    De nem értünk száguld.
    Nem tudjuk mikor milyen katasztrófát okoz, mit tarol le.

    A mai mozgása; befelé tartó spirális pályát leíró, gyorsuló idővel zuhanunk a semmibe.

    Nagyot alkotott a rendező, a stábja, ..és persze a cikk írója.

    Igazi katharzist okoznak az ilyen alkotások. Mert azt, amit mi nem tudunk megfogalmazni, azt ők elénk teszik, mint egy kitetített szőnyeget. Melynek minden apró részlete megjelenik, persze akkor, ha figyelmesek vagyunk.

    Félrevezethetőek vagyunk. Megyünk, gondjainkon lépkedünk, érezzük nincs tovább.
    Pedig mindig van valami.
    Valami boldogság mindig van, ellibbenti félelmünk.

    Flashmob….villámcsődület.

    Atilla

    Kedvelés

Hozzászólások lezárva.