A legboldogtalanabb barakk

A NATO új központja Brüsszelben épül. Épületének architektúrája jelképezi a NATO új világuralmi helyzetét, vagyis a teljes dominanciáját a világ fölött. Mi európaiak viszont tudjuk, hogy a NATO-t  az amerikaiak uralják. Ami közvetve azt jelenti, hogy Európát az amerikaiak uralják. A további logikus gondolkodás mentén pedig mindenki tudja, aki figyelemmel követi a világ eseményeit, hogy Amerika a maga során teljes zsidó befolyás alatt áll. Kiszolgálóik a világkormányban részt venni akaró globalista elit.
Az új központ építészeti adatai is lenyűgözőek:
-35’000 m2 fedett terület.
-26 m hosszú cink-titan (NedZink Nova Pro-Tec az ötvözet teljes neve) ötvözetű előpatinázott, védőlakkal borított lemezekkel lefedve 38 m magasságban.
-Az építkezést 2010 októberében kezdték és 2016-ban fejezik be.
(Az adatokat a NedZink.com honlapjáról, fordította Dr. Ing. Sebestyén T. István)
Fenti kép: A NATO új európai központja: a markoló kéz!
++++++++++++++++++++++++++++++++++++

Negyed évszázaddal a Szovjetunió összeomlása után a NATO erősebb mint valaha: nem csak túlélte a hidegháborút, de tovább terjeszkedik, háborúban áll a világ számos pontján, és kiterjesztette jelenlétét Kelet-Európára. Miközben a katonai szövetség arra készül, hogy bekebelezze Ázsia természeti kincseit, a már bekebelezett régiókban konszolidáció zajlik, és a NATO rendfenntartó erőként próbálja újradefiniálni önmagát. Két évtized alatt az európai nemzetek az amerikai katonai-ipari komplexum rabjává váltak.

A NATO régi központja nem jelképezi már eléggé a NATO új, egypólusú világhatalmát.

Joan Roelofs, a New Hampshire-i Állami Egyetem politikatudomány professzora a CounterPunch nevű magazinban az észak-atlanti szövetség tevékenységét övező számos kérdésről értekezett, melynek során arra a következtetésre jutott, hogy a NATO terjeszkedése az európai országok szuverenitásának teljes felszámolásával járt. A professzor rámutatott, hogy a nyugati közvéleményt alaposan félretájékoztatják a NATO szervezetével kapcsolatban: miközben a szövetség tisztán katonai célok mentén működik, az európai országokban kiterjedt propagandagépezettel olyan képet alakít ki magáról, mint ha a világbékét szolgáló szervezet lenne, amiben a tagállamok demokratikus úton hoznak döntéseket. A professzor azonban rámutat: a NATO nem egy egalitárius szervezet. Minden aspektusában az Amerikai Egyesült Államok uralma alatt áll, nem-amerikai tagállamai pedig végrehajtó elemei egy globális katonai gépezetnek.

“Tényleg demokratikusak-e ezek a nyugat-európai országok, vagy egyszerű banánköztársaságok? A hagyományos értelemben vett banánköztársaság demokratikus intézményekkel rendelkezik, de egy olyan katonai vagy pénzügyi elit irányítja, ami az Egyesült Államok vazallusaként működik.” A professzor szerint ugyanez mondható el ma az európai országokról, amit a NATO egy kiterjedt propagandagépezettel eltakar, így kialakít egy olyan képet, miszerint Európában demokráciák működnek, és a NATO maga is demokratikus.

Roelofs arra hívja fel a figyelmet, hogy miközben hivatalos meghatározása szerint a NATO 28 ország védelmi szövetsége, és a NATO-szerződés 5. cikke előírja, hogy egy tagállam ellen végrehajtott fegyveres támadás a szövetség egésze elleni agressziónak minősül, a gyakorlatban nem igazán lehet egyértelmű határvonalat húzni, hol végződik a NATO fennhatósága, mert a szervezet nem csak az egyre növekvő számú tagállamokból áll, hanem a tagállamokhoz tartozó további hálózatokkal, partnerségi együttműködésekkel, és civilnek látszó szervezetek sokaságával benyomul a nem-NATO országok területeire. Ebben az értelemben a NATO-hoz hozzátartozik az európai nem-NATO országok 22 tagú együttműködése, és bár az európai országok választhatnak, milyen formában akarnak együttműködni a NATO-val, mindannyian a NATO rabjává váltak. Azok az európai országok, melyek nem a NATO tagjai, szintén részt vesznek közös hadgyakorlatokban, terrorellenes műveletekben, részévé válnak a “szövetségi” katonai gépezetnek. Ennek jegyében meg kell szabadulniuk az orosz fegyverektől és a varsói szerződés idejéből hátramaradt haditechnikától, és egyúttal meg kell szabadulniuk a politikailag nem-megbízható katonai vezetőktől. Eközben a katonai elit új generációját kötelesek kinevelni, amelynek tagjai már a NATO katonai akadémiáin kapják kiképzésüket.

Ebben az értelemben a NATO hálózata az európai országokon kívül magában foglal 7 észak-afrikai országot, az Öböl Együttműködési Tanács 4 országát, valamint országra szabott egyezményekkel kapcsolódik Afganisztánhoz, Ausztráliához, Irakhoz, Japánhoz, Pakisztánhoz, Dél-Koreához, Új-Zélandhoz és Mongóliához, miközben informális együttműködése van Kolumbiával, Hondurasszal és El Salvadorral. A NATO területén kívüli műveletek a NATO-tagságra várakozó országok bevonásával zajlanak. Hivatalos műveletek zajlottak Boszniában (1992-1994), Szerbiában és Koszovóban (1999-től napjainkig), Afganisztánban (2001-től napjainkig), Szomália partvidékén (2008-tól napjainkig), Líbiában (2011) és védelmi művelet Törökországban (2012-től napjainkig). Ennek során a NATO egy globális hadsereget hozott létre, és az afganisztáni háborút az ismert történelem eddigi legkiterjedtebb katonai koalíciója vívta: Afganisztánban többek közt finn és svéd katonák haltak meg. “A második világháborúban vereséget szenvedett országok mind a NATO hálózatának részei, és részt vettek az afganisztáni műveletekben; Olaszország és Németország is küldött katonákat, Japán pedig támogatást biztosított.” Ez a “demokratikus” “szövetség” tehát a világ számos régiójában háborúban áll, és egy globális katonai gépezetté vált, ami intenzív terjeszkedést folytat.

A NATO “cukiság-kampánya”

A professzor külön foglalkozik annak kérdésével, hogy a NATO nem csak a katonai kiadások fokozását és a nem-NATO területeken kezdett háborúkban részvételt várja el a tagállamoktól, de emellett kiterjedt propagandagépezettel gondoskodik arról, hogy az emberek ne egy katonai gépezetnek lássák a NATO-t, hanem demokratikus országok szövetségének. Roelofs felhívja a figyelmet arra, hogy a NATO a kelet-európai országokban intenzív propagandát folytatott, ami elvonta a figyelmet a szövetség katonai természetéről: a háborúk és gyilkolás helyett a “béke”, a “demokratikus”, és “szövetség” kulcsszavakat hozta előtérbe, hogy az emberek gondolataiban a katonai gépezetről egy elfogadható, barátságos kép rögzüljön. Ezzel előkészítették a kelet-európai országokat a csatlakozás elfogadására, de időközben a NATO területi jellegű “önvédelmi” szerveződésből“egy olyan katonai gépezetté vált, ami a világ bármely országának bármilyen tevékenységét emberi jogok sértésévé vagy terrorizmussá nyilvánítja, és az első adandó alkalommal megkezdi az ország bekebelezését. Eközben gyakran látni példát arra is, hogy a NATO maga teremti meg a külső fenyegetést, ami ellen később fellép” – írja Roelofs.

A NATO mögött ma már egy kiterjedt katonai-ipari komplexum áll, ami a gazdasági elit kezében van, de összefonódik a kormányok tevékenységével, és a fegyvergyártástól kezdve a civil célzatú befektetésekig mindenben érintetté válik, ami elősegítheti a katonai tömb terjeszkedését. A NATO gazdasági, politikai, oktatási és szociális tevékenysége egységesen egy “barátságos” kép kialakítását is folytatja. Roelofs ennek lényegét úgy foglalta össze, hogy a NATO a környezetvédelemtől kezdve a világbékéig mindennel foglalkozik, de eközben agresszív, terjeszkedő hatalomként működik, és

extrémistának nyilvánítja vagy elszigeteltségbe kényszeríti azokat a politikai és civil csoportokat, melyek nem támogatják a NATO területén kívül folytatott háborúkat.

A professzor emellett arra világít rá, hogy miközben a NATO katonáinak kiképzését szerte Európában és az Egyesült Államokban a legkülönbözőbb hivatalok és oktatási intézmények folytatják, ugyanezekben az intézményekben a katonai szövetség civil vezetőket és politikai vezetőket is kiképez. Az amerikai védelmi minisztérium 2014-ben adott a kongresszusnak egy jelentést, amiből kiderül, hogy a NATO összesen 155 nemzet 52600 állampolgárát képezte ki. A NATO oktatási programjai a világ szinte összes országából összefognak olyan diákokat, akik később közéleti tevékenységük során a NATO számára megbízható személyekként működnek. A professzor rámutat, hogy ez a hálózat egy globális háttérbázist jelent, ami saját tagjait minden országban gyorsan feljebb juttatja a katonai és civil ranglétrán, függetlenül attól, hogy az adott személy milyen téren működik. Ezek a személyek válnak később a tagállam civil, politikai és katonai vezetőivé.

Roelofs ugyanakkor rámutat, hogy a NATO bázisai szintén a terjeszkedést szolgálják elő, és nem csak a szokványos (katonai) értelemben: a NATO-bázisok egyben gazdasági és hírszerzési tevékenység központjai is, ahonnan az adott országban kiterjedt ügynökhálózatot működtetnek, és a katonai gépezet számára elfogadható irányba terelik a közélet alakulását.

A NATO eredete és identitásválsága

A NATO működésének megértéséhez elsősorban kialakulásának körülményeit kell ismerni. Roelofs kifejti, hogy a NATO az 1940′-es években abból az elgondolásból fogant, miszerint a Szovjetunió meg akarja szállni Nyugat-Európát, amit a CIA és más amerikai hírszerző ügynökségek segítségével lehet megakadályozni. Maga az elgondolás azonban nem a semmiből termett, a CIA a szovjet befolyás ellensúlyozása érdekében saját sajtóorgánumokat működtetett Európában, illetve olyan konferenciákat, szellemi műhelyeket szervezett, melyeknek egyetlen célja volt, hogy távol tartsák az európai értelmiséget a szocialista és pacifista ideológiáktól.

A professzor kifejti, hogy az Európa-szerte működő kereszténydemokrata pártoknak nem sok köze van a vallási élethez; a CIA egy ilyen szervezet-hálózat működtetésével azt akarta elérni, hogy kialakuljanak olyan politikai-gazdasági közösségek, melyek immunisak a szovjet befolyásra, így az adott korszak környezetében épp a kereszténységet mint szervezőerőt tudták szembeállítani a szovjet tömb materializmusával. Roelofs visszahivatkozik arra, hogy az olasz kommunista párt megbuktatásának CIA általi támogatása jól dokumentált és ezek a dokumentációk ma már nyilvánosan hozzáférhetőek, tehát van kézzel fogható bizonyíték arra, hogy Európában ilyen tevékenység zajlott.

A NATO létrehozásának katonai oka azonban nem csak a Szovjetunió mint külső veszély: a második világháború után fokozódott az amerikai elit félelme arra vonatkozóan, hogy Németország önálló, modern, és független hadsereget építhet, így kézenfekvő volt, hogy a németek kontroll alatt tartására létre kell hozniuk egy katonai tömböt, amiben Németország egy amerikai vezetés alatt álló koalícióhoz van kötve.

A professzor felhívja a figyelmet arra, hogy a fentiek okán – az amerikai irányítottság miatt – a NATO nem csak a hidegháború során, hanem azt követően is visszatartott lényegi információkat nem csak a közvélemény, de saját vezetői elől is.“Amikor nyilvánosságra jutottak az információk a titkos Gladio-hadseregről, az Európában állomásoztatott több ezer amerikai atomtöltetről, a nukleáris temetőkről, a szegényített-urán bombák teszteléséről, egyértelművé vált, hogy a NATO tevékenységének nagy része ismeretlen, még a tagállamok vezetői számára is.”

A varsói egyezmény felbomlása, a Szovjetunió széthullása után a nyugati vezetők azt gondolták, hogy a NATO egyetlen globális erővé válik, ami az “új világrend” katonai alapját jelenti majd, és a közvélemény támogatni fogja a “világ egyesítését”. Később azonban nem-NATO országok meghatározó gondolkodói azzal kezdték vádolni az Egyesült Államokat, hogy a NATO katonai gépezetét az amerikai világuralmi törekvések szolgálatába állította. A globális információáramlás lehetővé tette, hogy ezek az információk ill. gondolatok az európai és amerikai közvéleményben is elterjedjenek, ennek okán ma már a NATO számos tagállamában közmegvetés övezi a nyugati katonai szövetséget, és a NATO még kiterjedtebb propagandagépezet működtetésére kényszerül, illetve indirekt módon felszámolja a háborúk leállítását hirdető belföldi (NATO területén belüli) szervezeteket. A professzor azonban hangsúlyozza, hogy a korai sikerek ellenére ma már az európai közvélemény megosztott a NATO megítélésében, és a lakosság – országonként eltérő – jelentős hányada úgy tekint a NATO-ra mint egy olyan katonai gépezetre, ami biztosítja az amerikai ellenőrzést Európa felett.

Roelof szerint Európában ma nem demokráciák, hanem “banánköztársaságok” működnek, ahol az Egyesült Államok a katonai és hírszerzési szerveken keresztül ellenőrzés alatt tartja a kül- és belpolitikát. Európa tehát nem a szabadság korszakába jutott el a Szovjetunió összeomlásával, hanem egy másik nagyhatalom vazallusává vált. Az egyszerű állampolgárok többsége ellenzi a világban zajló háborúkat és vérontást, de a fentiek okán semmilyen befolyása nincs arra, hogy a NATO kezdjen-e újabb háborút olyan országok ellen, melyek nem a NATO tagjai. Az európai közélet legmeghatározóbb problémája ma a bevándorlás, ami szintén a világ más régióiban zajló háborúk eredménye. Vannak azonban olyan árulkodó jelek, melyek rámutatnak, hogy a NATO háttérbázisául szolgáló katonai-hírszerzési struktúra mozgatja a jelenkori népvándorlást.

A NATO létrehozásának oka a szovjet veszély, és a németek kontroll alatt tartása volt. A Szovjetunió összeomlásával azonban a külső fenyegetés megszűnt, így a NATO létezése is értelmetlenné vált. A németek kontroll alatt tartása azonban ma is érvényben van: egyetlen év leforgása alatt több mint egymillió bevándorló érkezett Németországba, ami gyorsan fokozódó terhet jelent a német gazdaságnak, fokozza a társadalmi feszültségeket, és túlterheli a rendvédelmi struktúrákat. Vagyisa bevándorlás cselekvésképtelenné teszi Németországot – ami a NATO egyik alapvető célkitűzése.

Egy másik árulkodó jel, hogy a bevándorlók tömegeit nemrég nyilvánosságra jutott információk alapján egy török titkosszolgálat irányítja Európába. Ugyanakkor, Törökország évtizedek óta a NATO tagállama, és a fentiekből adódóan nem maradhatott felszínen a török gazdasági-katonai elitnek az a része, amely a NATO számára nem megbízható.

A migrációs válság alapképlete a következő:

  • a NATO egy tagállama – Törökország – beilleszkedésre képtelen migránsok millióit mozgatja Európába, leterhelve ezzel az európai gazdaságot és a rendvédelmet, valamint jelentősen átformálva a politikai közeg egészét, a szélsőjobboldal előretörése irányába. Mindezt a tevékenységet a NATO terrorellenes háborúi tették lehetővé, melyek során észak-afrikai és közel-keleti országokban több tízmillió ember veszítette el az otthonát, így menekültként ma már potenciális humánerőforrást jelentenek az európai rendvédelmi szervek túlterheléséhez.

Számos európai országban a honvédséget kellett bevetni határvédelmi célokra, mert a rendőrség olyan fokon túlterheltté vált, hogy nem képes egyidejűleg fenntartani a közrendet és ellátni a határvédelem feladatkörét. Ezekben az országokban azonban a honvédelmet általános leépülés jellemzi a NATO-tagság megszerzése utáni időszakban. Magyarországon a honvédség egészének bevetésével is kérdéses, hogy sikerülne-e ellenőrzés alatt tartani az ország összes határszakaszát.

Hetekkel ezelőtt Angela Merkel Törökországba látogatott, ahol már arról folytatott tárgyalást, hogy a NATO biztosítaná az Európai Unió és Törökország közti tengeri határokat, valamint segítene a Frontex – uniós határvédelmi ügynökség – működésében. A NATO ezzel a lépéssel rendfenntartó erőként próbálja újradefiniálni magát – egy olyan tevékenységgel szemben, amit a NATO egy tagállama – Törökország – folytat. Ezt az újradefiniálást segítő tényező, hogy a NATO kelet-európai tagállamainak egy része – éppen NATO-tagságuk okán – ma már nem rendelkezik olyan mértékű katonai erővel, amivel önállóan megbirkózhatna a migrációs válsággal. A NATO globális “szerepvállalásai” előállították a tömeges migrációt mint problémát, most pedig a NATO egy tagállama katonai logisztikával Európába mozgatja migránsok millióit, túlterhelve azon országok rendvédelmi struktúráit, melyek NATO-tagságuk megszerzését követően leépítették a nemzeti hadsereget.

Nem lehetnek kétségeink afelől, hogy Kelet-Európa és a Visegrádi Négyek sem lesz a “béke szigete” a közeljövőben. A fentiekből ugyanis egyenesen következik, hogy meg fogják teremteni azt az indokot, ami alapján a NATO ismét úgy tüntetheti fel magát, mint “Európa biztonságát garantáló erő”. Terrortámadások sorozatára kell számítani, amit a NATO “békefenntartó” erőként bevonását ajánló hangok fognak követni. Mi mást tennének? Hiszen a NATO akadémiáin ügynökévé váltak ennek a globális katonai gépezetnek. A NATO szervezetén belül konszolidáció zajlik, ami történelmi tapasztalatok alapján nagyobb hódító háborúk előkészületét jelenti: jelen helyzetben Ázsia természeti kincseinek megkaparintásáét.

Forrás: hidfo.ru,  2016.02.21. 18:06 Világpolitika

Nemzeti InternetFigyelő (NIF)

Advertisements