A Gyóni-rejtély – A vasabroncs sem segíthetett

Különleges végtisztesség volt 1917. június 27-én a krasznojarszki temetőben. Egy harminchárom éves, köztiszteletben álló magyar költőt temettek, aki a fogolytáborban hunyt el. A halottaskocsi rézveretes, kék keresztekkel mintázott vörösfenyő fakoporsóját vitte, amelynek fedelére belülről odaszegezték a bajonettjét, és betették ezüstfogantyús botját. Hordóabroncsot húztak a testére, mindkét karját leszorítva vele. Egyértelmű volt a szándék: azt remélték, hogy egyszer majd, jobb időkben, az exhumáláskor és a hazaszállításkor a vasabroncs megkönnyíti Gyóni Géza azonosítását.

A költő portréját Tscheik Ernő festette

Koporsóját fegyvertelen orosz kísérettel, a tiszti becsületszóra kiengedett harminchét fogolytársa kísérte ki a két és fél kilométer távolságban lévő fogolytemetőbe, amely a tábor és a város között terült el, és az 1863-ban alapított úgynevezett Troickoje kladbiscse (Szentháromság temető) elnevezésű városi sírkert elkülönített részének számított. A visszaemlékezőktől tudjuk, hogy a szertartáson a birodalmi német evangélikus lelkész beszélt, a magyar tiszti dalárda énekelt, s egy főhadnagy a magyar nemzet nevében vett végső búcsút Gyóni Gézától. Ilyen előzmények és dokumentumok után hihetnénk, hogy a költő földi maradványainak exhumálása és magyar földbe temetése nem okozott gondot. Pedig így történt.

Przemyśl védői

A mai fiatal nemzedék talán nem is hallott Gyóni Gézáról, aki a békéscsabai Áchim családból származott. 1884. június 25-én született; édesapja, Áchim Mihály Gyón község evangélikus lelkésze volt, Áchim András, a „parasztképviselő” pedig másod-unokatestvére.

Áchim Géza szülőfalujáról vette írói nevének a Gyóni nevet, Gyónról indult a „magyar poéták áldott, átkozott útján”. Evangélikus teológushallgató volt, de tanulmányait megszakítva újságíró lett. Zaklatott életű fiatalember ellentmondásos élete az övé. Kezdetben a szerelmes, hazafias, búsongó almanachlíra darabjai közé illő verseket ír, majd – részben Ady hatására – lassan átvált merészebb, önkínzóbb, a társadalmat jobban bíráló hangra. Később aztán minden illúziója elszáll az „igazságos” háborúval kapcsolatban. (Utoljára 1984-ben adta ki válogatott verseit a Szépirodalmi Kiadó Az élet szeretője címmel.)

Főhadnagyi rangú öccsével együtt került az Osztrák–Magyar Monarchia przemyśli „végvárába”, amelyet nyolc hónapos hősi védelem után, 1915. március 22-én foglaltak el az oroszok, s az életben maradottakat szibériai hadifogolytáborokba hurcolták. A már korábban megbetegedett Áchim Mihály tisztiszolgának vette maga mellé tizedes, majd zászlós bátyját, hogy a hadifogságban se veszítsék el egymást. A fogság útjának – Kijev–Moszkva–Inza– Alatir–Omszk–Petropavlovszk – október végi végállomása mindkettőjük számára tragikus értelemben is a krasznojarszki Vojennij gorodok, a korabeli Szibéria egyik legnagyobb, leghírhedtebb, több tízezer főt magába záró hadifogolytábora volt.

Az Áchim testvérek a viszonylag jobb ellátás dacára sem tudták megszokni a helyi éghajlatot, és Mihály 1917. június 8-án tüdőbajban meghalt. Bátyja képtelen volt feldolgozni öccsének elvesztését, és megtébolyodott elmével, éppen harmincharmadik születésnapján, június 25-én követte őt a halálba.

A Gyóni Géza temetéséről készült felvétel dokumentumértékű

A Gyóni Géza temetéséről készült felvétel dokumentumértékű

Idegen földben

Két évtizedes küzdelem kezdődött Gyóni Géza és testvére földi maradványainak hazaszállításáért. A feltámadt lelkiismeret cselekvésre ösztönözte a költő tisztelőit, s a halálhírt elsőként közlő Budapesti Hírlap a Petőfi Társaság közreműködésével azonnal gyűjtést indított, de a lelkesen felhalmozott összeg az első világháború után hamarosan értékét vesztette. A remény azonban nem halt el.

Kovács László régész, aki mélyen beleásta magát a Gyóni-rejtélybe, így vélekedik ma:

– Számomra úgy tűnik, hogy a földi maradványok hazaszállításának reális lehetőségét először a szovjet kormány korábbi merev álláspontjának megváltozása teremtette meg akkor, amikor egy 1930. évi rendeletében általánosságban megengedte a más nemzetiségű halottak exhumálását az ország egész területéről. A remény annyira felerősödött, hogy az 1931 novemberében működési engedélyhez jutott Gyóni Társaság alapszabályába foglalta a hamvak magyar földbe juttatását. Első lépésként Dinnyés Lajos országgyűlési képviselő tárgyalt a szándékról a bécsi szovjet nagykövetségen. A szovjetek azonban kijelentették, hogy a hamvak Magyarországra szállítása mégsem lehetséges, de nincs akadálya annak, hogy valamelyik szomszédos államba vigyék, amely diplomáciai kapcsolatban áll a szovjet kormánnyal. Ausztria járható út lett volna, de akkor meg Szibériában támadtak nehézségek.

A magyar–orosz huzavona Bécs után a budapesti szovjet követségen folytatódott – parttalanul. 1936 első felében az engedélyezett és tervezett kiutazásra azért nem került sor, mert a szovjet fél valószínűleg eredménytelenül kereste a sírt az 1917-es állapotokat rögzítő, időközben alkalmatlanná vált térkép segítségével, a magyar fél pedig még nem tudta összegyűjteni a szükséges anyagiakat. Kovács László érdekes közjátékra utalt. Elmondta, hogy Jelena Dmitrijevna Sztaszova, a moszkvai Nemzetközi Vörös Segély egyik vezetője, befolyásos politikai személyiség 1937. március 23-i keltezéssel levelet írt Sztálinnak, amelyben felvetette „Matiasz Rakosi elvtárs” kicserélését „D’joni Geza” maradványaival, valamint a magyarok 1848–49-es zászlóiért. „A maradványait [mármint Gyóniét] megtalálták” – állt a levélben. A tények arról vallanak, hogy Sztaszova előterjesztését Sztálin elfogadta, és a diplomáciai puhatolódzás megszervezését Vjacseszlav Mihajlovics Molotovra szignálta. A Rákosi–honvédzászlók-csere 1940. október vége és 1941 eleje között végül is létrejött – de Gyóni Géza földi maradványainak hozzáadása nélkül! Tehát valószínű, hogy a sír már 1937-ben nem volt felismerhető. A kör itt bezárult.

 A hadifogoly-temetőt elnyelte a Szentháromság temető

A hadifogoly-temetőt elnyelte a Szentháromság temető

Emléktábla van, sír nincs

– Mindezek után felvetődik a kérdés: napjainkban van-e még esélye annak, hogy a meglévő dokumentumok alapján megtalálják Gyóni sírhelyét? – fordultam Kovács Lászlóhoz.

– A válaszom egyértelmű nem! Gyóni Géza sírgödrét közvetlenül öccse sírhantjának bal oldala mellett ásták meg, ahogy azt még a koporsó leeresztése előtti állapotban a helyszínről és a kíséretről készült kis méretű fénykép tanúsítja. Egy Sapiro nevű krasznojarszki fényképész dokumentumértékű felvételén a sírgödör bal oldalán a ki- ásott földkupac látszik, közvetlenül mellette pedig Mihály fakeresztes sírhantja, majd a gyászoló gyülekezet. Leghátul, a fejek mögül kiemelkedik egy gúla alakú obeliszk csúcsa, egy hadifogoly-emlékmű. A jelenlegi elgondolások abból indultak ki, hogy az oroszok valamilyen oknál fogva ezt az obeliszket nem törték össze, és most is megtalálható a temetőben.

– Igazodási pont, mint ahogy azok voltak hajdanán a templomtornyok is.

– Igazodási pont lehetne… A probléma azonban az, és ezt orosz antropológus kollégámtól tudom, hogy a hadifogoly-temetőt elnyelte a Szentháromság temető, amelybe több rétegben is temettek, tehát eredeti, fakeresztes jelölésű fogolysír egy sem maradt. Később a temető egy részét kisajátították, s ott a Győzelem terét alakították ki a második világháborús halottak emlékművével, más pravoszláv sírok pedig egy utca kerti sávjában őrződtek meg. Nem tudjuk, hogy Gyóni csontjait őrzi-e még a föld. Két variáció lehetséges: amikor a sírok ásásakor a csontokig jutottak, békén hagyták vagy kidobálták őket. Tudniillik Gyónit valóban meg lehetett volna találni a testére erősített vasabroncsnak köszönhetően. Tehát: a költő csontjai vagy ott vannak, vagy nincsenek, de azt állítani, ami egy hivatalos helyszíni látogatás nyomán többször elhangzott, és a média természetesen ráugrott, hogy ismerjük Gyóni sírhelyét, ostobaság volt! Abból ugyanis, hogy a temetés hátterében látszik az 1916-ban emelt vörösgránit obeliszk, még nem lehet pontosan megítélni az irányt és a távolságot. Nem is szemből látszik az obeliszk, hanem a négyszögletes oldalának valamelyik élével.

– Egyébként az oroszok ma hajlandóak lennének az exhumálásban segíteni?

– A helyzet az, hogy mivel temettek ide második világháborús hadifoglyokat is, gyakorlatilag nemzeti emlékhely szintre emelkedett a sírkert, és nem valószínű, hogy valaha is lesz ott bármilyen exhumálás. Inkább meg fogják őrizni abban az állapotában a temetőt, ahogy jelenleg van. Birtokomban van egy fotó, amely azt igazolja, még 1996-ban is temettek ide, ezért elképzelhetetlen, hogy letarolják a sírokat, és bizonyos mélységben kutakodnak. Egy magyar költőért biztosan nem!

– Emléktábla sem őrzi Gyóni Géza emlékét?

– A temetőben nincs emléktáblája. A krasznojarszki múzeumban viszont igen, és egy kis anyag is szól róla.

– Ön miért kezdett el foglalkozni Gyóni sírhelyével?

– Amikor 1989 nyarán befejeződött a barguzini ásatás, és úgy vélték, megtalálták Petőfi Sándor földi maradványait, azt tervezték, hogy azonnal hazahozzák őket, és még 1989. július 31-re, a segesvári csata évfordulójára nagy budapesti népünnepélyt rendeznek. Ezután a csontokat leviszik gyalog, fáklyás kísérettel Kiskőrösre, s ott temetik el, majd egy nagy emlékművet emelnek a költőnek. De ekkor az oroszok a törvényeikre hivatkozva kijelentették, addig nem vihetik ki a csontokat országuk területéről, amíg valamilyen hivatalos állásfoglalás nem lesz arról, hogy a csontváz magyar állampolgáré és Petőfié. Az orosz külügyminisztérium tudatta ezt a magyar kormánnyal, és ezek után Németh Miklós miniszterelnök intézkedett, hogy az Akadémia állítson fel egy Petőfi-bizottságot. Engem mint régészt választottak be. Miután figyeltem a Petőfi-ügy bonyolódását, rábukkantam Kiszelyné Hankó Ildikó antropológus, újságíró egyik cikkére, amelynek legmeghökkentőbb állítása az volt, hogy: „Gyóni sírját 1989 júniusában felkeresték a Petőfi Sándor után kutató Megamorv-Petőfi-bizottság tagjai is. A sír felirata akkor még megvolt, sőt hervadt virágok is voltak rajta. A krasznojarszki öregek elmondták, hogy egy jeles magyar költő nyugszik ott, akit derekán vasabronccsal temettek el, a magyarok közül senki sem keresi, és nem látogatja a sírt. Most [vagyis a cikk megjelenését, 2006 márciusát követően] még meg lehetne találni a sírt és benne a költőt.” Ahány mondat, annyi szenzáció, amely mögött ugyanannyi valótlanság bújt meg. Engem ez a döbbenetes hazugság anynyira feldühített, hogy nekiálltam egy alapos kutatásnak Gyónival kapcsolatban.

– Elmentek a Megamorv-bizottság tagjai Gyóni sírjához?

Egyáltalán nem mentek el. Nem is mehettek, mert a költő sírjának nyoma nincs a felszínen. Mivel Kiszely István két könyv méretű annotált bibliográfiában és eseménynaptárban közreadta a barguzini expedíció tevékenységének dátum szerint rendezett adatait, könnyű volt megbizonyosodni arról, hogy ilyen látogatás nem történt. Meg is írtam, hogy Hankó Ildikó nem csinált mást, csak hazudott, teljesen feleslegesen, mert a Gyóni-ügy a barguzini ügyet egyáltalán nem zavarta. Csak neki apropónak kellett ez a hazugság, hogy leírhassa: micsoda ország vagyunk, Gyónit sem hozzuk haza, és Petőfit sem. Hankó cikke tárgyalt részleteinek összes adata közül egyedül az felelt meg az igazságnak, hogy megemlítette: „Gyón és Dabas egyesített községi tanácsa 1972-ben levélben kérte Krasznojarszk város vezetőit, hogy kutassák fel Gyóni sírját, amíg lehetséges. A krasznojarszki vezetők tudatták, hogy a város honismereti és történelmi bizottsága kutatja a sírt.” A levélváltásról beszámoló újságcikkek azonban egy további lényeges mondatot is tartalmaztak, amelyet Hankó elhagyott, miszerint a sírkeresők munkáját „nehezíti, hogy az egykori hadifogoly-temető nagy részét már beépítették, területét elérte a fejlődő, növekvő szibériai város”. Hankónak fogalma sem volt a Gyóni-temetés és a sír irodalmáról, azokról a kitartó kísérletekről, amelyek a költő földi maradványainak hazaszállítását célozták.

– Összefoglalásként mi szűrhető le a fellelhető dokumentumokból?

– Megállapítható, hogy a sikertelenül keresett krasznojarszki Gyóni-sírhely valószínűleg végleg elveszett, s többé nem kutatható, igaz, más okból nem, mint Petőfi Sándor sosemvolt szibériai nyughelye. í Végezetül Syposs Zoltánt idézzük, aki Alkonyi órák című könyvében így fejezte be a Gyóni Gézáról írottakat: „A halál kapujából még egyszer viszszafordulva, a kórház falára írja utolsó töredékes versét: »Térjetek meg és szeressetek! / Elnyel mindeneket a hőség / És csak Istené a dicsőség.« Sírversét már előbb elkészítette: »Boldog, ki itt jársz, teéretted is / Megszenvedett, ki lent nyugszik, a holt; / Véres harcok verték fel hí- rét, / De csak a béke katonája volt.« Költő volt… s még csak 33 éves, amikor a halála megváltotta szenvedéseitől. Sírja fölött nincs szürke márvány, fölébe nem hajol szomorúfűz lombja. Őreá is illik, amit Kiss József mondott Petőfiről: »Nem adatott néki ülni őszi fényben / A tölgyek alatt…«”

Gyóni Géza (baloldalt) és Áchim Mihály

Gyóni Géza (baloldalt) és Áchim Mihály

Gyóni Géza alapfokú tanulmányait Szarvason és Békéscsabán végezte. Középiskolába szintén Békéscsabán, a Rudolf Főgimnáziumba járt. 1902-ben felvételt nyert a pozsonyi evangélikus teológiára, azonban tanulmányait megszakította, és 1903-tól a Nyugat-magyarországi Híradó című lap munkatársa lett. 1904ben, öngyilkossági kísérlete után Gyónon nyert állást mint jegyzőgyakornok. 1906 és 1908 között Budapesten közigazgatási tanfolyamot végzett, sikeres vizsgái után azonban ismét visszatért az újságíráshoz. Közben 1907-ben mint póttartalékos katona Boszniában szolgált. 1910-től először a Soproni Napló, majd a szabadkai Bácskai Hírlap munkatársa volt. 1914-ben bevonult katoná­ nak. Przemyślnél orosz fogságba esett, s a krasznojarszki hadifogolytáborban halt meg. Przemyśl orosz ostroma alatt írta leghíresebb versét, a Csak egy éjszakára… kezdetű költeményt.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 81. évfolyam, 9. számában jelent meg, 2016. március 6-án. 

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál, a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.

források: http://www.evangelikus.hu/gyoni-rejtely, szozat.org, szöveg: Kő András

Nemzeti InternetFigyelő (NIF)

Egy gondolat “A Gyóni-rejtély – A vasabroncs sem segíthetett” bejegyzéshez

  1. Márciusi strófák
    ” Akkor jöjj újra,ragyogj a szívekbe
    Annyi sugárt,amennyi fér oda.
    Ifjú és agg,szent lelkedtől ihletve
    Legyen mind eszméid apostola.
    Testvériség,Egyenlőség,Szabadság
    A szívekben s a zászlók szövetén-
    Ha majd a zászlót újra bontják,
    Óh,azt a hajnalt,várom, esdem én!
    S ha esküszünk(és esküszünk majd újra!)
    Nem jő Október arr’ a Márciusra!
    1905
    Anakreon a bölcsekhez
    “Csak vágjátok a gúnyt arcomba!
    Ez jól esik s illik tinéktek.
    Bús szánalom pókhálórongya
    Rosszul takarná örvendéstek.
    Tapsoljatok! Betelt a jóslat:
    -Tiétek.Miért sajnálni hát?
    Hogy az nyugodt csak,annak jó csak,
    Ki józan és előre lát.

    Áldja meg az ÚR,Béke legyen Vele!

    Kedvelés

Hozzászólások lezárva.