A második világháborút követően, egészen 1990-ig, a szocialista országokban – így hazánkban is – tilos volt a szovjet hadifogságról, a „malenkij robotról”, a gulágról beszélni, hiszen ez sértette volna a „megbonthatatlan” szovjet-magyar barátságot. A közel egymillió magyar fogolytáborokba kerülésének körülményeiről, a fogva tartottak életéről, küzdelmeiről, veszteségeiről hazánkban évtizedekig nem készült tájékoztató. Hosszú ideig kizárólag a német koncentrációs táborok szörnyűségei kaptak csak nyilvánosságot.

A szóbeszédben, a köztudatban a nyugati hadifogság a szibériai gulágokhoz képest maga volt a„kánaán”. Festőművész édesapám is a háború végén amerikai hadifogságba került, és emlékezetem szerint csak jókat mesélt az amerikai tisztekről, akik – miután kiderült apám rajztehetsége – rengeteg portrét készíttettek magukról, melyeket válogatott „csemegékkel”(csokoládé, rágógumi, cigaretta) honoráltak. Így a háború végi éhezés és borzalmak után az amerikai fogságban apámnak „arany” élete volt. Nyugati hadifogság a 2. Világháború után Tovább olvasása