NATO-bases-in-Turkey

A GLOBALIZÁCIÓ ÉS A 21. SZÁZAD GEOPOLITIKAI KIHÍVÁSAI, I. rész

NIF: Folytatjuk geopolitikai tanulmányainkat, melynek célja, mint számtalanszor említettük, a geopolitikai alapismeretek közvetítése Olvasóink felé. Alapismeretek hiányában nehézkes vagy egyáltalán nem lehetséges a geopolitikai események helyes értelmezése. Ezért kérjük Olvasóinkat a geopolitikai tanulmányaink alapos átolvasására, esetleg kijegyzetelésére, kimásolására, gyűjtésére, könyvvé duzzasztására, és időnkénti többszörös újraolvasására.

A következő sorozatunk szerzője kitűnő összefoglalót tart a 21. század geopolitikai problémáiról. Cikkében valóságos arzenálját adja a geopolitikai szótárnak, problémáknak, és lehetséges megoldásoknak. Új kifejezéseket tanul meg az Olvasó és azok értelmezését is megismerheti.

Kép jelmagyarázatának fordítása, sorban: Amerikai  Nukleáris Fegyverek Raktározása Egység; NATO Korai Figyelmeztetés Rendszer Egység; Amerikai Telekommunikációs Rendszer; NATO Repülő Bázis; Amerikai Rakéta, Nukleáris Teszt Megfigyelési Egység; Nato Patriot Rakéta Bázis.

A NATO törökországi bázisai
A NATO törökországi bázisai

Tartalom

Bevezető. 1

A globalizáció kihívása és a geopolitikai gondolkodás. 4

A jövő baljós körvonalai 8

Környezet- és energiapolitika, mint a geopolitikai átrendeződés motorja. 9

Quo vadis Europa?. 10

JEGYZETEK. 12

IRODALOM… 12

 

 

Bevezető

A klasszikus geopolitika még elsősorban a területileg szervezett államok hatalmi politikájáról és az erőforrások feletti rendelkezésért zajló stratégiai küzdelemről szólt. Középpontjában a konfliktusok álltak, lényege a harc a hatalomért és befolyásért az államilag szervezett társadalmak között, amely meghatározza a szövetségkötés és ellenségeskedés alternatíváit is. A globalizáció korszaka azonban új típusú geopolitikai gondolkodásmódot eredményezett. Bár ez az új, ún. kritikai geopolitikai irányzat még messze nem egységes, de vitathatatlan tényként kezeli az állam szerepkörének, szuverenitásának alapvető átalakulását. A tanulmány bemutatja a geopolitikai gondolkodásmód átalakulását, s így keres választ arra, hogy várhatóan milyen lesz a 21. század világa, s az emberiség előtt álló kérdések (pl. az energiaválság) milyen új típusú geopolitikai megközelítést tesznek szükségessé.

„Úgy tűnik, súlyosan szétzilálódik az állam-alapú világ, amelyben kifejlődött és amelyre vonatkozik a modern geopolitikai képzelőerő.” John Agnew1

A 20. század végén felgyorsult globalizáció mélyreható gazdasági és politikai változások egész sorát indukálta, amelyek a korábbi geopolitikai erőviszonyok megbomlását eredményezik. Elég olyan világtörténelmi súlyú eseményekre utalni, mint a hidegháború vége, a keleti blokk és a Szovjetunió felbomlása, Kína gazdasági hatalmának növekedése, az iszlám terrorizmus és az ellene folytatott háborúk, hogy érzékeltessük, mekkorát fordult a világ egy negyedszázad alatt.

A determináció irányát tekintve lehetnek viták arról, hogy e változások mennyire mozdítják elő maguk a globalizációt, és mennyiben annak egyenes következményei, egy azonban bizonyos: e változások a hatalmi erőviszonyok további jelentős átrendeződését vetítik előre a második évezred küszöbén. A napi híradásokat ugyan főként a látványos politikai összeomlások, államok szétesése, polgárháborúk és véres terrorcselekmények uralják, amelyek mintegy természeti katasztrófákként sújtják az emberiséget. De a globalizáció sok apró változásból tevődik össze, amelyek valamennyien emberi aktivitás eredményei.

És valószínűleg fontosabbak azok a búvópatakként zajló gazdasági és kulturális változások, amelyek lassan kikezdik, alámossák a fennálló rend pilléreit, végül bomlasztják a megkövesedett uralmi viszonyokat. E változások folyományaként pedig sorra elavulnak a hatalom térbeli szerveződéséről és eloszlásáról szóló geopolitika korábbi doktrínái. Átalakulnak a politikai földrajz hagyományos képzetei is, amelyekben a főbb kollektív szereplők, mindenekelőtt az államok megjelenítik saját helyzetüket környezetük és a többi szereplő viszonylatában.2

A geopolitika története persze példa arra is, hogy a politika és földrajz viszonyának felfogása maga is mennyire változik. A földrajzi tényezők politikai szerepét – főként a hatalmi vetélkedés és háborúk szempontjából – már az ókori történetírók is kiemelték, és ez a tradíció sokáig élt a földrajzi determinizmus különböző formáiban.

J. Agnew szerint az emberi társadalmak mindig földrajzi-térbeli terminusokban jelenítették meg saját közösségüket és riválisaikat, ily módon gondoskodva a kollektív identitás kialakításáról. (Agnew: Geopolitics, passim.) A geopolitika az újkor óta összekapcsolódott a globalizációval, bár a két fogalom egymás ellentéteként is felfogható. John Agnew koncepciója inkább a két fogalom kölcsönviszonyát, Brian W. Blouet megközelítése inkább a kettő ellentétét illusztrálja. Az első megközelítésben a két fogalom bizonyos értelemben eleve feltételezi egymást; a másodikban kizáró viszonyban vannak egymással. Paradox módon mindkét állítás racionálisan indokolható.

A politikai földrajz neves tudósa, John Agnew szerint geopolitikáról valójában csak azóta beszélhetünk, hogy az újkorban a modern területi államok eleve egy globálisnak elgondolt nemzetközi rendszer részeiként jöttek létre. (Ezt nevezik vesztfáliai államrendszernek.) Az európai hatalmak képviselői a nagy földrajzi felfedezések nyomán megkonstruálták egy kerek világ (a glóbusz) képét, amelyben elhelyezték magukat, mindjárt az emberi fejlődés csúcsán állóként is tételezve saját országukat. A térbeli differenciákat ezáltal egy evolúciós keretbe helyezték el, időbeli, civilizációs fejlettségi különbségekként is megjelenítve. A világtérségeknek és azok politikai tagolásának ábrázolására hosszú időszakon át a gyarmati uralom érdekei és szemléletmódja nyomta rá a bélyegét (Agnew: Geopolitics, loc. 493. skk.)

A politikai földrajz a politikai egységek egymáshoz való viszonyát vizuálisan jeleníti meg, és az államok a társadalmi teret tagoló földrajzi terminusokat használják öndefinícióként és másoktól való elhatárolódás céljára. Ezek azután építőkövei lesznek a különböző geopolitikai koncepcióknak. A térképek az ismert világot ragadják meg, amelyen kívül a káosz és a vad természet viszonyai uralkodnak. Olyan ellentétpárok, mint a Kelet és a Nyugat, az Észak és a Dél, a központ és a periféria stb. fogalmai, kezdettől a tájékozódást szolgálták egy világhatalmi térben, amelyen belül minden lokális hely csak a globális térben értelmezhető és nyeri el a helyi értékét.

A geopolitikai képzelet éppoly objektívnek tételezi magát, mint a térkép: a szelektivitás azonban már bele van rajzolva a térképbe, elnevezésekként, kitüntetett helyekként, központi és periferiális pontokként, azonosításra szolgáló hálóként – mint a hosszúsági és szélességi körök –, amely megragadja a világot. Eközben minden geopolitikai koncepció valójában emberi konstrukció, amelynek fogalmai egy sajátos világlátást fejeznek ki, miközben politikai törekvéseket is magukban foglalnak, a kívánatos viszonyokat egyfajta természeti determinációként rögzítve.

Ennek kézenfekvő formája a földrajzi helyek és térségek, síkságok, hegyek és folyók stb. politikai jelentőségének, főleg a határmegvonásokban való döntő szerepének feltételezése. A geopolitika egyben e szemléletmód érvényesítése a hatalmi aspirációk alátámasztására és igazolására. Ennek során az államilag szervezett társadalmak belső és főleg külső konfliktusaiban meghatározott természeti tényezők fontosságát emelik ki, mintegy naturalizálva az uralmi aspirációkat. (Agnew, Geopolitics, loc. 816, 1523. skk.)

Számtalan mítosz született ebből, elegendő itt a magyar honfoglalás mitikus elbeszéléseire és azok máig ható reminiszcenciáira utalunk. Mindebben nemcsak a földrajzi topográfia játszik szerepet; lényegében hasonló naturalizáción alapszik egy adott területen élő népesség különösségének állítása (vö. Agnew, uo. loc. 2398.), vagy meghatározott lelki alkatának vélelmezése (ld. „nemzeti karakter”), amelyet persze gyakran ugyancsak összefüggésbe hoznak földrajzi tényezőkkel, illetve vallási vagy kulturális jellemzőkkel is.

A térbeli képzetek átfordítása időbeliekre, egy evolúciós vonal mentén egyfajta értékhierarchiába sorolta be az egyes társadalmakat, s ez nagyon szemléletesen mutatja meg minden ilyen koncepció ideológiai kontextusát. Ennek kifejeződése az is, amikor térségi integrációk elnevezése már önmagában értékfogalommá válik, mint pl. Európa az európaiság megítélésében. Ahogy haladunk nyugatról keletre, az országok és népek egyre kevésbé számítanak európainak, függetlenül attól, hogy földrajzi értelemben hol húzódnak Európa határai. A korunkban felgyorsult globalizáció, mint az emberiség egységesülésének folyamata mindennél jobban viszonylagossá teszi az ilyenfajta megállapítások érvényességét, és ezzel együtt feltárja a geopolitikai doktrínák viszonylagosságát is.

A „kritikai geopolitika” irányzatának írói (Gearóid Ó Tuathail, Simon Dalby, Paul Routledge), nagy súlyt helyeznek arra, hogy leleplezzék az egyes geopolitikai iskolák és koncepciók mögött álló hatalmi érdekeket, amelyeket a geopolitikai törekvések szolgálnak. Ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy a geopolitikai gondolkodás megszűnnék, és az új világhelyzetből eredő konfl iktusok ne szülnének új geopolitikai doktrínákat a sajátos elkülönülési, identitásteremtési szükségletek és hatalmi érdekek, aspirációk kielégítésére. A globalizáció és a geopolitika fogalmait ellentétesnek feltételező koncepciót képvisel Brian W. Blouet, aki a történelemben egymást váltó trendekként ábrázolta a globalizáció, illetve a geopolitika időszakait. (Blouet, 2001. passim.)

Az érvényes nemzetközi rend szétesését mindig új integrációs törekvések és új egyensúlyi állapot követi, az integrációkat újabb fragmentáció; a békésebb időszakokat a konfl iktusok kiéleződésének korszakai váltják fel és viszont. Példaként a hidegháború végét és a Szovjetunió összeomlását a globalizációs trend diadalának tekinti, de arra is fi gyelmeztet, hogy ez a trend nem tarthat örökké. Akár egy váratlan esemény is (mint amilyen lett például a New York-i World Trade Center tornyainak lerombolása), vagy a gazdasági prosperálás megszakadása egy általános recesszió vagy válság nyomán (aminek épp ma vagyunk a tanúi) – megfordíthatja a globalizáció trendjét, és újra a konfl iktusokat, a geopolitika fő kérdéseit állítja előtérbe.

John Agnew a geopolitika történetét tárgyalva három nagy korszakát különböztette meg, a civilizációs, a naturalizált és végül az ideologikus geopolitika típusairól szólva (Agnew, Geopolitics, loc. 2212 skk.). Mindegyik a térnek, a földrajzi helyeknek és a népeknek más-más reprezentációjából indult ki. Az első a középkor vallásos világképét váltotta fel (melynek centrumában a keresztény világ állt) egy racionálisabb kozmopolisszal, amely a 19. század közepéig tartott. Ez az európai hatalmak erőegyensúlyán és összjátékán, valamint a brit gazdasági dominancián alapult. Ezt az arisztokrácia és a polgári elit alkotta meg, s a francia forradalom által generált nacionalizmust volt hivatott megfékezni. Áthatotta a Nyugat és Kelet ellentéte, egész kontinensnyi területek, civilizációk víziója. A 19. század végén ennek helyét mégis egyre inkább a területileg szervezett államok, illetve a nemzet egyesítése alapján létrejött, kulturálisan is homogén nemzetállamok egymással szemben álló rivális rendszere vette át, amelyek egyetlen nemzeti közösséggé naturalizálták az államok korábban gyakran igen heterogén társadalmát.

A nemzetállami rivalizálás és a világ újrafelosztására irányuló harc, az imperializmus kora végül az I. világháborúba torkollt. A geopolitikai gondolkodás harmadik típusa J. Agnew szerint az ideologikus geopolitika volt, amely a hidegháború logikáján alapult. A bipoláris világrend idején a konfl iktusoknak egy hierarchiája érvényesült, amelyben a fő ideológiai és szuperhatalmi ellentét maga alá rendelte a többit. A hatalomért és befolyásért folyó küzdelem emiatt néhány olyan konfl iktust is besorolt a hidegháborús ellentétbe és ellenségeskedésbe, amelyeknek egyébként egészen más volt az alapja és a motivációja. (Ld. a kubai konfl iktust és a vietnami háborút, de igaz ez sok nemzeti felszabadító mozgalom által teremtett állam bizonytalan politikai identitására is.)

A konfl iktusokban tobzódó 20. század bízvást tekinthető a geopolitika fő korszakának; nem ok nélkül adta a századot áttekintő művének „A katasztrófa évszázada” címet a jeles történész, Joseph Eric Hobsbawm. Befolyásos geopolitikai koncepciók és doktrínák persze régóta születtek: ilyen volt már a tordesillas-i szerződés, amely pápai közvetítéssel osztotta portugál és spanyol gyarmati befolyási övezetre a világot, a hatalmi egyensúly elméletek a Szent Szövetség idején, vagy később a Monroe-doktrína (Amerika az amerikaiaké jelszóval) és hasonlók, melyek nagyhatalmi egyezségek és ambíciók térbe vetített kifejeződései voltak. De a 20. század elejétől valósággal burjánzani kezdtek a geopolitikai doktrínák, amelyek jelentős politikai befolyással is bírtak az egyes nagyhatalmak külpolitikai döntéseire.

Halford Mackinder koncepciója a „heartland”-ről, a központi és a peremországok (pivot areas and rimland) szerepéről a hatalmi játszmában – bár szemléletmódja részben az angol imperialista gyarmati politika igazolása – mindmáig hat. (Visszaköszön pl. Brzezinskinek „A nagy sakktábla” c. művében, amelyben a szerző a jövendő békét az amerikai birodalmi hegemónia megőrzésétől teszi függővé, amely képes ellenőrzés alatt tartani az eurázsiai földrész hatalmait.) A geopolitikai gondolkodást mindenekelőtt a német imperializmus, kiemelten Karl Haushofernek a hódítás ideológiáját alátámasztó geopolitikai iskolája hozta rossz hírbe. A nácizmus egész népek leigázása és elpusztítása árán kívánt hatalmi szupremáciát teremteni, és expanzív uralmának igazolására nagy térségek és egész népek felett geopolitikai nézetekre is támaszkodott.

Persze a politikai földrajz korabeli iskoláinak mindegyike tartalmazott többé-kevésbé nemzeti elfogultságokat, sőt „birodalmi hóbortokat” is, de a II. világháború vesztesein a győztesek könnyebben „elverhették a port”. A geopolitikai koncepciók természetesen nem szűntek meg a II. világháború végével. A „containment” , a kommunizmus feltartóztatásáról szóló, eredetileg George Kennan által megfogalmazott, és Truman amerikai elnök által meghirdetett doktrína, vagy a dominó-elmélet a hidegháborús konfrontáció túlideologizált időszakában éppúgy geopolitikai doktrína, mint másfelől a zsdanovi anti-dominó vagy a Brezsnyev-doktrína. A hidegháború végével azonban remélni lehetett, hogy a nukleáris katasztrófával is fenyegető ellenségeskedés és szuperhatalmi versengés végével egészen új korszak kezdődik, és vele új geopolitikai gondolkodás is, amely megpróbálja értelmezni az új világrendet.

Gorbacsov „új politikai gondolkodása” már éppúgy ebbe a sorba tartozik, mint az idősebb Bush elnöknek az új világrendre vonatkozóan meghirdetett koncepciója. A világ politikai térképe a hidegháború végével jelentősen átrendeződött, ami új értelmezések és elméletek után kiáltott a külpolitikai gondolkodásban is. A geopolitika a helyi és regionális változások dinamikáját egy átfogó globális térben helyezi el, ami segíti népszerűségét, mert könnyen felfogható, vizuális kifejezést ad a változásoknak. Az új világhelyzetről adott geopolitikai koncepciók objektívebbnek is tűnnek fel, mint más, direkt politikai ideológiák elfogultnak ható értelmezései. Az új világhelyzet értelmezésére irányuló elméleti igényű számvetések közül kiemelkedik Samuel Huntingtonnak „A civilizációk ütközése” c. koncepciója, amely a korábban domináns nemzetállami, majd ideológiai konfl iktusokat geo-kulturális konfl iktusokká alakítja át. (Huntington, 1998.)

De a jelentős újítások közé tartozik a geo-ökonómia Edward N. Luttwak által kifejtett koncepciója, amely az állami szereplők mellett a gazdasági kapcsolatok szorosabbá válásával, egy összefonódó globális gazdaság kialakulásával jellemzi az új világhelyzetet, melynek során elsősorban a gazdasági erőforrásokért folyik a küzdelem. (Ld. Luttwak, in: Ó Tuathail et al., 2001). Nem kevésbé jelentős a klímaváltozással és az ökológiai fenyegetettséggel összefüggő politikai irodalom jelentős része is, amely a fenyegető új veszedelmeket gyakran természeti kategóriákban fogalmazza meg. Geopolitikai szempontból Robert Kaplan „The Coming Anarchy” c. műve érdemel itt említést, amely a társadalmak összeomlásából és az ökológiai katasztrófákból eredő konfliktusok sokasodását jövendöli a következő évtizedekben.

A geopolitika szempontjából fontos meglátása, hogy a jövő konfliktusai dominánsan nem az egyes területi államok ütközéséből erednek, hanem a forrásszűke és a népességnövekedés országokon belüli, kezelhetetlen konfliktusok sorozatát eredményezheti, amelyek az államrend felbomlásához vezetnek. Kaplan a „The Coming Anarchy” című írásában a nemrég a gyarmati sorból felszabadult afrikai országok növekvő anarchiáját a globalizálódó világ minden bajának jelképévé emelte. A túlnépesedés, a drámai környezetpusztulás, járványok, a bűnözés, a javak és források szűkössége, a menekültek tömeges vándorlása, a nemzetállamok növekvő eróziója és a határok elmosódása mind megtalálhatók itt. Szilárd közrend helyett magánhadseregek dúlnak, vagy biztonsági szolgálatok, nemzetközi drogkartellek uralkodnak, és az egész társadalom – Kaplan szavaival – belesüllyed egy premodern formátlanságba.

A központi kormányok hatalma könnyen elillan, törzsi háborúság dúl és regionális kiskirályságok hatalmasodnak el. A városok példátlan tempójú növekedése nem valódi urbanizációt takar, hanem csak a vidékről menekülő embertömegek zsúfolódnak össze a közművek minden fajtáját nélkülöző favellákban. S ez a fejlemény nemcsak Afrikát sújtja, a harmadik világ országainak jó részében ökológiai időbomba ketyeg, amely a túlnépesedéssel súlyosbítva beláthatatlan következményekkel járhat. Nincs az a gazdasági modernizáció, ami gyors megoldást kínálna ezekre a problémákra, s a belőlük fakadó társadalmi és politikai destabilizálódásra. Ebből vonja le a szerző azt a következtetést, hogy – rácáfolva Fukuyama optimista utópiájára – a demokratikus kapitalizmus minden bizonnyal nem lesz a történelem utolsó korszaka; talán rosszabbra kell felkészülnünk.

A demokratikus kormányzatok nem képesek kezelni a globalizációval járó új konfliktusokat, amelyek egész régiókat tesznek kormányozhatatlanná. A migráció növekvő áradata teljesen imagináriussá teszi az amúgy is mesterségesen meghúzott határokat. Megváltozik a háború természete is: az államok közötti nagy fegyveres konfliktusok helyét az úgynevezett alacsony intenzitású konfliktusok sokasága váltja fel, amelyek faji és kulturális ütközővonalak mentén zajlanak. A küzdő felek nem is válnak el mindig világosan egymástól, civilek is tömegével esnek áldozatul az összecsapásoknak, elmosódik a határ a háború és a bűnözés között. A nemzetközi terrorizmus terjedése csak következménye mindezeknek a halmozódó problémáknak. Kaplan ennek a pesszimista diagnózisnak a politikai következtetéseit „Was Democracy just a Moment?” („A demokrácia csak egy pillanat volt?”) című írásában is megerősíti. (In: O’Meara et al, Globalization Reader, 2000.). Állítása szerint a szegény országokban szorgalmazott demokrácia az említett körülmények között csupán a tekintélyuralom új formáit segíti elő.

A választásokon szerzett népi felhatalmazás számos despotikus rezsim számára nyitott utat, olyan társadalmakban, melyekben hiányzanak a demokrácia gazdasági és kulturális alapjai. A többpártrendszer erőltetése például sok országban az etnikai és vallási villongások új korszakát vezette be, korábban egymással békében élő kisebbségek között is, amelyek most politikai képviseletet nyerve, egyszerre fenyegetőnek érezték egymás hatalmát, különösen azokét, akik kormányzati pozícióba jutva az állam minden hatalmi eszköze felett rendelkeznek. Ami Kaplan pesszimista látleletéből azonban kimarad, az nem más, mint a vezető nagyhatalmak felelőssége a viszonyok ilyen elfajulásáért.

Miként a kritikai geopolitika képviselője, S. Dalby írja, Kaplan egyrészt elhanyagolja a gyarmati múlt befolyását, másrészt a későbbi neokoloniális gazdaságpolitikát. Egyrészt ismert, hogy a gyarmatosítók vonalzóval húzták meg a határokat, átszelve a „természetes” határokat, amelyekről annyi szó esett a hagyományos geopolitikában; sok mai konfliktus forrása ez. Másrészt a nemzetközi kereskedelmi korlátok, valamint a nagy trasznacionális vállalatok uralma az élelmiszer-termelésben és kereskedelemben, hátrányosan érintették a volt gyarmati országokat, monokulturákat eredményezve, amelyek élelmezési válságokat okoztak és külső eladósodást idéztek elő. A környezeti pusztulás pedig a nyersanyag- és energiakitermelő ágazatokban igen gyakran a transznacionális társaságok által ellenőrzött rablógazdálkodásnak köszönhető. Nem „természetes”, malthusiánus hiánygazdaságról van szó, hanem a szűkösség feltételeit az egyenlőtlen társadalmi, gazdasági és hatalmi viszonyok termelik újjá, és ez okozza a kétségkívül hatásosan ábrázolt konfliktusok zömét (Dalby, in: Ó Tuthail 198. o.).

A nemzetközi kapcsolatok ma domináns elméletei a geopolitikát többnyire már nem szűkkeblű nemzeti érdekek alapján kívánják értelmezni. A hagyományos, „földhöz ragadt” nemzeti vagy államhatalmi érdekek érvényesítési törekvésén alapuló felfogást meghaladva, mindinkább a stabilitás és fenntarthatóság szempontjai kerülnek előtérbe egy globálissá kitágult térben. A volt nemzetbiztonsági tanácsadó Zbigniew Brzezinski már említett könyve, „A nagy sakktábla” (Brzezinski, 1999, 1997) ebben az értelemben jelentős újrafogalmazása is a geopolitikai gondolkodásnak. Bemutatja, milyen nagyhatalmi stratégiai játszma zajlik a hatalom és az erőforrások elosztása érdekében a mai világban. A geopolitika fogalma ugyanakkor már nem jelent okvetlenül „kardcsörtetést”. Éppúgy irányulhat egy nemzetközi békerend megteremtésére és fenntartására, akár egy amerikai hegemónia fenntartásától reméljük ezt, mint Zbigniew Brzezinski, akár ellenkezőleg, egy multipoláris világ kialakulásától, amelyben megoszlik a hatalom és a felelősség a világ új békés rendjének kialakításáért és fenntarthatóságáért.

Ez a változás már önmagában is a globalizációs folyamat eredménye, amely jelentős kihívást intéz a korábbi geopolitikai gondolkodás „nemzeti szűkkeblűségével” szemben. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lennének „vakfoltok”, amelyek kívül esnek a geopolitikai gondolkodás horizontján, amint azt a kritikai geopolitika képviselői néven is nevezik.

DR. BAYER JÓZSEF az MTA rendes tagja a Zsigmond Király Főiskola rektora, bayer@zskf.hu

Forrás: GEOPOLITIKA A 21. SZÁZADBAN c. folyóirat

Nemzeti InternetFigyelő (NIF)

3 gondolat “A GLOBALIZÁCIÓ ÉS A 21. SZÁZAD GEOPOLITIKAI KIHÍVÁSAI, I. rész” bejegyzéshez

  1. Nem egy könnyű olvasmány, az biztos, de érdekesnek találom, és néhány előző cikk témája is beugrott az olvasása közben, pl. volt itt egy cikk, ami az Izrael megalakulásáról is szólt, az amerikai zsidók és Izrael kapcsolatának alakulását elemezte, azt hiszem, és ott is alaposan előtérbe került a nagyhatalmi geopolitikai törekvés.
    Ha szabadna javasolnom a szerkesztőségnek, az hosszú, összefüggő szöveget kicsit tagolni kéne, egy, vagy két sorközel elválasztva egy mondat halmazt, mert az ember szeme belefárad, főleg annk a számára lenne ez jó, aki, mint magam is nem szakértője a dolognak, de érdekli a téma.

    Kedvelés

    1. Köszönjük a javaslatot. A probléma a wordpress-szerkesztővel van, amely a sorközt eltörli és egybeír mindent. Különösen zavart ez Gyimothy versénél, ahol a 4 sorból álló szakaszokat egybemosta.
      Nem egyszerű ez a wordpress, ha elkezd valamilyen öncélú dolgokat csinálni.
      Pl néha keskenyebbre veszi az oszlop szélességet és beír egy ilyen parancs sort:

      Ezt csak akkor lehet észrevenni miután kész a szerkesztés és megnyomtam a Preview gombot. Utána vissza kell menni és ezt a sort felfedezni a wordpress programozási nyelvében és törölni!
      Ezeket a dolgokat szerencsére nem mindig cselekszi, de gyakrabban, mint szeretném!!!!

      Kedvelés

  2. Köszönet a javításért.!
    Gondoltam, hogy nem a szerkesztőség szándéka volt, hogy elöbb egyben jelent meg, Szerencsére most nagyon kényelmes olvasni

    Kedvelés

Hozzászólások lezárva.