Hetven éves a második Trianon

Éppen hetven esztendeje, 1947. február 10-én Gyöngyösi János külügyminiszter aláírta a párizsi Luxembourg palotában a második világháborút lezáró békeszerződést, amely a „bűnös nemzettel” szemben a Szovjetunió politikai, gazdasági és anyagi törekvéseit érvényesítette, és a szovjet érdekszférába került Magyarországnak még a trianoni békediktátumnál is súlyosabb feltételeket szabott. Ezen békeszerződés a mai napig meghatározza mozgásterünket a Kárpát-medencében – írja a Magyar Hírlap.

A párizsi békeszerződés kihirdetése (fotó: mno.hu) A general view taken 10 February 1947 in Paris shows French Foreign Ministre Georges Bidault (R, standing) giving a speach during the signature ceremony of the Peace Treaties concluded between the Allied Countries and the Axis satellites (Italy, Roumania, Bulgaria, Hungary, Finland).
A párizsi békeszerződés kihirdetése (fotó: mno.hu)
A general view taken 10 February 1947 in Paris shows French Foreign Ministre Georges Bidault (R, standing) giving a speach during the signature ceremony of the Peace Treaties concluded between the Allied Countries and the Axis satellites (Italy, Roumania, Bulgaria, Hungary, Finland).

Az Egyesült Nemzetek és az egykori német szövetségesek – Magyarország, Románia, Bulgária és Finnország – 1947. február 10-én írták alá a párizsi békét. A békeszerződést a magyar országgyűlés az 1947. évi XVIII. törvénycikk elfogadásával iktatta be, amely 1947. szeptember 17-én lépett életbe, és függelékében helyet kapott az Atlanti Charta, valamint az 1945. január 20-i szovjet–magyar fegyverszünet szövege. Magyarországnak kötelezettséget kellett vállalnia, hogy az emberi jogokat és az alapvető szabadságjogokat minden, magyarországi állampolgár számára biztosítja, a faji alapon és az antifasiszta tevékenységek ellen hozott rendelkezéseit negligálja, s ilyeneket a jövőben sem fog hozni. Habár a békeszerződésben szerepelt a háborús bűnösök felelősségre vonása és a fasiszta, nacionalista szervezetek betiltása, a háborús jóvátétel megfizetése, Magyarország – a szovjet szuronyok árnyékában – már 1945-ben megkezdte a jóvátétel fizetését, a bűnösök felelősségre vonását, s betiltotta a szélsőjobboldali és revizionista szervezeteket.

A békeszerződés hivatalos megfogalmazásáig sokan bíztak abban, hogy Magyarország a határok meghúzásánál igazságosabb elbírálásban részesül, mint az első világháború után. Ám ezen illúzió a külügyminiszterek tanácsának ülését követően végleg szertefoszlott, így a határok tekintetében visszaálltak az 1938. január 1-je előtti állapotok. Ám ez nem fedte a teljes valóságot, ugyanis a csehszlovákok három olyan falut is megkaptak tőlünk, amely 1938 előtt hozzánk tartozott. Így került Horvátjárfalu, Oroszvár és Dunacsún odaátra, csehszlovák fennhatóság alá, azon indokkal, hogy általuk a pozsonyi hídfő jobban védhetővé válik. Trianonban 93 073 négyzetkilométerre zsugorodott össze Magyarország területe, huszonhét esztendő múltán Párizsban pedig 93 011 négyzetkilométerre. A második világháborút lezáró békeszerződés nem csak területi alapon haladta meg Trianont, hanem a kisebbségvédelem tekintetében is. Amíg a trianoni békeszerződés tartalmazott kisebbségvédelmi rendelkezéseket, addig a párizsi békeszerződés említést sem tett azokról.

A csonka hazán kívül rekedt magyarok millióit csupán az alapvető emberi jogok illették meg, és a szomszédos államok jóindulatára bízták őket, ám jóindulat helyett rendre másodrangú állampolgárokként bántak velük.

Gyöngyösi János magyar külügyminiszter nem tehetett mást, aláírt (Fotó: MH)

A józanabbul gondolkodók már a békeszerződés aláírása előtt sejtették, hogy a győztesek nem fognak kesztyűs kézzel bánni velünk. Így Bibó Istvánnak sem voltak illúziói, amikor így írt: „Ezt a békekötést, ma már tudjuk, Magyarországon nemcsak, hogy örömujjongás nem fogja fogadni, hanem még az a csendes fellélegzés sem, ami a bizonytalanság megszűnését még egy kevésbé előnyös békeszerződés esetében is kísérni szokta (…) szembe kell néznünk annak a ténynek a lélektani hatásával, hogy egy nagy mértékben morális és demokratikus célkitűzések jegyében lefolytatott háború győztesei nem tudnak okosabbat, mint a kezdet minden nehézségével küszködő magyar demokrácia terhére öt község erejéig tovább rontani egy olyan határvonalat, melynek indokolatlan rosszasága és a magyarság politikai és európai elhelyezkedésére gyakorolt végzetes hatása ma már világszerte közismert.”

A háború által tönkretett országnak súlyos jóvátételt kellett fizetnie, amelynek összege háromszázmillió, 1938-as vásárlóértékű dollár volt. Ebből kétszázmillió a Szovjetuniót illette meg, a fennmaradó százmillión – paradox módon – Csehszlovákia és Jugoszlávia osztozkodott. A Szovjetunió még azt is elérte, hogy a korábban német tulajdonban lévő érdekeltségekre, vagyontárgyakra a győztesek jogán rátegye a kezét. A békeszerződés rendelkezett a hadifoglyokról, hiszen előírta, hogy a „magyar hadifoglyok, mihelyt lehetséges, hazaszállítandók”. A szovjetek azonban nem siettek hazabocsátani azt a több százezer honvédet és magyar civilt, akit rabszolgamunkára kényszerítettek a Szovjetunió újjáépítésének érdekében, ráadásul a moszkovita kommunisták a hatalom megszerzésének egyik hatásos eszközét látták honfitársaik hazahozatalának kérdésében.

Különös módon az 1947-es békeszerződés a hadsereg tekintetében bizonyult a legenyhébbnek, mivel annak létszámát hetvenezer főben állapította meg, engedélyezte nehézfegyverek tartását és vadász-, valamint szállítórepülőkből álló légierő felállítását. Atomfegyverek, rakéták, bombázógépek, torpedók, tengeri aknák és tengeralattjárók (!) hadrendben tartását viszont szigorúan tiltotta. A békeszerződés aláírásával a Szövetséges Ellenőrző Bizottság magyarországi működése megszűnt, és arról is rendelkezett, hogy a Szovjetunió vonja ki csapatait magyar területről, s csupán akkora kontingenst állomásoztasson Magyarországon, amekkora az ausztriai szovjet megszálló erők összeköttetéséhez elengedhetetlen. Bár országunk a nemzetközi jog értelmében visszanyerte szuverenitását, a valóságban azonban ekkor vette kezdetét Magyarország évtizedekig tartó „törvényes” szovjet megszállása.

Magyarország – amely 1944–1945-ben rendkívüli háborús károkat szenvedett el, a szovjet csapatok pedig módszeresen kifosztották és elvitték megmaradt javait – joggal várhatta, hogy a második világháborút lezáró békeszerződés igazságosabban fog vele bánni, nem úgy, mint a Nagy Háború utáni trianoni békediktátum. Ám a békecsináló nagyhatalmak semmit sem tanultak korábbi hibáikból: újabb Trianont erőltettek Magyarországra, és még a Harmadik Birodalom „utolsó csatlósa” bélyeget is rásütötték. Hazánk még annak a lehetőségét is elveszítette, hogy az 1938 és 1941 között visszatért, magyar többségű országrészeket megtarthassa, és a határokon kívül rekedt magyar nemzetrészek érdekeit képviselje.

A Felvidékről kitelepített magyarok (fotó: bocskairadio.org)

Ebben az időben Közép- és Kelet-Európában jelentős szovjetizálási folyamatok zajlottak, a vasfüggöny legördült és a békeszerződés nem nyújtott védelmet a szovjet expanzió ellen, az emberi jogokról és a nemzeti szuverenitásról szóló cikkelyek pedig üres frázisok maradtak. A párizsi békeszerződés csak azt hozta, hogy Közép-Európa továbbra is nemzeti érdekellentétektől és konfliktusoktól feszült térség maradt, a feszültségek felszínre törését 1989-ig a szovjet katonai megszállás és az addig regnáló kommunista rendszerek akadályozták meg.


Magyarországot néhány év alatt a Szovjetunió gyarmatává züllesztették

A kommunista hatalomátvétel

Jelentős szerepük volt a második világháború utáni időszak magyar történelmében a megszálló szovjet csapatoknak. Ott álltak a Magyar Kommunista Párt (MKP) mögött. A Szövetséges Ellenőrző Bizottság folyamatosan nyomás alatt tartotta a a magyar bel-és külpolitikát Az úgynevezett felszabadult területeken megrendezett ideiglenes nemzetgyűlési „választásokon” 1944 decemberében jól érzékelhető volt a szovjet befolyás növekedése. Elképesztően gyorsan nőtt a kommunista párt taglétszáma – 1945 februárjában 30 ezer, októberben már 500 ezer tagja volt. A párt vezetői mindenben a szovjet érdekeknek megfelelően cselekedtek. 1945. november 4-én még demokratikus választásokat tartottak Magyarországon, ennek eredményei világosan megmutatták, hogy a magyarok polgári demokráciát akarnak. Az abszolút győzelmet elérő (57,3 százalék) Független Kisgazdapárt (FKGP) azonban – szovjet nyomásra – koalíciós kormányt volt kénytelen alakítani, melyben a fontos, stratégiai tárcákat a kommunisták szerezték meg (így a belügyet, közlekedésügyet).

A kisgazdák által irányított tárcák (külügy, hadügy, pénzügy, földművelésügy ) a szovjet hadsereg jelenléte, az óriási infláció és a földreform miatt súlytalanná váltak, ráadásul a gazdaság irányítása a kommunista vezetésű Gazdasági Főtanács megalakulásával végleg kicsúszott a Tildy Zoltán, majd a Nagy Ferenc vezette kormányok kezéből. Az 1946. március 5-én megalakult Baloldali Blokk célja a kisgazdák hatalomból kiszorítása volt.

A „B-lista” rendszerével több mint hatvanezer közalkalmazottat távolítottak el az államszervezetből, elkezdődött a katolikus és más egyházi szervezetek feloszlatása, a civil társadalom önszerveződéseinek megsemmisítése. Köztársaság-ellenes összeesküvés vádjával, a Belügyminisztérium Államvédelmi Osztályának (ÁVO) irányításával megkezdték a kisgazdák felső vezetőinek letartóztatását. 1947. február 25-én a Szovjetunióba hurcolták Kovács Bélát, a FKGP főtitkárát. 1947 májusában lemondásra és emigrációba szorították Nagy Ferenc miniszterelnököt. Az 1947. augusztus 31-i választások már a megmutatták, milyen is kommunista demokrácia: a kék cédulák ( a szín az állandó lakóhely helyett máshol leadható szavazat megjelölése volt) segítségével a MKP emberei több helyen adtak le voksot pártjukra , csalásukkal 22,3 százalékkal megnyerték a választást.

Dippold Pál

Párizs, 1947

Már egészen korán megérintett az élő történelem. Odaát, a trianoni határ szatmári túloldalán, nagyszülőknél nyaralva, estelente mindig tátott szájjal hallgattam a felnőttek beszélgetését – nem mese ez, gyermek! – a nagy háborúkról s azokról a furcsa békekötésekről, amelyekkel e háborúkat lezárták.

Gyermekként is éreztem, hogy valami szörnyű igazságtalanság történt velünk, s nem értettem azt sem, rokonaimnak miért kell mindig románul beszélniük, ha a néptanácshoz mennek vagy jegyet váltanak az állomáson, amikor az irodisták és a vasutasok is magyarok – egyedül a milic nem az.

Anyai nagyapám mindig azzal a „rongy emberrel”, a vörös gróffal kezdte történeteit, s Kádárral meg az elhíresült marosvásárhelyi beszéddel fejezte be. „Eladtak bennünket! Négy boldog évünk volt csak, amikor újra magyarok lehettünk” – mondta, keserűen legyintve.

Apai nagyapám meg, aki négy állam hadseregének volt tényleges katonája, rendszerint apró történetekkel színesítette a fő szálat: hogyan sorozták be „önkéntesnek” a Piave poklából nagy nehezen hazatérő bakát Kun Béláék, vagy hogyan akartak belőle őrmestert kreálni a román királyi hadseregben, s már póttartalékosként hogyan is építették az Árpád-vonalat Horthy idejében.

Kitörölhetetlenül, egy életre megjegyeztem magamnak 1920. június 4-ét, a magyar történelemnek Mohácsnál és Világosnál is sötétebb dátumát, s még inkább 1947. február 10-ét, amikor – úgy tűnik, immár egyszer s mindenkorra – bevégeztetett.

Mesélnek-e ma unokáiknak az öregek? Gyermekeink honnan ismerhetik meg a magyarság legújabb kori igaz történetét? Ideológiákkal átitatott tankönyvekből, ilyen-olyan szemléletű történelmi munkákból? Aligha! A hatvannégy vármegyések pár éve még szent hevülettel tüntettek Versailles-ban, a Kis Trianon palota előtt – mert így tanulták! – a Nagy Trianon helyett. Tíz éve meg, éppen a párizsi békeszerződés 60. évfordulóján, arról beszélt a rádióban egy neves történész asszony, hogy a Luxembourg palotában írták alá az okmányt, holott, amint azt a „munkásruhás szemtanú”, Illyés Gyula megörökítette: a világtörténelem e fertályórás intermezzójára a külügyminisztérium Óratermében meg az abból nyíló szalonban került sor, XV. Lajos asztalánál.

Már csak abban bízom, hogy egyre több, történelmünk iránt érdeklődő fiatal olvassa majd Tormay Cécile 1919-es, Illyés, Cs. Szabó László és Márai Sándor 1947-es naplójegyzeteit, hogy tisztábban lásson múltat s jövendőt.

Ozsváth Sándor

Forrás: Magyar Hírlap / http://polgarportal.hu

Reklámok

3 gondolat “Hetven éves a második Trianon” bejegyzéshez

  1. Igen jó ezt tudni ismerni , de azt is tudni kellene – hogy a székely magyar testvérek napról napra szenvedik el a megaláztatások sorozatait .-az egyre jobban elbutuló szomszédos népségektől —
    Közel száz , vagy hetven év ide vagy oda .., tenni is kellene valamit

    Kedvelés

  2. Úgy tűnik, hogy olyan ember nem termett, aki valamit tudna tenni a 70 éves második-trianon, de az első, és az 1000 év óta tartó idegen országsanyargatók ellen sem.
    A magyarok sorsa beteljesedni látszik, mert még ha születne is egy új ÁRPÁD-vezér, azt is megfúrnák a belső ellenségeink.

    De, miként a 150 éves török uralomnak is külső segítséggel lett vége, a nyugati Antant civilizáció ellenes NATO bukásáig semmi remény a szenvedéseink végének. Minket már annyira legyengítettek,hogy csak egy külső erőben bízhatunk. Hogy melyik lesz az, nem csak tőlünk függ.

    Kedvelik 1 személy

    1. Akkor még egy-két generációnak tűrnie kell , ami nem egy könnyű dolog , valójában csak azok az emberek ismerik ezt oldalát a sorsnak aki benne élnek , avagy éltek —Kitartás semmi egyéb

      Kedvelés

Hozzászólások lezárva.