Egy terrorista vallomása

A nevem Jabalah Rahman, és engem Angela Merkel hívott Európába. Pontosabban lehetővé tette, hogy az Iszlám Állam szíriai kiképző táborából térhessek vissza titokban, és biztonságban. Ez az én történetem.

isis-terrorist

Majdnem huszonöt évvel ezelőtt születtem Marokkóban. De nem ott nőttem fel, hanem Belgiumban, pontosabban Brüsszelben. Nem éreztem magam egyedül, hiszen sok marokkói sráccal lógtunk együtt már a középiskolában is. A szüleim mindig azt mondták, jó lenne, ha vinném is valamire az életben, mert ugyan mi nem vagyunk belgák, attól még nekünk is jár az, ami nekik: a boldogság és a jólét.

Főleg apám erőltette ezt a nagy nyugatiasodást. Ahhoz képest, hogy Marokkóból épségben áthozta az egész családot még a kilencvenes évek elején, szerintem egy rettenetesen buta ember volt. Azt hitte, hogy akkor leszek majd boldog, ha európaivá válok. Meg is próbált egyetemre küldeni, de azt nem hagytam.

Így kerültem a katolikus szakiskolába, ahol elektromérnöki képesítést szereztem. Gyűlöltem azt a helyet, de megígértem apámnak, hogy elvégzem.

Szerencsére rajtam kívül is voltak ott marokkóiak. Igaz, algírok is voltak az osztályomban, de velük inkább csak a lakótelep mecsetében beszélgettem. Talán kényszerből. Vagy mert csak megörültem, hogy ők is beszélnek arabul. Ettől még velük sem ápoltunk jó kapcsolatot igazából. De ez nem is lényeges. Szóval utáltam a sulit.

Igazából Belgiumot is gyűlöltem. Na jó, nem utáltam, de valami miatt az egész nem tetszett. A környezet, az emberek, úgy mindentől viszolyogtam. Lekezelőek voltak velem, ugyanakkor meg álságosan szerettek is minket. Emlékszem, hogy a sápadt belga gyerekek kiskoromban apámat csak “munkaerőnek” csúfolták az osztályban. Talán emiatt is akartam mihamarabb kezdeni valamit az életemmel. De nem tudtam, hogy igazából mit szeretnék.

Nem akartam Marokkóba hazatérni. Nem is tudtam, milyen ott az élet. Miután apám meghalt, anyám vissza akart vinni engem és a testvéremet, de nem volt elég pénzünk. Vagyis lett volna, de nem akartam erre pazarolni azt a kicsit, amink volt.

És nem akartam az egyik legjobb barátomat, Abbas-t sem egyedül hagyni ebben a nyomorult országban. Abbas egyébként nagyon szenvedett. Félt attól, hogy elveszíti a hitét, legalábbis mindig ezt mondta nekem. Félt, hogy ennyi kafir (hitetlen – a szerk.) között megváltozik és engedni fog a csábításnak. Szerintem kicsit túlzott. De azt hiszem, értettem mire céloz.

…bár jártunk mecsetekbe, nem nagyon vettem az egészet komolyan. 

Persze hittem Allahban – Béke és Áldás Legyen Vele –, de nem érdekelt a vallás igazából. Én szabadságra vágytam. Még azt is elviseltem volna, ha híres leszek. Csak nem tudtam mitől válhatnék azzá. Talán unatkoztam. A fene tudja.

Szóval ottmaradtunk a családdal Brüsszelben. Abbas 2011-ben Szíriába utazott, azt mondta, hogy már nem bírja itt tovább. Nekem azt mondta, az unokatestvéreihez megy, de tudtam, hogy nem. Mire odaért, már több hónapja zajlott a szír polgárháború. Szerintem jó helyre került. Sokszor hiányzik nekem, mivel nem sokáig bírta. Azt mondják orosz bombázók végeztek vele, mások azt, hogy Asszád emberi lőtték le. Én biztos voltam benne, hogy az amerikaiak lőtték szitává. Na, akkor változott meg bennem valami.

Gyakrabban kezdtem el járni a lakótelep mecsetébe, mert érdekelt, hogy a közösségem igazából kikből áll. Ki is vagyok én valójában? Az imák nem segítettek nekem, de egy idő után rájöttem, itt nem is imádkoznak. Régebben csak az esti imákra jöttem, amelyek nem tartottak húsz percnél tovább. A reggeli imák helyett viszont beszélgettünk a többiekkel, és Abdullah imámmal. Végre mintha kicsit otthon éreztem volna magam.

Sok mindenről szó esett, többek között az Iszlám Államról is.

Abdullah imám azt mondta, hogy az akkor már elhunyt barátom Szíriában rekedt ismerőseinek segítség kell, különben ugyanúgy fognak járni mint Abbas. Viszont azt is mondta Abdullah, hogy nem sokan mernek elmenni segíteni a barátaiknak. Csak a legbátrabbak. Pont ezért gondolt rám. Kérdeztem tőle, hogy miből és hogyan tudnék én oda eljutni, mire ő azt felelte, hogy ő majd mindent elintéz. Így kerültem 2013-ban Szíriába.

Fotó: AFP

Azt hozzá kell tennem, hogy csak egyirányú repülőjegyet kaptam Abdullahtól. Azt mondta, hogy más úton fogok majd visszajönni, mert nagy annak a kockázata, hogy tiltólistára kerül az útlevelem, amint átlépem a török-szír határt. Azt is mondta, hogy pénzt majd az Iraki és Levantei Szervezettől (az Iszlám Államtól – a szerk.) kapok, ne aggódjak. Ja és, hogy dobjam el az útlevelem ha megérkeztem Szíriába. Kapok majd másikat.

Minden úgy történt, ahogyan az imám mondta. Értem jöttek, pénzt adtak, kiképeztek. Hogy mire? A nagy büdös semmire. Még csak egy kést sem kellett ragadnom. Az volt a feladatom, hogy szereljek, bütyköljek. Rengeteg sérült, eredetileg orosz és amerikai rakétavetőt és detonátor-szerkezetet kellett összeraknom és megjavítanom. Pont mint a suliban. Meg persze Európába kellett juttatni Abbas barátait. Ők nem is voltak sokan. Mindössze öten.

Őszintén szólva nem igazán akartam Belgiumba visszatérni. De ez gyorsan megváltozott, miután Abdullah imám Brüsszelből üzenetet küldött nekem Rakkába. Azt írta, hogy a testvéremet letartóztatták, miután többszörösen visszaeső bűnűzőként ismételten elfogták drogkereskedelem miatt. Abdullah azt írta, legalább húsz évet fog ülni. És, hogy jöjjek vissza és vigyázzak azokra, akiket magammal hozok.

Hiszen ki gondolta volna, hogy 2015-ben csak úgy be lehet gyalogolni Európába?

Megmondom őszintén ekkor lett elegem leginkább mindenből. Nem akartam visszatérni Brüsszelbe, itt akartam harcolni Szíriában a fronton. Elvégre itt megfizettek, azt csinálhattam amit szeretek és még különösebb veszélyben sem voltam. Viszont tény, hogy bosszút akartam állni a belgákon testvérem miatt, és úgy igazából minden miatt. Az egész életem miatt.

Szíriában sok barátot szereztem egyébként. Azt mondták, hogy ők is vissza fognak térni Európába. Még olyannal is találkoztam, aki elárulta, hogy egyenesen hiányzik neki az európai lét. Nemcsak a lenge, könnyűvérű lányok, hanem maga az életminőség is. Közülük sokan több éve Szíriában tartózkodtak, és csak a megfelelő pillanatra vártak. Mi is.

Fotó: MTI Fotóbank

A németek által megnyitott európai csatornákat kihasználva végül hatan indultunk útnak 2015 augusztusában. Nem sok pénzt vittünk magunkkal, ügyeltünk arra is, hogy elhanyagoltnak nézzünk ki. Tudtuk, hogy amint Magyarországra érünk ott már úgyis ismerősök fognak minket várni. Egy hónapot kellett kibírnunk. Ki is bírtuk, hiszen a törökök nagyon hamar segítettek nekünk átjutni Görögországba, ahonnan szintén tovább nyomtak bennünket egészen a szerb-magyar határig.

Természetesen hamis papírokkal utaztunk, amelyeket még Rakkában adtak nekünk. Tény, hogy nem is nagyon volt rá szükségünk, nem érdekelt senkit Európában, hogy kik vagyunk és honnan jöttünk. Így kerültünk végre a budapesti Keleti Pályaudvarra, ahol meg is találtuk emberünket, Fahim-ot. Fahim egy bérelt Mercedesszel várt minket, ahonnan már autóval indultunk útnak Belgium felé.

Szeptember kilencedikén, kicsivel több mint egy hónapnyi utazás után már Európa szívébe voltunk mind a hatan, Fahimmal együtt. Ő is járt már Szíriában, szintén tiltólistásként sikerült bejutnia a kontinensre. Nem is értettük igazából, hogy lehetnek ilyen ostobák ezek a kafirok.

Az utolsó kihívás Hegyeshalomnál várt ránk, de nem igazán aggódtunk, annak ellenére, hogy meg is állították a belga rendszámú autónkat. De a hozott útleveleink rendben voltak, Fahim vezetett, és ő is rendkívül nyugodt volt. Amint kikanyarodtunk az ellenőrzőpontról, tudtuk: megcsináltuk. Most már nincs megállás.

Egyébként nekünk csak utólag szóltak, de volt olyan testvérünk, akiért egyenesen Ausztriából jöttek idegen kafirok, hogy átjuttassák őket a hegyeshalmi határon. Az ember néha hajlamos arra, hogy megkérdőjelezze, hogy Allah  – Béke és Áldás Legyen Vele – mindig vigyáz-e rá. Pedig láthatjátok, ez így van.

Párizs, aztán Brüsszel. Utána? Ki tudja.

Anyámmal már nem is találkoztam Brüsszelben. Hidegen is hagyott igazából. Esténként szívtunk a srácokkal és arról beszélgettünk, hogy hol szeretnénk menetelni. Ezt a szót használtuk arra, amikor már nem sok választ el minket Allahtól – Béke és Áldás Legyen Vele.

Igazi vezérnek éreztem magam, hiszen én állítottam össze és javítgattam a legfontosabb szerkezeteket, a bombákat. A legbüszkébb a párizsi robbanómellényeimre voltam, igazi mestermunka volt. Egy kivételével mindegyiket sikerült aktiválni. Nem sok embert ismerek, aki ilyen jó aránnyal rendelkezne.

Fotó: AFP

A brüsszeli pokolgépek sokkal könnyebbek voltak. Háztartási kellékekből, csavarokból és szögekből állítottam össze őket. Szerintem primitívebb volt a szerkezetük sokkal, de miután Fahimot letartóztatták, nem mertünk kockáztatni. Tartottunk attól, hogy a repülőtéren feltűnőek lesznek a kabátok alatt meghúzódó robbanómellények. Így a bombákat inkább a poggyászokba rejtették el a srácok. Nem volt rossz ötlet, de igazán nagyot nem szólt a dolog.

Kedd reggel Abdullah imámmal találkoztam, aki gyerekkorom óta ismert. A reptér felé tartottunk a srácokkal, amikor a mecset előtt szólt nekem, hogy a testvéremet pár éven belül kiengedik, mert alkut kötött a belga ügyészséggel. Azért emlékszem erre a pillanatra, mert ahogyan a pokolgépekkel a kezünkben a taxinkra vártunk,  az életben először éreztem azt, hogy végre jó napom lesz.

Akárcsak Hollywoodban: Az alábbi beszámoló fiktív, a történet szereplői nem valós személyek. Így bármilyen egyezőség/hasonlóság a valósággal,  Najim Laachraoui vagy Salah Abdeslam életével kapcsolatban csupán a véletlen műve.

888.hu, orientalista.hu, 2016. Mar. 26.

Nemzeti InternetFigyelő (NIF)

2 gondolat “Egy terrorista vallomása” bejegyzéshez

  1. …és merkel mégis csak erőlteti,hogy Európa fogadja be az ilyen férgeket – mellettük van a helye a börtönben.
    H.B.

    Kedvelés

  2. Ehhez az “Akárcsak Hollywoodban: Az alábbi beszámoló fiktív, a történet szereplői nem valós személyek. Így bármilyen egyezőség/hasonlóság a valósággal, Najim Laachraoui vagy Salah Abdeslam életével kapcsolatban csupán a véletlen műve.” a véleményem a következő: 1.) Nincs alábbi beszámoló, mint amelyre a zárósorok utalnak. 2.) Az olvasókat ne etessék már képzelt történetekkel, melyekről már a legelején nem tájékoztatják az embert arról, hogy valakinek a kitalált története. Nekem nincs időm baromságok olvasására! Vattay Szabolcs

    Kedvelés

Hozzászólások lezárva.