Mit is köszönhetünk mi Amerikának?

A történelmet a győztesek írják, és úgy torzítják el, ahogy az érdekük kívánja. Ezért is tartom szükségesnek, hogy Bill Clinton volt amerikai elnök állításait meglehetősen árnyaljam, mivel az USA egyértelműen a győztesekhez sorolandó. Elvégre Clinton sem hiheti el, amit mond, de végül is az idő múlásával romlik az ember memóriája.

2014 őszén Bill Clinton Orbán Viktor Tusványoson mondott beszédére reagálva, többek között azt állította, hogy: „ A magyarok rengeteggel tartoznak Amerikának”.

A közelmúltban – Hillary Clinton választási kampánya során – a következőket mondta hazánkkal kapcsolatban: „Amerika nélkül nem lenne szabad Magyarország, most mégis Putyin-féle diktatúrát akarnak.”

A megtörténtek alapján ez könnyen cáfolható, mert a tények mást bizonyítanak. Tény, hogy Amerikában sok magyar lelt második hazára, és befogadott tudósainknak, szakembereinknek igencsak sokat köszönhet Amerika. Gondoljunk itt, csak a Nobel-díjasaink elért eredményeire! A NASA területén a pletykák szerint volt idő, amikor többnyire ott egymás között csak magyarul beszéltek. De említhetnénk többek közt Hollywoodot is.

Bill Clinton megjegyzései kapcsán az 1956-os forradalom és szabadságharc bukásának előzményeit és a bukást követően idézném fel.

A forradalom és szabadságharc alatt mindvégig biztatott, és reményt keltve a segítségben hallatta hangját az Amerika Hangja rádióállomás. A segítségnyújtásban azonban hiába reménykedtünk. Nézzük akkor a konkrét tényeket!

1956. október 24-én hajnaltól folyamatosan érkeztek hazánkba a forradalom leverésére szovjet csapatok. Ezért, – mivel idegen hadsereg szállta meg az országot – már szabadságharcról kell beszélnünk. 24-én 5 hadosztályt riadoztattak. 27-én újabb gépesített hadosztály lépte át a magyar határt. Október 28-tól november 3-ig további 3 gépesített, 1 lövész 1 légvédelmi tüzér, 2 légideszant gárdahadosztály, 1 vasúti gárdadandár, és 1 harckocsi hadosztály érkezett a magyar felkelés vérbe fojtására. A légi deszantosok megkezdték repülőtereink elfoglalását.

A Pravdában közzé tett október 30-i megtévesztő szándéknyilatkozattal ellentétben – miszerint a szovjet fél kész csapatainak Magyarországról történő kivonásáról tárgyalni – 31-én az SZKP vezetősége már vita nélkül a magyar felkelés leverése mellett döntött. Ennek a döntésnek a kiváltó oka a szuezi válság mellett – melynek értelmében a Szovjetunió innen visszavonul, és magára hagyja Egyiptomot -, az USA elnökének döntése állt, ami megpecsételte a magyar forradalom és szabadságharc sorsát.

Charles Bohlen moszkvai nagykövet október 30-án – az izraeli támadás másnapján – hivatalos jegyzéket adott át a szovjet vezetőknek. Ebben az USA külügyminisztere, Foster Dulles leszögezte, hogy az USA nem avatkozik be a magyarországi eseményekbe, ami értelemszerűen azt jelenti, hogy a szovjet vezetés szabad kezet kap.

Ez az “üzenet” mely Dulles 1956. október 27-i beszédének csatlós államokra vonatkozó passzusa volt, 28-án az ENSZ Biztonsági Tanácsának ülésén is elhangzott. 1956. október 29-én Charles Bohlent utasították, hogy erre hívja fel Zsukov és a szovjet vezetők figyelmét. Október 31-én Eisenhower elnök televíziós beszédében megismételte ezt a mondatot.

A Varsói Szerződés főparancsnoka (Konyev marsall), október 31-én kapta meg az “ellenforradalom” leverésére, a rend helyreállítására a parancsot. A beavatkozást utólag hagyták jóvá a szocialista országok vezetői (november 1. Breszt és november 2.Bukarest). A román vezetés felajánlotta, hogy részt vesz az intervencióban.

A szovjet vezetés Moszvában szinte naponta ülésezett, és tárgyalta a magyar helyzetet. A november 1-i ülésén Szuszlov kifejtette: ” Nincs biztosíték arra, hogy ez a kormány tartani tudja magát. Csakis a megszállással biztosíthatunk magunknak olyan kormányt, amely támogat bennünket”- “Meg kell szállni az országot…“ -követeli Szerov. És november 1-én éjjel Kádár Jánost és Münich Ferencet már Moszkvába röpítették.

Kádár János, aki a kormánytagok között az egyetlen, aki a főváros megvédése ellen volt, Moszkvában a november 2-i ülésen részletesen beszámolt az itthoni helyzetről.

Konyev marsallt kinevezték a magyarországi hadművelet vezetőjének, aki Szolnokra jött, hogy egyértelműen felkészüljenek a második katonai beavatkozásra.

Lascsenkó november 2-án Szolnokon Konyev marsallt arról tájékoztatta, hogy a jelenleg Magyarországon lévő szovjet haderő nem lesz elegendő a magyar felkelés gyors leverésére, és még egy hadosztály erősítést kért.

November 4-én hajnalban Románián keresztül megérkezett a következő gépesített gárdahadosztály is, de ez már az Odesszai Katonai Körzetből. Előbbiek a Szovjetunió Kárpáti Katonai Körzetébe tartoztak. A szovjet védelmi miniszter veszteséglistájának bevallott adatai szerint a ” Forgószél” hadműveletben 58.821 szovjet katona vett részt.

Az RTF bécsi különtudósítója szerint 200.000 szovjet gyalogos és 4600 tank tartózkodott hazánkban. Ehhez kell még számítani a többezer harci járművet is.

A támadás legalizálásához megszerezték a Varsói Szerződés tagállamai legfelsőbb politikai vezetőinek egyetértését. Így Magyarország katonai “megsegítéséről” határoztak.

Speciális osztagokat hoztak létre KGB-s vezetők (Szerov, Grebenyik, Zirjanov, Korotkov) irányításával. A Tökölre tárgyalni menő magyar katonai küldöttséget még november 3-án éjfél körül letartóztatták.

A második beavatkozás a “Forgószél” (Vihr) hadműveleti nevet kapta, és a “Mennydörgés” (Grom) jelszóval indult november 4-én hajnali 4 órakor.

A feladat: a magyar szabadságharc eltiprása, a kormány elfogása volt, az esetlegesen ellenálló magyar honvédség lefegyverzése, valamint letartóztatások, deportálások.

A cél: Magyarországot megtartani a szovjet hatalmi övezetben, és a Moszkva által kinevezett törvénytelen Kádár-kormányon keresztül irányítani.

A levert magyar szabadságharcot kegyetlen megtorlás követte. Bár több, mint kétszázezer embernek sikerült kimenekülnie az országból, 23.761 elítéltről több, mint 400 szabadságharcos kivégzéséről, 16 -18.000 ítélet nélkül közbiztonsági őrizetbe került személyről tudunk, akiket többek között a kistarcsai, tököli táborokban tartottak fogva.

Bár az ENSZ folyamatosan napirenden tartotta a magyar kérdést. Az ENSZ-ben a magyar üggyel szívvel-lélekkel foglalkozó diplomata,Povl Bang Jensen máig ki nem derített „rejtélyes” módon vesztette el az életét. Jensen nem volt hajlandó átadni a magyar menekültek vallomásait az ENSZ illetékes szerveinek, mert attól tartott, hogy azok a KGB kezébe kerülnek.

A magyar ügyet csak alku eredményeként vették le az ENSZ-napirendről. Kádárék 1963-ban amnesztiát adtak az ötvenhatos elítélteknek (1963.évi 4.tvr.). “3480 fő szabadult ki a börtönökből. A forradalom elítélt barikádharcosai (becsült adat:600-800 fő), csak a hetvenes években szabadultak.”

Elhallgatott tényként említem meg, hogy Spanyolországból Franco tábornok százezer fős önkéntes hadsereget akart küldeni a magyarok megsegítésére november 4-ét követően. De nem voltak megfelelő repülőgépei. A Madridtól Sopronig tartó úthoz a spanyol gépek üzemanyaga kevés lett volna utánpótlás nélkül. Franco hiába számított amerikai repülőgépekre, Amerika pedig nem segített. Az önkéntesek csak Münchenig jutottak el. Magyarországra a hírek szerint csak egyetlen spanyol önkéntes tudott eljutni.

Ezek a tények azt igazolják, hogy Amerika cserbenhagyta a magyar szabadságért küzdőket, nem kockáztatta a békességet Magyarországért, de ugyanakkor maximálisan kihasználta propaganda célokra a “magyar ügyet”. A szovjet propagandának viszont nagyon jól jött, hogy a világ közvéleménye megoszlott a két konfliktus között.

De „sajátos” álláspontot képviselt Amerika a levert magyar szabadságharcot követő menekültekkel kapcsolatban is.

Álljon itt ennek igazolására, ami a menekült szabadságharcosokkal történt meg. Az interjú részletek az Igazságot ’56-nak kötetben jelentek meg.

Bécsben, az Amerikai Nagykövetségen történt

„Mi november 9-én indultunk, 10-én már Komáromban voltunk, egy nap szénásban aludtunk, és 12-én hagytuk el az országot.

Az osztrák oldalon alig mentünk egy fél kilométert, vadászokkal találkoztunk, gazdag emberekkel. Mindegyikünknek adtak 50 – 50 schillinget. Elmondták, hogy hová menjünk, hol találjuk meg az autóbuszt, ami bevisz bennünket Bécsbe. Mind a huszonhármunknak sikerült átjutni, és bementünk úgy, ahogy voltunk, fegyveresen az amerikai követségre.

A követ megkérdezte, hová akarunk menni. Mondtuk: Amerikába. Mire a követ felvilágosított bennünket, hogy forradalmárok nem mehetnek Amerikába. Ez törvény.

– De hát mi csináltuk a harcot, – mondtuk.

– Mindegy, nem lehet! – válaszolta.

Erre elmentünk másnap a New York Times bécsi szerkesztőségébe, ahol elmeséltük, hogy mi történt. Egy McCormick nevű úr azonnal érintkezésbe lépett a követtel, aki neki is megmondta, hogy forradalmárok nem mehetnek Amerikába. Ezt követően McCormick Amerikában, a kongresszusban előadta a mi esetünket.

Erre az Amerikai Kongresszusban hoztak egy olyan törvényt, hogy a magyar szabadságharcosokat be kell engedni Amerikába. Ennek ellenére háromszor voltunk orvosi vizsgálaton, mert mindig eltűntek a papírjaink. A végén ismét elmentünk Mr. McCormickhoz, aki felhívta a követet, és megbeszélte vele, hogy most már beengednek bennünket Amerikába. Ez 1956 decemberében volt. Közülünk nem mindenki jött ki Amerikába, mivel a történtek miatt megharagudtak. Többen mentek Franciaországba, Svédországba, és Ausztráliába is. Négyről tudok, hogy Amerikába jöttek. De külön-külön.

Mi a fegyvereinket is otthagytuk az amerikai követségen, amikor másodszor is azt mondták, hogy nem mehetünk Amerikába. Azt kérdeztük a követségen, hogy akkor megyünk az orosz követségre, és kérjük, hogy vigyenek minket Oroszországba, mert hiszen ellenük harcoltunk. Talán odatartozunk hozzájuk ?!

Végül január 11-én indulhattam hajóval Bremenhanenből. Januárban kerültem Ellis Islandra Camp Cleaverbe . (…)1450-en voltunk a hajón. Mindannyian menekültek, civilek és szabadságharcosok.

Itt nagyon rendesen fogadtak, nem úgy, mint Bécsben, ahol a szabadságharcosok harmadrendű személyek voltak. Szinte senkik. Akik nem voltak szabadságharcosok, azok szinte azonnal mehettek Amerikába.” (Egeghi Péter)

Sok menekült magyar fiatalember még Európában azzal a reménnyel lépett be az amerikai hadseregbe, hogy visszajönnek Magyarországot felszabadítani. Sajnálatosan ez sem következett be. Helyette később a vietnámi háborúban vetették be őket.

Elveszett illúziók

“Elterjedt a hír, hogy az olaszok légiót szerveznek, a Garibaldi légiót, ami jön vissza Magyarországra. Az egyetemisták szervezik, és oda lehet jelentkezni annak, aki akar. A Garibaldi légióval visszajövünk Magyarországot felszabadítani. (…) A legtöbb fiatal ment. Különböző táborokba helyeztek el bennünket. Ott tudtuk meg, hogy nem lesz Garibaldi légió, mert nem engedik meg az olaszoknak, és így elálltak tőle.

Hallgattuk a rádiót, hallottuk, milyen gyilkolások mennek otthon, meg Budapesten milyen terror van. A táborban forrongtunk, akarunk az olaszokkal beszélni. …Lido de Jezoloban voltam, amikor az a hír kelt szárnyra, hogy amerikaiak jönnek oda hozzánk katonákat szervezni. Aki akar, beléphet az amerikai hadseregbe. Ezért vártunk még egy pár hetet. Megérkeztek, és regisztráltattam én is, hogy be akarok lépni. Azzal a szándékkal, abban a reményben, amit a Szabad Európa és az Amerika Hangja Rádió mondott, hogy majd felszabadítják Magyarországot. Azt gondoltam – akkor úgy tűnt -, hogy nem az olaszok, meg a franciák, meg a spanyolok, akik szintén ígértek fegyveres segítséget Magyarországnak, hanem az amerikaiak fognak ebbe belépni. Abban reménykedtem, hogy majd amerikai kiképzést kapunk, és akkor jön Amerika segíteni. De hát erről aztán nem is nagyon beszéltek utána, a segítség elmaradt.” (Szabó-Kugli Gyula)

Az elmondottak ismeretében kérdésként tenném fel Bill Clinton állítását:

„ A magyarok rengeteggel tartoznak Amerikának”? – Miért is?

És:

„Amerika nélkül nem lenne szabad Magyarország”? – Megszállva és megtorolva?

1956-ban kik hagyták cserben a magyar szabadságharcosokat? Kik gátolták meg, hogy mások is segítsenek? Kinek köszönheti a volt Szovjetunió, hogy nyugodtan megszállhatta Magyarországot további közel három és fél évtizedre?

Ezek után, csak utalnék a „rendszerváltásnak” nevezett kisiklatás cím-szavaira: az államadósság el nem engedésére, a rabló privatizációra, a Soros-ösztöndíjak járulékos utóhatásaira, a nemzeti érdekeket képviselők folyamatos támadásaira, stb.

A történelem ismeretében mindenki eldöntheti mennyiben igazak Bill Clinton volt amerikai elnök állításai. Mi is az, amit mi, magyarok Amerikának „köszönhetünk”. Ahogy 1956-ban, úgy napjainkban is tudomásul kell vennünk, hogy Amerika mindenkor csak a saját érdekeit képviseli. Gondoljunk csak az Európában történtekre, a nem kívánatos, Európa tudatos felszámolását jelentő betelepítésekre, a TTIP-re, az amerikai haderő Európába telepítésére.

Remélem, sokuknak jut eszébe Voltaire híres, szállóigévé vált mondása a barátokról, az ellenségről és a jó Istenről. S értenek a kimondatlan szavakból is.

Orbán Éva

Megjelent a KAPU 6-7.sz.

NIF