Nem kell sem Auschwitz, sem még egy Irak – Válasz Seres Lászlónak

“Yeah, fighting a war to fix something works about as good as going to a whorehouse to get rid of a clap.” 

(Norman Mailer: The Naked and The Dead)

Nem szép dolog vamzerkedni, ugyanakkor érdemes elgondolkozni azon, hogy Seres László 2013. augusztus 30-án a HVG-n megjelent cikke Szíriával kapcsolatban kimeríti-e az ún. köznyugalom elleni bűncselekmények között szereplő háborús uszítás büntetőjogi tényállását. Azonban az említett cikkel nem ez a fő probléma, hanem annak feltevései. A jogos felháborodás a történések miatt és a támogatók toborzása érdekében használt leegyszerűsített retorika gyakran akadályozzák meg, hogy egy-egy ilyen témában mélyebben szóljunk.

  1. A szerzőnek vélhetően fogalma sincs azokról a nemzetközi, geopolitikai szövetségi rendszerekről, amelyek hálójában ez a közel-keleti ország fekszik. Általános, pacifista szólamokkal szükségtelen és eredménytelen lenne őt meghatni, hadd kezdjük inkább azzal, hogy az általa potenciális, felkent igazságbajnok Egyesült Államok és közel-keleti szövetségese, Izrael is veszélyeknek lenne kitéve a konfliktus eszkalálódásával, amelyet jóhiszeműen úgy vélek, hogy komolyan ő sem akarhat. Röviden: előbbinek fejfájást okozhat az orosz jelenlét rakétahordozó cirkálókkal és tengeralattjáró-elhárító hadihajókkal a Földközi-tengeren, utóbbinak pedig egy kétségbeesett szíriai válaszlépés, hogy a Hizbullah síita milíciáról, vagy Iránról – tehát Aszad masszív szövetségeseiről – ne is beszéljünk.
  2. Érdekelne ugyanakkor, hogyan értékeli azt a tényt, hogy maga az ellenzék sem támogat egyöntetűen egy ilyen beavatkozást, amely “áldozatszerepet biztosíthat a vezetésnek?” Véleményem szerint ha valaki, akkor ők hitelesebbek egy ilyen kérdés megítélésekor, mint mi külföldi értelmiségiek, újságírók.
  3. A szerző által precedensként megközelített iraki konfliktus felidézésekor emlékképei jóformán csak a békepárti tüntetések általa vélt bugyuta jellegéig terjednek, arra nem gondol, hogy amellett, hogy Irakból egymillió özvegy országa lett – ami úgy tűnik, nem érdekli – a nyugati szövetségesek számára sem hozott az semmi egyebet, mint hatalmas emberi és anyagi áldozatokat. Ironikus módon, míg az utolsó bekezdésben számomra homályos okból rasszizmussal vádolja a katonai akció ellenzőit, elfeledkezik arról a szenvedésről, amelyet egy-egy ilyen akció Irak és Afganisztán lakosságának, vagy a dróntámadások jemeni civileknek okoztak és okoznak. Mi ez, ha nem kettős mérce?
  4. Miért „vörösebb vonal” Gúta, mint például Fallúdzsa szőnyegbombázása Irakban, vagy fehérfoszforos bombák bevetése a gázai konfliktusban? Természetesen a múltbeli rémtettek nem relativizálják a jelen szörnyűségeit, nem csökkentik a felelősséget és a tu quoque-elv eleve problematikus, ám azt, ha egy, a korábbiakban érintett ország von felelősségre egy másikat, az abnormális, ad absurdum  képmutatás. A Seres által várva várt katonai akció a szíriai vezetésen kívül „egyértelműen üzen a dzsihádista felkelőknek is: ha megkaparintjátok és használjátok ezeket az anyagokat, ti is ugyanígy járhattok.” Tisztelt Uram! A hirosimai beavatkozás is elrettentés volt Japán mellett a Szovjetunió számára is!
  5. Mi van akkor, ha már maga a feltevése is rossz? Összeesküvés-elméletekfelkarolása nélkül sem egyértelmű, hogy mi is történt augusztus 21-én Gútánál. Lássuk be, nem tudjuk, hogy – azon kívül, hogy szörnyűségek természetesen – pontosan mi történik Szíriában. Seres úr vélhetően nem verte hisztérikusan harci dobjait, amikor maga az ENSZ állapította meg, hogy a felkelők vetettek be vegyi fegyvereket májusban. Az eseményeket csak egy kicsit is követők számára egyértelmű különben, hogy a rezsimnek több okból sem állt érdekében azok bevetése.
  6. Nem látom pontosan, hogy miért szolgálná civilizációs értékeink védelmét (?) egy újabb katonai kaland, amikor éppenséggel a civilizációs párbeszédet csaknem ellehetetleníti hosszú ideje az egyoldalú és következetlen nyugati (amerikai) beavatkozás a térségben?  Miért van az, hogy a szerző ilyen élénken emlékszik Boszniára, Koszovóra, az alig másfél évvel ezelőtt indult líbiai légi kampány középtávú következményeire nem? Nemcsak az általános káoszra és az ország esetleges szétválására gondolok az ottani rendszerváltást követően, hanem arra is, hogy a civilizációs értékeink provokatív hirdetése nyomán gyilkoltak meg terroristák egy, az arab világot különben megértő és kedvelő amerikai diplomatát egy olyan városban, amely a NATO támogatását élvező fegyveres erők központja volt alig egy évvel korábban.
  7. A szerző nemzetközi jogalapként hiába hivatkozik az R2P nemzetközi normára, az nem törvényerejű. Inkább érdemes lenne megvizsgálnia az úgynevezett Lotus-alapelvet, amely kimondja, hogy egy ország csak olyan nemzetközi egyezmények tartalmának betartatásáért felel, amelyeket aláírt. Szíria az 1925-ös genfi jegyzőkönyvhöz ugyan csatlakozott, ám az államközi konfliktusban tiltja vegyi fegyverek használatát, az általánosan tiltót 1993-ban az ország nem írta alá. Így bármilyen szörnyű is, ami Szíriában történt, nemzetközi jogalapról változatlanul csak a nemzetközi “farkastörvények” követőinek felfogása szerint eshet szó.

Nem kell sem Auschwitz, sem egy újabb Irak. Nem kell ahhoz sem Amerika-ellenesnek, sem baloldalinak, sem „neoarrogánsnak” lenni, hogy belássuk: ez nem a NATO, és nem Magyarország háborúja, hanem egy olyan polgárháborús szembenállás, amelynek nincs katonai megoldása. Kontraproduktív értékharc-mítoszok és a neokonokat idéző “előbb ütünk, aztán vagy kérdezünk, vagy nem” – diplomácia helyett inkluzív rendezés szükséges, két és fél év után most már tényleg.

Szerző: Iványi Márton http://globalgoritmus.blog.hu

Nemzeti InternetFigyelő