A MAGYAR MINISZTERELNÖKHÖZ – SZABÓ DEZSŐ AKTUALITÁSA

Szabó Dezső

Szabó Dezső Darányi Kálmán akkori miniszterelnök 1938-ban elhangzott győri beszédével kapcsolatosan memorandumot írt „A magyar miniszterelnökhöz” címen. A győri beszéd a német szövetség, az önfeladás és a rend biztosítása jegyében hangzott el. Szabó Dezső erre válaszként megírt, bevezető gondolatai sajnálatosan ma is véresen aktuálisak.

Íme Szabó Dezső gondolatai:

„Egyenlő undorodással távol minden párttól, érdekszövetségtől és minden világnézeti lebujtól: én is a rendben és az összefogásban látom a magyar jövőért folytatott küzdelem biztosítékát. De rendben: mely nem gyávaság, a lemondás, a defetizmus életösztönöket gyilkoló, lelkiismereteket elfojtó rendje, hanem: a céljait tudó heroikus elszántság ösztönös mozdulata s minden magyar életösztön életre, munkára, védelemre hívó egységbe szervezése. Rendben, mely nem a magyar öntudat, magyar szolidaritási érzés, a magyar életakarat lemaszlagolása, hanem a magyar öntudat, a magyar védő ösztönök, a magyar életakarat természetes életformája, szerves akarat önálló, független történelmi műhelyének, földjének védelmére, jövőjének megépítésére. De összefogásban, mely nem a magyar életérdekek állandó,gyáva „kikapcsolása”, nem a magyar nyelv jogainak bűnös elárulása, nem a magyar föld biztonságának lelkiismeretlen elhanyagolása: hanem éppen ezeknek, az érdekeknek, ezeknek, a jogoknak egyetemes, roppant szervezete s a magyar föld minden egyéb szempontot elvető, végleges megépítése az örök magyarság: a magyar parasztság életévé.

Összefogásban: mely nem idegen étvágyak, idegen életakaratok állandó hódítását jelenti s a magyarság fokozatos kiszorítását életből, földből, vagyonból, jövő minden lehetőségéből. Hanem: a magyarság új honfoglalását: az élet és jog új rendszerét, mely a magyar földet, a magyarság vérét és munkáját saját életének, saját jövőjének gazdag forrásává teszi. Összefogásban, mely a magyar sors irányítását, a magyar élet stratégiai pontjait nem árulja oda idegen vér, idegen lélek, idegen érdek és életakarat ügyeseinek: hanem a magyar sorsirányítás minden gyeplőjét, a magyar élet minden őrhelyét, a temetőkön, századokon és lelkeken átfakadó magyarság legmélyebb kifejezőinek gondjaira bízza.

Ó, Elnök Úr,én a magyarság sorsát nem börtön és tébolyda szököttjeivel, az ember kloakák történelembe tört ordasaival, nem az analfabéták szenvedélyeivel, nem márkákra gerjedt politikai és sajtó-gengszterekkel, nem idegen mozdítású titkos összeállítások cinkos tényével, nem beámterség minden engedelmességre gerinctelenül riadt Vazuljaival és nem is az antiszemita álarcot magyarkodó történelmi öngyilkosokkal akarom biztosítani, megépíteni. Hanem: a szellem, a gondolat, a tudás erejével, egy egységes gondolatrendszer roppant szervezésével. A magyarság tehetségben, tudásban, morálban, kiötlő legjobbjaival.

Azok a mondatok, melyeket én itt az elérkezett napok irtózatosan meztelenítő őszinteségében az Ön lelkiismerete elé viszek: száz és százezer magyar döbbenetét, szorongását, eltaposhatatlan életakaratát fogják Önnek megmondani. Önnek hatalmában van soraimra rendőrrel, ügyésszel, vizsgálóbíróval, börtönnel felelni. És módjában áll egy közömbös vállvonás megvetésével elintézni a dolgot:–Hiszen ez csak egy magyar, mit számít a magyar Magyarországon.—Amit én írok: az én felelősségem. Amit Ön tesz: az Ön felelőssége. És a nehézléptű napok ítéletes sürgetésében a magyarság áhítatos hitével, a kötelesség végső elszántságával járom meg felelősségem teljes útját.

Öntudatot, öntudatot, öntudatot a magyarságnak, Elnök Úr! Öntudatot mindenekelőtt! Ez ma égetőbb szükség a kenyérnél, hiszen ez a magyar kenyér feltétele. Ez ma sürgetőbb feltétel a levegőnél: hiszen ez a magyar tüdő egészsége, az egész magyar szervezet alapszüksége. Ez az öntudat lesz az egyetlen alkotó rend, az egyetlen védő összefogás, mely biztonságot és jövőt jelent a magyarság számára. Az egyetlen lehetséges termő egység: a magyar öntudat.

Ehelyett, húsz esztendő óta, mind szélesebb mederben, mind sokasultabb szereposztással, irtózatos tervszerűséggel orgyilkos maszlagolások folytattatnak a magyar életösztön teljes megölésére, a még meglévő magyar szolidaritás szétoldására, a magyar halál minél akadálytalanabb megvalósítására.” –Szabó Dezső, aki sajátos nyelvezetével is képes volt gondolatainak hangsúlyt adni, világosan és sajnálatosan, a ma számára is aktuális gondolatokat fogalmaz meg. Ha a történelem ismétli önmagát, úgy vélem az ő gondolatait is újra tudatosítani kell. Mielőtt az utolsó mondatából arra következtetnék, hogy ő elkerülhetetlennek tekintette a nemzethalált, a kis népek pusztulását, a szükségszerű behódolást, a megalkuvást, mint ahogy az előző pártállam beépített ügynökei igyekeztek ezt az ébredő magyar öntudat megfékezésére az emberekbe beplántálni.

Nem. Szabó Dezső végig hitt a nemzet megtartó erejében, ezt fejezik ki folytatólagos gondolatai: ”…minden népnek saját kezében, saját lelke bátorságában, saját szolidaritása erejében van lefektetve sorsa s bármily kicsiny legyen: elszánt heroizmusának makacs állandósága kivívja azt az önálló történelmi műhelyet, melyben szabadon megépítheti egyéniségét, életét”. Hirdeti: „hogy az a nép, mely nehéz időkben a szenvedés és a gyáva lemondás közt meri elvállalni a szenvedést: előbb-utóbb felszabadul a lemondás kényszere alól.”

Szabó Dezső szerint a történelemben mindig ez a két választásunk volt: lemondás, vagy szenvedés. Ő a szenvedés „evangéliumát” hirdette a gyáva lemondás és az egy tál lencséért történő nemzeteladás helyett. Példaként idézhetők Szabó Dezső kiegyezéssel kapcsolatosan írt, elgondolkodtató mondatai: Deák végzetes tévedése volt, hogy saját elvi kijelentése ellen, a szenvedés helyett a lemondást választotta. A magyar lélek végzetes könnyelműsége az: hogy a nyomasztó ma bármily lehetőségű lezárásáért kockáztatja holnapját, jövőjét, megmaradását. 1867-ben, a magyar történelem e legfeketébb évében: a behemót germánság védelmévé kötötte le a magyarságot a velünk hasonló sorsú, kis nemzetek szabadságvágya ellen. Ő ezt a megmaradás, a biztosítás útjának gondolta, pedig ez az út a temetőhöz vezet, melyet nem mindig Trianonnak hívnak, van még borzasztóbb neve is.” Következésképpen a magyarságnak a lemondást jelentő német szövetség helyett a szenvedést kellett volna választani. Napjainkig víve a gondolatot, a NÁTO-hoz csatlakozást, a rendszerváltás után az ország kiárusítását Szabó Dezső, ma is hasonlóan értékelné. Mi ez, ha nem harmadik utasság?—üvöltenének a derék liberálisok. Igen harmadik utasság! Nem voltak harmadik utasok az árpádházi királyaink? Nem volt harmadik utas Bocskai István, Bethlen Gábor, Zrínyi Miklós?

Szabó Dezső javaslatot is tett az akkori miniszterelnöknek, tegyük fel ezeket a mainak is: „ Intézményes biztosítékok olyan sorát kell megteremteni: mely minden idegen érdek, minden idegen szellem hódítását a magyarság ellen csírájában megfojtja s minden magyar polgár lelkét beleformálja a magyar nyelv, a magyar kultúra, az organikus magyar célok nagy emberi egységébe…Vissza kell adni intézményes biztosítással a magyarságnak hazáját: földjét, sorsa intézését, élete stratégiai pontjait.” Másutt: „ Egy olyan minden szabadságban intézményesen biztosított új demokráciát kell rendszerré TENNI, mely a nemzeti munka egyetemes tömegét minden lényével önsorsa igazgatására, a történelmi élet építésére neveli s az élet minden terén lehetetlenné tesz minden szabadzsákmányt, minden élősdiséget, minden kalandorságot. Egy ilyen minden atomjában öntudatosított nemzet a magyar fennmaradás legerősebb biztosítéka.”

Aligha lehet Szabó Dezső aktualitását elvitatni ma, amikor az ország (?) alkotmányozásra készül: „Véget vetve a gyávaság, a dezertálás, a lemondás, a feladás húsz éves kurzusának: határozott alku tárgyát nem jelenthető eddig s tovább nemet kell mondani az irtózatos hatalmasságú germán pumpolásnak. Mondja ki a magyar országgyűlés, mint nyolcmillió magyar szomjasan várt evangéliumát: hogy Magyarország teljes függetlenségét, önállóságát, egyéni alkotásainak külön történelmi műhelyét minden körülmények közt megvédi. Ez a magyar élet megmásíthatatlan örök alaptörvénye. Mondja ki, hogy a magyar föld minden röge, az egész Magyarország teste az egységes magyar Nemzetnek elidegeníthetetlen tulajdona. Minden magán földbirtok csak örökbérlet a nemzethűség és a magyarság egyetemes érdekének feltétele alatt.” Csak remélhetjük, hogy az új alkotmány ezeket kimondja.

Farkas József, 2011

Nemzeti InternetFigyelő (NIF)

7 gondolat “A MAGYAR MINISZTERELNÖKHÖZ – SZABÓ DEZSŐ AKTUALITÁSA” bejegyzéshez

  1. Szabó Dezső hatalmas ígéretre volt a magyar irodalomnak, a magyar kultúra és tudat művelésének.
    Ma is elkelnének a szabódezsők, vannak is, csak ha hallatják hangjukat, ez elvész a dühöngők, az őrültek között, akik ordibálnak és csak a magukét hajtogatják.

    Kedvelés

    1. Lehet egyet érteni Szabó Dezső írásaival, lehet nem, de a magyar próza irodalomban új nyelvet alkotott Ez a nyelv egyezik azzal, amit Ady a lírában meghonosított. ‘Az elsodort falu’-ban is megmutatkozik ez, de számomra ‘A csodálatos élet’ a csúcsa ennek stiolusnak. Mikor elöszür olvastam, egy-egy mondatánál percekre meg kellett álnom az olvasásban és gyönyörködni a Szabó Dezső mondataiban. Végül hivatkoznéák Szabó Dezső még egy gondolatára A magyar politikai vezető réteg az első lépépsben meghirdeti a nemzeti érdekek védelmét, a második lépésben kinyilatkoztatja, hogy ez érdek egybe esik egy idegen hatalom érdekeivel., harmadik lépésben már csak az idegen hatalom érdekei léteznek.. Idézzem ezzel kapcsolatban Arany János Fülemüle c. versének befejező sorait? Ugye nem kell?

      Kedvelés

      1. DE KELL!
        Arany János –

        Szöveggyűjtemény
        A FÜLEMILE
        Hajdanában, amikor még
        Így beszélt a magyar ember:
        Ha per, úgymond, hadd legyen per!
        (Ami nem volt épen oly rég) –
        Valahol a Tiszaháton
        Élt egy gazda: Pál barátom,
        S Péter, annak tőszomszédja;
        Rólok szól e rövid példa.
        Péter és Pál (tudjuk) nyárban
        Összeférnek a naptárban,
        Könnyü nekik ott szerényen
        Megárulni egy gyékényen;
        Hanem a mi Péter-Pálunk
        Háza körűl mást találunk:
        Zenebonát, örök patvart,
        Majd felfordítják az udvart;
        Rossz szomszédság: török átok,
        S ők nem igen jó barátok.

        Ha a Pál kéménye füstöl,
        Péter attól mindjár’ tüszköl;
        Ellenben a Péter tyukja
        Ha kapargál
        A szegény Pál
        Háza falát majd kirugja;
        Ebből aztán lesz hadd-el-hadd,
        Mely a kert alá is elhat!
        Ez sem enged, az se hagyja,
        S a két ház kicsínye, nagyja
        Összehorgolnak keményen,
        Mint kutyájok a sövényen
        Innen és túl összeugat
        S eszi mérgében a lyukat.

        De, hogy a dologra térjek,
        Emberemlékezet óta
        Állott egy magas diófa,
        Díszeűl a Pál kertjének.
        A szomszédba nyult egy ága,
        Melyet Péter, minthogy róla
        A dió is odahulla,
        Bölcsen eltűrt, le nem vága.
        Történt pedig egy vasárnap,
        Hogy a fentírt fülemile
        Ép’ a közös galyra üle,
        Azt szemelvén ki oltárnak,
        Honnan Istent jókor reggel
        Magasztalja szép énekkel:
        Megköszönve a napot,
        Melyre, im, felvirradott.
        A sugárt és harmatot,
        A szellőt és illatot;
        A fát, melynek lombja zöld,
        A fészket, hol párja költ,
        Az örömet, mely teli
        Szivecskéjét elteli;
        Szóval, ami benne él
        S mit körében lát, szemlél,
        Azt a pompát, fényt és szint,
        Mely dicsőség
        – Semmi kétség –
        Ő érte
        Jött létre
        Csupán ő érette, mind!
        Elannyira, hogy Pál gazda,
        Ki gyönyörrel ott hallgatta,
        Így kiáltott örömében:
        „Istenem uram,
        Beh szépen
        Fütyöl ez az én madaram!”

        „Kendé bizony az árnyéka!
        Mert olyat mondok, hogy még a…”
        Hangzik átal a sövényen
        Egy goromba szó keményen.
        „Hát kié – pattogja Pál –
        Mikor az én fámra száll?”
        „De az én portámon zengett:
        Hogy illetné a fütty kendet!”
        Pál nem hagyja: őtet uccse!
        Péter ordit: ő meg úgyse!
        Többrül többre, szórul szóra,
        Majd szitokra, majd karóra,
        Majd mogorván
        Átugorván
        Ölre mennek, hajba kapnak;
        Örömére a szent napnak
        Egymást ugyan vérbe-fagyba, –
        Hanem a just mégsem hagyva.

        Pál azonban bosszut forral,
        És ahogy van, véres orral
        Megy panaszra, bírót búsit,
        S melyet a vérszenny tanúsit
        A bántalmat előadja.
        Jogát, úgymond, ő nem hagyja,
        Inkább fölmegy a királyig
        Térden csúszva: de a füttyöt,
        Mely az ős diófárul jött,
        Nem engedi, nem! halálig.
        Nyomatékul egy tallért dob
        Az igazság mérlegébe,
        Mit a biró csúsztat a jobb
        Oldalon levő zsebébe.

        Pétert sem hagyá pihenni
        A nagy ártatlan igazság:
        Nem rest a biróhoz menni
        Hogy panaszát meghallgassák.
        Így s úgy történt, – elbeszéli,
        Övé a fütty, ő azt véli:
        Nincs vármegye,
        Ki elvegye,
        Nincsen törvény, nem lehet per,
        Hisz azt látja Isten, ember! –
        De, hogy a beszédet össze
        Annál jobb rendben illessze,
        Az ütlegből sokat elvesz
        És a joghoz egy tallért tesz,
        Mely is a birói zsebben
        Bal felől, a szív iránt,
        Meghuzódik a legszebben.

        Felderűle a kivánt
        Nap, mely a vitát eldöntse,
        Hogy a fülemile-pörben
        Kinek szolgál a szerencse.
        Ámde a birót most cserben
        Hagyja minden tudománya,
        És ámbátor
        Két prokátor
        Minden könyvét összehányja,
        S minden írást széjjeltúr is:
        Ilyen ügyről,
        Madárfüttyről,
        Mit sem tud a corpus juris;
        Mignem a biró, haraggal
        Ráütvén a két zsebére
        S rámutatván a két félre,
        Törvényt monda e szavakkal
        A szegény fülemilére:
        Hallja kendtek!
        Se ide nem, se oda nem
        Fütyöl a madárka, hanem
        (Jobb felől üt) nekem fütyöl,
        (Bal felől üt) s nekem fütyöl:
        Elmehetnek.

        *

        Milyen szép dolog, hogy már ma
        Nem történik ilyes lárma,
        Össze a szomszéd se zördül,
        A rokonság
        Csupa jóság,
        Magyar ember fél a pörtül…
        Nincsen osztály, nincs egyesség
        Hogy szépszóval meg ne essék,
        A testvérek
        Összeférnek,
        Felebarát
        Mind jó barát:
        Semmiségért megpörölni,
        Vagy megenni, vagy megölni
        Egymást korántsem akarja.
        De hol is akadna ügyvéd
        Ki a fülemile füttyét
        Mai napság felvállalja!?

        (1854.)

        Kedvelés

  2. ” hány és hány kitűnő Magyart tapostak el azok, akik teleszájjal hirdették nemzetmentő magyarságukat ! Nemzeti kitűzőkkel,jelszavakat harsogva dobják koncnak a Magyart. Dicsérhetjük, vagy vitatkozhatunk Nagyjaink Írásain, de azon a tényen ez nem fog változtatni, hogy idegenek ülnek a Magyarság vezető székeiben,és a pusztulásunkon serénykednek. Ezek a paraziták, minden nap, minden pillanatban elárulják a Magyar Népet, kiárusítják az országból, ami még megmaradt. Ezekkel a vezetőkkel(?) csak veszteni lehet !! Körül se kell nézni, látni mindenhol . Ahogy most állunk(?) nem biztos,hogy a nyolcmillió Magyart kellene lecserélni.

    Kedvelik 1 személy

Hozzászólások lezárva.

Hírek, politikai elemzések, értekezések, interjúk belföldről és külföldről

Discover

A daily selection of the best content published on WordPress, collected for you by humans who love to read.

Longreads

The best longform stories on the web

The Daily Post

The Art and Craft of Blogging

The WordPress.com Blog

The latest news on WordPress.com and the WordPress community.

%d blogger ezt kedveli: