globalizacio

A GLOBALIZÁCIÓ ÉS A 21. SZÁZAD GEOPOLITIKAI KIHÍVÁSAI, II. rész

Tartalom

Bevezető. 1

A globalizáció kihívása és a geopolitikai gondolkodás. 4

A jövő baljós körvonalai 8

Környezet- és energiapolitika, mint a geopolitikai átrendeződés motorja. 9

Quo vadis Europa?. 10

JEGYZETEK. 12

IRODALOM… 12

 A globalizáció kihívása és a geopolitikai gondolkodás

A globalizáció felgyorsulása mindenesetre komoly kihívást intéz a hagyományos geopolitikai gondolkodás ellen. Ennek oka mindenekelőtt az, hogy e folyamat fő jellemzője éppen az ún. „de-territorializálódás”, azaz a területi-földrajzi korlátok lebontása, a határok légiesítése. Ezáltal a területi államok kizárólagossági igénye a politikai főszerepre nemzetközi szinten meggyengül, viszonylagossá válik, és fokról fokra átadja a helyét egy jóval összetettebb, többszereplős nemzetközi társadalomnak. Politológusok ezt úgy fejezik ki, hogy a külpolitika és a belpolitika határai elmosódnak a globális térben.

A globalizáció legfontosabb ismérvének nem ok nélkül éppen a területi államok szerepének a csökkenését tekintik, még ha sokan vitatják is ezt. Miként James N. Rosenau írja: „A most kialakuló korszak alapját képező szignifikáns átalakulásnak talán a legfontosabb vonása az állam és a területiség szerepének csökkenése.” (Rosenau, 2008. 8. o.). Túlzás lenne azt állítani, hogy az állam elveszti minden hatalmát és befolyását, de a csökkenés mégis jelentős és tartós tendencia; az állami autoritás érvényesítésének képessége azzal együtt hanyatlik, hogy az autoritásnak számos más forrása jelenik meg egy adott állam felségterületén belül is. Ez mindenekelőtt a transznacionális társaságokra vonatkozik, amelyek anyagi hatalmuknál fogva gyakran jelentős politikai tőkével is rendelkeznek. Hiszen némelyik transznacionális társaság éves bevétele a nemzetgazdaságokéval vetekszik; a száz legnagyobb méretű „gazdaság” közül 49 a nemzetállamok, de 51 már a transznacionális vállalatok sorába tartozik. (Simon Dalby, in: Ó Tuathail, 306. o. (loc. 9110). Az általuk biztosított munkahelyek, bér- és adójövedelmek, az általuk eszközölt beruházások, fejlesztések nélkül nehéz válságmentes gazdasági növekedést biztosítani. A kormányok elemi érdeke ezért a „befektető-barát üzleti környezet” biztosítása a számukra, amiből következik, hogy gazdaságpolitikai döntésekben is gyakran hozzájuk igazodnak, vagy legalábbis tekintettel vannak az érdekeikre.

A gazdasági globalizáció végső soron a nemzetállami szuverenitás bizonyos kiüresítéséhez vezet, hiába garantálja azt elvileg és formálisan a nemzetközi jog. Azáltal, hogy minden akadályt elgördítenek a pénz és a tőke szabad mozgása előtt, a területi államok vagy nemzetállamok mégis fokozatosan elvesztik a kizárólagos ellenőrzést a felségterületükön zajló társadalmi folyamatok felett, éspedig nemcsak a gazdasági döntések terén, de egyre több olyan területen is, amiről addig csak az államok legitim kormányzata hozhatott szuverén döntéseket, mint a költségvetési és monetáris politika, a szociálpolitikai kiadások mértéke, stb. A munkaerő mozgása maga persze sohasem volt annyira szabad, mint amennyire szabad a pénztőke, az áruk és szolgáltatások áramlása. Ez a tény az utóbbi években a bevándorlási politikáról, a migrációról folyó vita nyomán éppenséggel a kül- és belpolitikai konfliktusok egyik gyújtópontjává is vált.

A neoliberális gazdaságpolitika jegyében zajló gazdasági globalizáció, a transznacionális vállalatok gazdasági terjeszkedése előtt tornyosuló jogi és politikai akadályok elhárítása, a pénz- és tőkepiacok globális hálózatba szerveződése mégis nagymértékben korlátozza az államok többségének gazdasági szuverenitását, és ezzel együtt azt a lehetőséget is, hogy saját állampolgáraik mozgását és gondolkodását a korábbihoz mérten ellenőrzésük alatt tartsák.

Természetesen az államok és kormányok korlátozottabb szuverenitásának vannak egyéb okai is, mint amilyen például a társadalmi újratermelés természeti erőforrásainak korlátozottsága, a környezetrombolás veszélyei, melyek még alig szerepelnek a transznacionális társaságok költségtényezői között, miközben a hatások mégis közvetlenül a helyi társadalmakat sújtják, az ott élő emberek élhető jövőjét fenyegetve. Az ebből eredő problémák megoldásához pusztán nemzetállami szinten és helyi keretek között nincs sem pénzügyi fedezet, sem elegendő más eszköz.

A klasszikus geopolitika még elsősorban a területileg szervezett államok hatalmi politikájáról és az erőforrások – mind a humán, mind a természeti erőforrások – feletti rendelkezésért zajló stratégiai küzdelemről szólt. Középpontjában elsősorban a konfliktusok álltak, lényege a harc a hatalomért és befolyásért az államilag szervezett társadalmak között, amely meghatározza a szövetségkötés és ellenségeskedés alternatíváit is.

A globalizáció előterében viszont az együttműködés keresése áll (olykor kikényszerítése a rosszabb választás terhe mellett). Széles körű nemzetközi munkamegosztás, a termelési és kommunikációs folyamatok hálózatba szerveződése, és mindennek folyományaként a térségi integrációk erősödése a lényege. A globalizáció és a geopolitika azonban nem külsődlegesek egymáshoz képest, nem szimplán választható alternatívák. Valójában a globalizáció gyökeresen megváltoztatja a geopolitika hagyományos eszköztárát is, azáltal, hogy széttördeli, felmorzsolja azokat a viszonyokat, amelyek a társadalmilag és kulturálisan viszonylag homogén nemzetállamok alapját adták. Ennyiben átalakítja a politika napirendjét és beszűkíti a nemzeti politika mozgásterét. Ezért jogos James N. Rosenaunak az a felvetése, hogy a globalizáció hatására a politikában egészen más kérdéseket kell feltenni, mint eddig, meg kell változnia a kutatás fókuszának, és más válaszokat kell találni az általa előidézett konfl iktusokra is. (Rosenau, ibid.)Téves és leegyszerűsítő lenne ugyanis azt feltételezni, hogy a globalizáció egy homogén világtársadalomhoz vezet, amelyen belül a konfliktusok helyett valamiféle harmónia uralkodik majd.

A továbbiakban először a társadalmon belüli új konfliktusokat vesszük röviden szemügyre, azután áttérünk arra, hogy a változatlanul nemzetállamokból álló nemzetközi rendszer milyen új kihívások és hatalmi átrendeződés elé néz a globalizáció további folytatódása esetén a következő évtizedekben. A globalizáció nagyon is ellentétes hatásokat generál. Egyfelől integrálóan hat, másfelől fragmentál; széttördeli a korábbi politikai struktúrákat, feloldja belső kohéziójukat, zavaros és nehezen áttekinthető viszonyokat, új identitásokat, bizonytalan lojalitásokat teremtve. Ezt az ellentmondásos tendenciát nevezi James N. Rosenau fragmegrációnak (Transyadmin: elírás (fragmentáció?), vagy új kifejezés?). A globalizáció és a geopolitika ellentétes felfogásában mindenesetre a globalizációnak jut az integráció, a geopolitikának az elkülönülés, konfliktus és hatalmi küzdelem szerepe.

A globalizáció eszerint a gazdaság, a politika, a kultúra (médiavilág) sajátos homogenizálódásáról, a geopolitika viszont éppen az ellenkezőjéről szól, az elkülönülésről és konfliktusról a sajátos érdekek és értékek alapján, amelyek a területi államok között fennállnak. A globalizációnak természetesen számos túlzottan optimista verziója akad. „A Föld lapos”, amint ezt Thomas L. Friedman, a New York Times tudósítója provokálóan megfogalmazta azonos című könyvében. (Friedman, 1999)

Az informatikai forradalom áldása következtében a globális világ „egybe van drótozva”, egyetlen hálózatot alkot. A forráskihelyezés, a nemzetközi munkamegosztás ezen új formája, a termelési és ellátási láncolatok egységbe fogják a világot, ezáltal esélyt adnak a kiegyenlítődésre, az elmaradottabb térségek felzárkózására is. E tézis szerint a globalizáció folyamatában mindinkább eltűnnek a nemzetek közötti korábban éles különbségek. A korábbi nacionalizmusokat egyfajta kozmopolita meggyőződés váltja fel: a világot mindinkább közös értékek és egyazon gazdasági törvények vezérlik, eggyé válik az emberiség – ez a globalizáció ún. „sagája” (Transyadmin: jóslata, jövendölése).

A geopolitika ezzel szemben változatlanul a területileg szervezett társadalmak közötti hatalmi vetélkedésről, konfliktusokról szól. Világunk politikai megosztottságát tárja a szemünk elé, mindenekelőtt a nagyhatalmak változatlan, gyakran ádáz küzdelmét azokért az anyagi és szimbolikus javakért, amelyek megélhetésük és gazdagságuk forrásai. Ez a képzet táplálja a globalizációval történő szembeszegülés energiáit is: eszerint fel kell lépni a globális gazdasági „juggernaut”-tal szemben, amely „felfalja” a helyi társadalmakat és kultúrákat. A globalizáció eszerint nem olyan végzet, amelyet ellenállás nélkül el kellene fogadni. A szabadkereskedelem és a fogyasztás nem minden, vannak vallási, nemzeti, etnikai eredetű értékeink. Az emberiség ún. „lapos egysége” helyett az egyes emberi közösségek különbözni is akarnak, megőrizve különösségüket, a kulturálisan – és vallásilag is – meghatározott sajátos életformáikat.

A globalizáció ellentendenciái azonban abban a csapdában vergődnek, hogy ha eredményesek akarnak lenni, maguknak is azokra az eszközökre kell támaszkodni, amelyeket a globalizáció teremtett meg. Eközben ellentétbe kerülnek egymással a tradicionális kultúra és tekintélyuralom elvei és az új kommunikációs technológia, illetve az ezeken is nyugvó új társadalmi szerveződések demokratikus potenciálja és szellemi nyitottsága, ami a hagyományos viszonyok további bomlasztását eredményezi. Nincs könnyű megoldása ennek a képletnek. A felgyorsult globalizációs folyamat hatásai szerteágazóak és ellentmondásosak, és ennek megfelelően változik az eredményeihez való viszony is. Geopolitikai szempontból mindenekelőtt a hatalmi viszonyok átrendeződése tűnik fel, amely először csak lappangva jelentkezik, hogy azután mind látványosabban törjön utat magának.

A globális hatalmi rendszer átalakulásának és benne Amerika szerepének leírásával foglalkozik Zbigniew Brzezinski már idézett művében. Mint megállapítja, „Amerika vezető szereppel rendelkezik a globális hatalom négy döntő fontosságú területén” (Brzezinski, 1999. 35. o.). Katonailag az amerikai ütőerőnek nincs riválisa, globálisan bárhol bevethető, „high-tech” felszereltségű és irányítású hadsereggel rendelkezik. Az Egyesült Államok a világgazdaság centruma, a globális gazdasági növekedés motorja. Technológiai szempontból a csúcstechnológia éllovasa, végül tömegkultúrája világszerte elterjed és máig őrzi vonzerejét a világ fiatalsága számára. „A négy tényezőnek együttesen köszönhető, hogy Amerika az egyetlen, átfogó értelemben vett globális hatalom.” (Brzezinski, 1999. 36. o.)

Az amerikai globális hatalmat jellemezve Brzezinski hangsúlyozza, hogy nem nyers birodalmi uralomról, hanem hegemóniáról van szó. Ez azt jelenti, hogy a nemzetközi kapcsolatok elméletéből jól ismert fogalom, a „hard power”, azaz a kemény katonai vagy gazdasági tényezők mellett a „soft power”, azaz ideológiai és politikai tényezők is fontos szerepet játszanak befolyásának fenntartásában. Amerika vonzerejét növelik az általa terjesztett demokratikus eszmények, és az a szövetségi rendszer, amely elsősorban a megnyerésre és nem az uralkodásra irányul. Ez a hegemónia „egymáshoz kapcsolódó intézmények és eljárások összetett rendszerét jelenti, melynek az a funkciója, hogy konszenzust teremtsen, és elhomályosítsa a hatalom és befolyás terén mutatkozó aszimmetriákat. Ily módon az amerikai globális elsőség szövetségek és koalíciók finom rendszerén nyugszik, és ezek szó szerint behálózzák a földgolyót”. (Brzezinski, 1999. 40. o.)

Brzezinski ugyanakkor nem rejti véka alá, hogy a globális intézmények, mint pl. az IMF vagy a Világbank is amerikai befolyás alatt állnak. Ez a rendszer mégsem hierarchikus: „Amerika olyan, számtalan elemből összekapcsolódó univerzum közepén áll, ahol a hatalom gyakorlása folyamatos alkuk, párbeszédek, konszenzus-keresések során történik, még ha ennek a hatalomnak végső soron egyetlen központja is van, nevezetesen Washington” (Brzezinski, 1999. 41. o.) Az amerikai hegemónia által teremtett nemzetközi rend elemei a kollektív biztonsági rendszerek, a regionális gazdasági együttműködések, a konszenzusra törekvő eljárások és szövetségek, és végül egy csírájában meglévő nemzetközi alkotmányos és jogi szerkezet is. Brzezinski felfogásában ez a hegemónia a nemzetközi rendszer stabilitásának záloga, és könyvében azt vizsgálja, mennyiben fenntartható ez a következő évszázadban, és mit kell tenni a megőrzéséhez. Könyve egyfajta állapotfelmérés az ezredforduló előtti helyzetről.

Mivel könyve még a 2001. évi New York-i World Trade Center (Világkereskedelmi Központ) elleni terrortámadás előtt íródott, amely jelentősen megváltoztatta az amerikai konszenzusos külpolitikát és a katonai doktrínát, nem sejthette előre a George W. Bush-kormányzatnak az unilaterális külpolitika és a preventív háborúk irányába tett neokonzervatív fordulatát. Még körvonalaiban sem volt látható a 2008–2009-ben kibontakozó pénzügyi világválság és gazdasági recesszió sem, amely Amerika korábbi gazdasági pozíciójának megrendülését jelzi. Amerika presztízse és vezető pozíciója a világrendszerben már nem olyan megkérdőjelezhetetlen és bizonyos, mint amilyennek akár egy évtizeddel ezelőtt is tűnt. Kiviláglik ez az amerikai közéleti publicisztika főáramából is, amelyben lassan szinte már fóbiává válik a kínai gazdasági felemelkedéstől való szorongás. (Például a mértékadó Newsweek c. magazinban már nincs olyan szám, amely ne tartalmazna fontos információkat és elemzéseket Kínáról, ami egyébként a lap realizmusát is dicséri.) A dollárban tartott óriási kínai tartalékvalutától való függés tudatosulása a pénzpiaci válság idején, az olcsó kínai áruimport és a nagy volumenű kínai felvásárlások és beruházások éppúgy, mint Kína geopolitikai stratégiája a nyersanyag- és energia-bázisokhoz való hozzáférés biztosítására, már egy egészen megváltozott nemzetközi környezetet tükröznek.

Barack Obama győzelme a 2008. évi amerikai elnökválasztáson már annak a tükre, hogy az amerikai társadalomban is szélesebb körben tudatosultak azok a szőnyeg alá söpört problémák, amelyek a jövő század arculatát és benne Amerika helyzetét meghatározhatják: az unilaterális külpolitika nemzetközi népszerűtlensége és kudarca, a gazdasági vezető szerep további erodálódása a rivális gazdasági hatalmak felemelkedése révén, a környezeti problémák súlyosbodása, a klímaváltozás és az energiaválság problémái. A világ arculata mindezek folytán jelentősen megváltozott a 21. század első évtizedében.

John Agnew a globalizáció következményeinek három fő szcenárióját vázolja fel a geopolitikai helyzet változásának jellemzésére. Az egyik a globális gazdaság kialakulása, amely gyökeresen megváltoztatja a nemzetközi politika színterét, kibővítve szereplőinek körét (vö. a G7-G20 változást), és szabályozási igényeket vet fel a nemzetközi gazdasági rend egésze tekintetében (a „global governance”, globális kormányzás szükséglete). A másik a civilizációk/kultúrák harcának víziója, amely a globális rendben jelentkező mélyreható szakadást és konfliktust tételez fel. A harmadik az Egyesült Államok imperiális hegemóniájának fenntartása, amelynek a feltevések szerint nem kell komoly katonai kihívással számolnia, és ezért garantálhatja a nemzetközi rendet. Agnew kritikus nézete szerint azonban csak az elsőt lehet valódi új alternatívának tekinteni: a második és a harmadik nem új jelenség, hiszen regionális konfliktusok korábban is léteztek, és a régi államközpontú imperializmus sem újdonság. Ugyanakkor Agnew illúziók nélkül tekint a globalizáció előretörésére. Elutasítja a globalizáció optimista mítoszait, de az ellene való felszínes hadakozást is. A mítoszok közé sorolja azt is, hogy sokan a globalizációt valami „sosemvolt” újdonságnak tekintik, holott az újkor óta érvényesülő tendenciáról van szó, amelyet a nemzetállami rivalizáció és bezárkózás korszaka csak időlegesen feltartóztatott.

A globalizáció nem teremt egyenlőséget, ellenkezőleg, még növeli is a jövedelmi különbségeket. Példaként hozza fel, hogy a G7 csoportba tartozó legfejlettebb országok ma is 55%-át adják a világ GDP-jének, csakúgy, mint 1980-ban. A nagy városi agglomerációk mindig több tőkét vonzanak, mint a peremvidékek, nincs semmiféle kiegyenlítődés. A világ nagy része integrálatlan marad, elkerülik a tőkeberuházások, s nincs sem politikai szándék, sem elkötelezettség e peremhelyzet megváltoztatására. Mítosznak tekinti a globalizáció előretörésének a neoliberalizmussal való kizárólagos összekapcsolását is. Természetesen igaz, hogy az Egyesült Államok a szabad piac eszméje jegyében szorgalmazta a folyamatot, de tévedés lenne e mögött csak szellemi inspirációt látni, fontosabb volt ennél a hidegháborús rivalizálás diktálta geopolitikai érdek. A magántulajdonon alapuló gazdasági racionalitás és a magánfogyasztás ösztönzése volt az, amit szembe lehetett helyezni a kollektivista és nem-szabad szovjet modellel. Ez hatásos propaganda is volt az amerikai életforma mellett. Ugyanakkor emiatt szerinte csak mítosz, hogy a globalizációnak ne lenne alternatívája.

A globalizációnak persze sok új híve is támadt, akik nyertesei e folyamatnak. A piac mindenhatóságában való hit eltűnése a pénzpiaci válság miatt ezért nem okvetlenül akasztja meg a globalizáció folyamatát, a piac helyébe az állam léphet. Az elmúlt évtizedekben éppen azok az országok váltak a legsikeresebbekké, amelyek képesek voltak erőforrásaikat állami mozgósítással a gazdasági növekedés szolgálatába állítani. Ez arra utal, hogy az államok jelentősége nem feltétlenül csökken a bel- és külpolitikában. Az USA kormánya a hidegháborúban mintegy támogatta a „szabad világ” gazdaságát, de ha ettől a jövőben el is áll, más szereplők vehetik át a szerepét. (Agnew, 2010. 268–72. o.) További mítosznak tartja, hogy a globalizáció elvi ellentétben állna a jóléti állammal. Szerinte az állam jóléti funkciói sincsenek ellentétben a globalizációval, mert éppen azok az államok lehetnek sikeresek, amelyek fejlesztik a közszolgáltatásokat, és jelentős beruházásokat eszközölnek a humán infrastruktúrába. Mint John Agnew hangsúlyozza, a globalizáció ugyanakkor egy nyitott, a szabadkereskedelmi elveket elfogadó nemzetközi rendszert feltételez, amihez azonban partnerek kellenek.

Az egyes államok eltérő pozíciókat foglalhatnak el ebben a rendszerben, és ezért nem azonos módon viszonyulnak a kialakításához, illetve a fenntartásához. De együttműködésükre mindenképp szükség van a globalizáció további, szabályozottabb működésének kialakításához. „Ha meg is nőtt a transznacionális vállalatok hatalma, az államok nyújtják továbbra is azt a szabályozó keretet, amelyen belül működniük kell” – írja az állam szerepéről a globalizáció fenntartásában. Annyit mégis el kell ismerni, hogy a globalizáció rávilágít arra, hogy az emberi társadalmak területi államokba szerveződése nem a történelem egyedüli, természetes és végleges állapota (Agnew, 2010. 181–299. o.). Agnew szerint egymással összefüggő feszültség van az USA által vezérelt globalizáció és az USA mint „neo-imperialista” hegemón hatalom szerepe között. Következtetése szerint itt lenne az ideje  „nyugdíjazni a modern geopolitikai képzelőerőt, és a globalizáció mellett letenni a voksot”.

Ennyiben voltaképpen ahhoz a gondolathoz tér vissza, amelyet Blouet koncepciója kapcsán ismertettünk: a globalizáció tendenciája részben mégiscsak időszerűtlenné teszi a hagyományos geopolitikai gondolkodást. Megfogalmazása szerint a globalizáció vonzereje egyre nő egy olyan világban, amelyben nem halljuk többé a „Hannibál a kapuk előtt” szlogent. Egyelőre nem tudni, hogy ezt a belátást tettek is követik-e, nem lát sok bizonyítékot a változási hajlandóságra. Mint némi rezignációval megállapítja: „A világ még túlságosan a foglya egy másik ókori bölcsességnek, amely századokon át érvényes volt, de még sosem váltotta be, amit ígért: ha békét akarsz, készülj a háborúra” (Agnew, 2010. loc. 3246).

A  jövő baljós körvonalai

Laurent Cohen-Tanugi „A jövendő világ alakja” c. könyvében már a New York-i terrortámadás utáni helyzetre reflektál, a globalizálódás geopolitikai következményeit elemezve. Okfejtését sajátos borúlátás, a globális rendszer fenyegetettségének tudata határozza meg. Három új jelenséget nevez meg, amely radikálisan átalakítja a nemzetközi színteret. Az első a radikális iszlám megjelenése, amely a nemzetközi rendszer egyik destabilizáló tényezője. A nemzetközi terrorizmus a fejlett technikai civilizációk könnyű sebezhetőségét tárja szemünk elé, egyik fő forrása pedig az iszlám országok egy részének gazdasági elmaradottsága és a modern világ ütközése, a modernségbe való belépés nehézségeiből eredő frusztráció. A második fő tényező Kína látványos előretörése a nemzetközi színtéren, visszakapcsolódása a globális gazdasági rendszerbe, és az ezzel együtt megnövekedő politikai-hatalmi súlya, amely átrendezi az ázsiai térség erőviszonyait. A harmadik a fejlett nyugati világ két fő központjának, az Egyesült Államoknak és az Európai Uniónak a párhuzamos meggyengülése.

Az egyiket a terrorizmus ellen meghirdetett háború kudarcai határozzák meg, a konszolidáció elmaradása Irakban és Afganisztánban; a másikat a szerző szerint az európai integrációs folyamat megtorpanása, az alkotmányozási folyamat lelassulása, a politikai egységtörekvések helyett a nemzeti érdekek, a populizmus és nacionalizmus újraerősödése. S miután a mai nemzetközi rend tengelyének és a stabilitás zálogának az euro-atlanti viszonyt tekinti, emiatt egyenesen az atlanti korszak végét vizionálja. Az ellenkező várakozásokkal szemben, a poszt-bipoláris, multipoláris világ a szerző szerint nem bizonyult sem harmonikusnak, sem kiegyensúlyozottnak. Visszatértek a konfliktusok, újra erősödik a nacionalizmus és az identitáspolitika, az energiaforrásokért folyó harc, feltámadnak a régi hatalmi politika reflexei. Ameddig a globalizáció lendülete tartott, addig a nemzetközi rendszer fejlődésének előrehajtó elemeként jelent meg. Most viszont újra észlelhető a hagyományos geopolitika feltámadása.

Egyfelől látható a gazdasági integráció trendje, és felsejlik a multilateralizmus békés világa, másfelől viszont visszatérünk a nemzeti és regionális hatalmi stratégiák konfrontációjához, a háttérben a nemzetközi terrorizmussal, polgárháborúkkal és kudarcba fulladó államokkal, amelyek felségterületükön képtelenek a rendnek és törvényességnek érvényt szerezni. A legveszélyesebb e tekintetben a nukleáris proliferációt (tömegpusztító fegyverek elterjedését) tiltó nemzetközi rezsimek fellazulása. Miközben az elmúlt néhány évtizedben a nukleáris fegyverek a felelős nagyhatalmak kezében a háborús konfliktust fékező tényezőnek bizonyultak, ma már nem sikerül érvényt szerezni elterjedésük tilalmának, és ez azzal fenyeget, hogy diktátorok vagy terroristák kezébe kerülnek, ami katasztrofális következményekkel járhat. Különösen robbanékony a helyzet abban az iszlám térségben, ahol harc folyik a haladás és a maradás erői között, ami egyben az iszlamista terrorizmus fő forrása is.

Bár Cohen-Tanugi nem osztja Huntington pesszimizmusát a civilizációk harcáról, és nem pusztán a globalizációt okolja, hanem az iszlám országokon belüli ellentétekből vezeti le a szélsőségesek megjelenését, mégis joggal hangsúlyozza a mai helyzetből a nemzetközi biztonságra, a geopolitikai egyensúlyra és a gazdasági növekedésre leselkedő veszélyeket. Az iszlamista terrorizmus nemcsak az energiaellátás biztonságát fenyegeti, ami a közvetlen amerikai beavatkozás egyik fő oka volt, hanem az egész Közel-Kelet (különösen Izrael) biztonságát, de Európáét is, tekintettel arra, hogy az európai muszlim bevándorlók 15-20 milliós létszáma 15 éven belül várhatóan megduplázódik.

A globalizációs folyamat egyik legnagyobb pozitívuma a legnépesebb fejlődő országok gazdasági felemelkedése: Chindia (China + India), továbbá Brazília és Oroszország, akiket együtt BRIC országoknak is szokás nevezni. Egyes (némileg túlzó) gazdasági előrejelzések szerint 2050-ig a világ népességének 80%-a állíthatja elő a világ GDP-jének 60%-át. Ez óriási elmozdulás a korábbi időszakhoz képest. Ez alapján ma már nem állítható, hogy a szabadkereskedelem csak a gazdag északi országok javát szolgálja. A helyzet változását jellemzi, hogy a globalizációval szemben álló erők Amerika-ellenessége egyes országokban lassan átadja a helyét az Ázsiától való félelemnek. A tőke és a munkahelyek a forrás- és termelés-kihelyezés eredményeként a világ fejletlenebb régióiba vándorolnak, és ezáltal a globalizáció egyre kevésbé lesz „amerikai-jellegű”. Különös jelentősége van Kína utóbbi három évtizedben zajló „békés felemelkedésének”, amely kínai geopolitikai stratégiának is nevezhető. Teng Hsziao Ping 1979-ben hirdette meg a nyitás és felzárkózás politikáját, megnevezve az ország négy modernizációs célját az ipar, a mezőgazdaság, a tudomány és a védelem területén. Kína azóta óriási ütemben fejlődik, ami előre vetíti a világ gazdasági és politikai rendjének átalakulását.

De nemcsak Kínáról van szó: India is követi Kínát a globalizáció előnyeinek kihasználásában és a fejlesztési erőfeszítésekben. Egyelőre a tömegtermelésben erősek, néhány klasszikus iparágban – mind a könnyű –, mind a nehéziparban – már egyre erősebb transznacionális vállalatokat tudhatnak magukénak, de az előrejelzések szerint rövidesen a „high-tech” iparágakban is jelentős előretörés várható. Kína óriási beruházásokat eszközöl az infrastruktúra és az oktatás-kutatás fejlesztésébe, és ebben India is követi. Utóbbi még azzal az előnnyel is rendelkezik, hogy a legfejlettebb szektorokban nagy tömegű angolul beszélő képzett szakemberrel rendelkezik. A BRIC országok együttesen talán képesek lesznek felszámolni a gazdag északi országok protekcionizmusát, ami ma igen erős a mezőgazdasági termelésben, és ezzel a szegényebb országok versenyképessége is javulhat. Ezek a változások olyan következményekkel járnak, mint a nyersanyagok iránti kereslet és az energiaéhség rendkívüli növekedése. Ez pedig növeli az árakat, és egyben óriási jövedelemátrendeződést eredményez az energiahordozót termelő országokba, ezáltal segítve és támogatva a gazdasági nacionalizmust.

Egyes becslések szerint a három fő Perzsa (Arab)-öböl menti olajország – Arab Emírségek, SzaúdArábia és Kuvait – együttesen mintegy 3 billiós részvénypakett felett rendelkezik. Emellett exportoffenzívája révén Kína is képes óriási külkereskedelmi többletével (ami a legújabb források szerint közelíti a 3 billió dollárt) nemcsak belső fejlesztési, hanem külgazdasági és külpolitikai céljainak megvalósítását is finanszírozni. Mindez a globalizáció változó arcát mutatja, amely jelentős geopolitikai átrendeződést vetít előre az eddigi világrendhez képest. A változások pedig hosszú távon nem okvetlenül csökkentik, de még növelhetik is a nemzetközi feszültségeket, miután a konfliktusok kezelésére szolgáló nemzetközi, globális intézményrendszer még egy korábbi állapot erőviszonyait tükrözi. A globalizáció geopolitikai arénává vált, melyben a nemzeti érdekek követése a gazdasági erő növekedése folytán stratégiai dimenziót kölcsönöz minden lényeges gazdasági terjeszkedésnek.

 DR. BAYER JÓZSEF az MTA rendes tagja a Zsigmond Király Főiskola rektora bayer@zskf.hu

Nemzeti InternetFigyelő (NIF)

6 gondolat “A GLOBALIZÁCIÓ ÉS A 21. SZÁZAD GEOPOLITIKAI KIHÍVÁSAI, II. rész” bejegyzéshez

  1. Ide kívánkozna Diana Johnstone : Queen of Chaos című könyve, amit Hillary Clintonról írt. és a jelenlegi amerikai elnökválasztással is összefügg.
    Diana Johnstone Hillaryt képesnek tartja egy Harmadik Világháború kirobbantására.
    A linken lévő interjút érdemes elolvasni.
    http://www.globalresearch.ca/hillary-clinton-the-queen-of-chaos-and-the-threat-of-world-war-iii/5513598
    Dr. Bayer József kiváló elemzése nem számolhatott Trump megjelenésével, aki, ha megnyeri az Elnökséget, Amerikát (USA) teljesen más irányba fogja fordítani.- A pánik jelei már mutatkoznak az EU bizottságaiban és az EU parlament vezetőinél is, “Donald Trump Could Take ‘Extremely Dangerous Decisions’ If Elected, EU’s Martin Schulz Says.” Bár úgy lenne, s ez az extrém veszély ledarálná ezt a cseppet sem tiszteletreméltó bagázst!
    Az Annonymus Hackers Groups szerint az amerikai liberális média vezetői is Trump mögé álltak, és ha ez a hír igaz, akkor Trumpnak nagyok az esélyei, különösen hogy Ben Carson, aki lemondott a jelöltségről, szintén Trump mögé állt és kijelentette, őt fogja támogatni.
    Az USA által vezényelt Globális erő ezek után másként, hogy hogyan az még nem jósolható meg pontosan, de másként fog hatni a világra és benne Európára, hazánk geopolitikai helyzetére, az orosz kapcsolatokra , Irakra, és az egész arab térségre, különös tekintettel a közel kelettel kapcsolatos eddigi tervekre. A NIF cikkeiben is szó esik egy Nagy Izraelről, Erdogan Szultánságáról.
    Remélem, Trump győz, és az EU eddigi vezetői elveszítik az USA támogatását a jelenlegi formájában.
    Mindenesetre még nagyon sok minden történhet az elnökválasztásig, akár le is lőhetik ezt a kívülálló fenegyereket, Donald Trumpot, reméljük, ez nem következik be.

    Kedvelés

  2. “egy fecske,egy nap jó idő,még nem a tavasz !
    A mindenben mindenkori elsőket keresztre feszítik,aztán imádják !
    Politikai “messiásoknak esélyük sincs semmire,mert ugyan úgy elteszik láb alól, mint az elődjeit. Vagy így,vagy úgy.
    A mostani káoszból csak a lázadás teremthet rendet,amely gyökeresen szakít az eddigi szokásokkal,beidegződésekkel,az “ezer szálon futó összefonódásokkal.
    De ahhoz,hogy elkezdődjön az emelkedés,még süllyedni “kell egy darabig, mert csak a “fenékről lehet elrugaszkodni.

    Kedvelés

    1. Ha vannak búvár talpaid, akkor el lehet rugaszkodni akárhonnan! Nem akarom elrontani a bölcselkedést, mert nagyon jó!!! De élcelődni is kell néha.

      Kedvelés

  3. ” bölcselkedést?
    Bölcsekhez szegődtem,de nem azért,hogy a szegénységemet palástoljam,hanem mert felnézek Rájuk és tanulni akarok Tőlük !
    ” mert ha az Ember fiatal arcáról eltűnik a tavasz,kénytelen a bölcsesség legelőjére tévedni,melynek első jele, a petyhüdt bőr. Az Embernek fiatal korában tudást kell szerezni, idősebb korában meg alkalmazni azt. De az Ember, ha fiatalon buta, aztán megöregszik, akkor csak egy buta öregember lesz.
    Amúgy bírom a kritikát, és az élcelődést is,” hiszen,hogyan akarsz fényes lenni,ha nem bíród a súrlódást.
    Bölcselkedést? (valamikor voltam, most nem vagyok, de azon leszek)?

    Kedvelés

    1. -Böcsködés, felcsikiasan hágyászkodás, vagy másképp nagyképűsködés.
      -Bölcselkedés, rövid filozófikus, aforizma szerűen megfogalmazott gondolatok.
      -Bölcselet, hosszabb lélegzetű filozófiai írás.

      En ezt így értettem.

      Kedvelés

  4. ” a lexikális tudása előtt,meghajlok !
    a bölcselet, az életben szerzett tapasztalatokból hajt ki.

    Kedvelés

Hozzászólások lezárva.