Tévedések végjátéka – avagy Nem túl olcsó játék hülyegyerekeknek!

Kit választanálMár az is önmagáért beszél, hogy a hibás tudás következtében egy tetszetős csomagolásban felkínált agyonajnározott, manipulatív szélhámosság emelkedhetett ikonikus magasságokba, de hát ehhez már hozzászokhattunk. Ez Magyarország élőben! Vagy legalábbis ezt akarják elhitetni velünk! Igen, az „István a király” című darabról van szó.

Akit a téma bővebben érdekel, ajánlom szíves figyelmébe Szántai Lajos: Ó mondd, te kit választanál? című előadását, mely a legnagyobb videó megosztó oldalon itt található: http://www.youtube.com/watch?v=1PcWY31E18E

A legérdekesebb rész 2 óra 00 percnél kezdődik, itt közvetlenül a darabról van szó.

De ne szaladjunk az események elébe!

A nap valamikor délelőtt indul, amikor elcsípek néhány szófoszlányt a nagyságos vezénylő tábornok augusztus 20-át és István királyunkat méltató szavaiból. Darab ideig szó nélkül bírom a gyűrődést, a hibás tudás ünnepnapi szómágusa a szokásos – egyszersmind elmaradhatatlan – „felvettük a kereszténységet” című résznél veri ki nálam a biztosítékot. A Tarim-medencétől a Kárpát Hazáig tartó vonulási útvonal mentén hatalmas mennyiségű mellkeresztet találtak. Fel is merül az emberben rögtön a kérdés, hogy akkor miféle kereszténységet is kellett nekünk oly sietősen annak idején felvennünk? Aztán nagy hirtelen észbe kapunk, hogy hát persze, azt a bizonyos judeo előtaggal ellátott, és manapság csak római katolikus néven funkcionáló valamit, ami retorikailag ugyan Jézus Krisztust tűzte zászlajára, intézményesített világuralmi törekvéseivel azonban valami egészen mást látszik szolgálni.

No, de sebaj, keményfából faragtak bennünket, szilaj magyarokat, nem olyan családból származunk, hogy az első adandó nehézségek láttán megrettenjünk, vagy ijedtünkben szűkölve hátrálni kezdenénk.

The show must go on, vagyis a műsornak folytatódnia kell! És folytatódik is! Nem is akárhogyan!

A következő óra híradásából megtudhatjuk, hogy a Magyar Szent István Rend kitüntetést, mely a ma létező legmagasabb állami kitüntetés Magyarországon, idén ketten kapták meg. Egyikük az egykori úszófenomén, ötszörös olimpiai bajnok Egerszegi Krisztina, a másik kitüntetett pedig Báró Lámfalussy Sándor Belgiumban élő magyar származású jegybankár, tőkepiaci szakértő, a „közös lónak turós a háta” euró „atyja”.

Most értjük meg igazán, mi is a politika. A feltűnésmentes lavírozás művészete. Tudják, mint a mesében: hoztunk is ajándékot, meg nem is. Ide is egy kicsit, oda is egy kicsit. Egyet a papának, egyet a mamának. Már itt fel kellett volna figyelnünk arra a sajátos metodikára, ami manapság az oszd meg és uralkodj nevében oly nagy sikerrel és eredményességgel dívik, mi azonban mégsem vagyunk elég bölcsek ahhoz, hogy észrevegyük, ami körülöttünk történik. Pedig egy idő után le fogunk esni mindkét paciról, mert ló az számos lehet, de ülepünk, amivel meg lehet ülni őket (egyszerre természetesen mindig csak egyet), na, abból szintén csak egy van!

Délután aztán teljesen váratlanul belecsöppenünk a „Nem túl olcsó játék hülye gyerekeknek” című társadalomlélektani pamflet, vagy inkább bohózat két részes előadásába. Az ember – tényleg pusztán csak a maga szórakoztatása végett – morfondírozni is kezd rajta erősen, hogy a rossebbe van az, hogy devizahitelesként kilátástalannak tűnő helyzetük miatt a rendőrök által már jóval előbb lezárt Astoriához alig párszázan, míg az esti tűzijátékhoz ennél jóval többen látogattak ki. Főként, akkor érdemes feltennünk magunknak ezt a kérdést, ha előbbiben (devizahitel) gyakorlatilag minden magyar család érintett, tehát a két dolog között – ahogy mifelénk mondani szokás –, zongorázni lehet a különbséget.

Apró kis kitérő. Ami a tűzijáték ügyet illeti e röpke kis szösszenet szerzője meglehetősen autentikus e tárgykörben. Életre szóló – élmény helyett mondjuk azt inkább, hogy – tapasztalás, amikor a hirtelen lezúduló eső és a sűrű vízpára miatt gyakorlatilag fuldokolva hátranézel a vállad felett és megpillantasz egy kábé hatszázezer emberből álló hömpölygő tömeget, egyúttal a pillanat tört része alatt bevillan, ha itt most elesel, akkor véged, mert azonnal eltaposnak, úgyhogy a szó legszorosabb értelmében futsz az életedért. Nos, ez a tapasztalás mondatja velem, hogy a magam részéről a továbbiakban kihagyom az augusztus 20-ai fővárosi tűzijátékokon való személyes részvételt.

Visszatérve a devizahiteles tüntetésre. Úgy tűnik, ismét próbálunk valami olyasmit erőltetni, ami már idejét múlt, meghaladott. Ma már csak a kirakatba kirakott tüntetések azok, melyek működőképesek! Hány olyan tüntetést tud felsorolni a kedves olvasó az utóbbi években, amely hathatós párt- vagy médiatámogatás hiányában túllépte a százezer főt? Én most így nagy hirtelen egyet sem! Emlékeznek még a békemenetekre? Mint utóbb kiderül, a Fideszhez voltak bekötve a magukat civileknek nevezők, akik most nagy hirtelen a devizahitelesek körül kezdtek el sertepertélni.

Emlékszünk még Rákay Philipre és a 2002-es erőfelmérőre? Az egykori fideszes gigatüntetésen a létszámellenőrzésért felelős, civilben műsorvezető, ma drága pénzen intendáns a köztévé egyes és kettes csatornájánál. Nem esik messze az alma a pártjától.

Könnyen megjósolható, hogy soha a büdös életben nem lesz itt többé nemhogy milliós, de még százezres tüntetés sem a fővárosban, legalábbis civil szerveződésű egész biztosan nem! Értsd, ahol bármikor bármelyik szervezőt megkérdezik, honnan volt rá pénz, akkor kapásból tudnak, no és persze mernek is válaszolni rá!!! Pont ez a lényeg, hogy ne legyen és ne is lehessen! Soha többet nem fog összejönni a kritikus tömeg, mert annyit – ha csak átmenetileg is, de – mindig lazítanak a présen. Ez a „húzd meg, ereszd meg” taktikájának a szó összes és legvalódibb értelmében vett véresen profi alkalmazása.

A jövő évi választásokig egészen biztosan lebegtetni fogják a devizahitelesek ügyét, s ha utána ismét a FIZESS nevű politikai formációt intik le először a kockás zászlóval, újra csak valami „nesze semmi, fogd meg jól” megoldással rukkolnak majd elő. Legalábbis most ez a forgatókönyv tűnik a legvalószínűbbnek.

A tűzijáték egyszeri, hogy úgy mondjam, emblematikus, rangos esemény. Kenyér nem nagyon van már, de cirkusznak még jó lesz időről időre. Nemcsak a konzum-idióta barom, hanem a hétköznapi taposómalom mókuskerekében megfáradt és elfáradt ember is azért megy oda, hogy – ha csak egy pár órácskára, egy hosszú hétvégécskére is, de – kilépjen, kiléphessen ebből a szürreálisan keserű és őt magát a tehetetlenség érzésére kárhoztató világából. Meg se fordul a fejében, mi történne akkor, ha a Duna-part helyett átsétafikálna az Astoriához az a mondjuk szűk száz-, vagy kétszázezer ember. Még a végén megállna az a fránya mókuskerék! Azt meg ugye mégsem hagyhatjuk?!

Emlékeznek még a nagyságos vezénylő tábornokra? Tudják, akkor, amikor még nem volt annyira nagyságos és még nem generálisként irányítgatta a „hadait”. Hogy is mondta a Kerényi által rendezett tüntetésen? Ja, igen, megvan! Nem vagyunk úgy öltözve! Osztán hazamentek a legények! No, hát erről van itten szó, kezít csókolom! Egy kis szórakozás, egy kis vurstli, egy kis virsli a jó népnek, de aztán mindenki menjen szépen haza, mert holnap már munkanap, dolgozni kell! Ezúttal nem az ötéves tervet, hanem a GDP-t kell teljesíteni!

Változott itt egyáltalán valami, gyerekek?!

Nyár van, pihenni, szórakozni, kikapcsolódni akarunk, különben is a tévében bemondták, hogy most még iskolakezdésig ún. uborkaszezon van, mink meg ehhez tarcsuk magunkat. Eztet tessék mán megérteni végre!

Emlékszünk még a taxisblokádra? Miért tudott sikeres lenni a taxisblokád? Azért mert a civilek hatékonyan megszervezték? Frászkarikát! Azért, mert – egyes vélemények szerint – a titkosszolgálat, de ma már köztudottan, az SZDSZ is segített a szervezésben.

Ma nem az utcákon zajlik a háború, hanem az otthonokban, a televíziók képernyőin. Ami nincs benne a tévében, az nem is történt meg. Még akkor sem, ha másnap, vagy harmadnap – mondjuk például az internetnek köszönhetően – kénytelen kelletlen, de még is csak be kell számolni róla valamilyen formában. Ha százezreket megmozgató eseményeket (lásd: Apajpuszta) el lehet hallgatni, akkor mást is el lehet. Ma hálózatokon dúl a harc. Informatikai, kommunikációs, üzleti, szakmai, szociológiai értelemben vett és társadalmilag rétegződő hálózatokban. Ezeket a hálózatokat kell oly módon átalakítani, hogy azok a nemzet érdekeit szolgálják. Ha erre nem hajlandók, akkor meg kell akadályozni ezen hálózatok működését, vagy ha elkerülhetetlen, akkor el kell pusztítani ezeket a hálózatokat, és újakat létrehozni helyettük!

Az i-re a pontot a lassan elmaradhatatlan, és sajnos a klasszikusok kategóriájába emelkedett István a király című rockopera tette fel az idei augusztus 20-án. Mielőtt megtekintettem a darab Alföldi Róbert nevével fémjelzett változatát, igen meglepő fordulatra lettem figyelmes. Több kritikát is olvastam a műről, melyet előzőleg már bemutattak a Szegedi Szabadtéri Játékokon. Közös jellemzőjük volt, hogy a produkciót leküdték megalázóba, mégpedig erőteljesen. Momentán az a minimális elvárás, hogy egy zenés darabban szereplők tudjanak énekelni, szerintem teljesen jogos. Asszem ebben pártállásra való tekintet nélkül egyetérthetünk.

De nem is ez az, ami igazán érdekes!

Ahogy Szántai Lajos fentiekben említett kitűnő előadásából is tudjuk, nemcsak a darab kapcsán, de úgy nagy általánosságban sem változott semmi az államszocializmus idejéhez és gyakorlatához képest, ma is tudnunk kell a sorok között olvasni! Ez nagyon fontos!

Annak idején maga a Szörényi-Bródy szerzőpáros mondta el, hogy a darab nem Istvánról és Koppányról szól. Azóta már tudjuk, hogy az Aczél-művek megrendelésére készült és hajazva az iskolai verselemzések „mire gondolhatott a költő?” című kötelezően elsajátítandó ismeretanyag metodikájára, a Kádár-Nagy Imre konfliktust dolgozta fel.

Ráadásul, hogy tetézzük a bajt, tegyünk rá még egy lapáttal!

A pórnépet múltunkról és valódi, igaz történelmünkről hiányos és hibás tudás állapotában tartó gyakorlat ma is folytatódik tovább. Előadásában Szántai Lajos több olyan momentumot megemlít, amire elsőre nem is figyel oda az ember, csak ha jobban szemügyre vesszük a dolgokat, derül ki, hogy itt bizony csúnyán átvágtak bennünket a palánkon!

A számos jellegzetesség közül én most csupán egyet, a számomra legemblematikusabbat a táltost emelném ki, akit az eredeti darabban Deák Bill Gyula alakított. A táltos egyik jellegzetessége, hogy többlettel bír. Több csontja van.

(A táltosok egyik legkülönlegesebb képviselője talán Csontváry Kosztka Tivadar volt, aki magában a nevében hordozta a többletet, hiszen a Kosztka szó azt jelenti, csontocska.)

No, de visszatérve a rockopera eredeti változatára, a táltos szerepét egy hiánnyal bíró emberre osztották, ráadásul úgy, hogy ezt a hiányt még hangsúlyossá is tették! Jó Ha Figyelünk!

Nos, még ha nem is tudatosan dolgoznak az efféle ördögi mozzanatok, amit a látottak alapján legnagyobb jó szándékunk ellenére sem nagyon tudunk elhinni, ez a gyakorlat a darab mai változatánál is tetten érhető.

A teljesség igénye nélkül ismét csak egy valamire szeretném felhívni a tisztelt Olvasó figyelmét! Megint ugyanaz a módszer, a képünkbe vágják, odateszik rögtön közvetlenül elénk a dolgot, és mi megint nem vesszük észre! Sőt! Felállunk és vastapsolunk a nézőtéren!

A darab végén óriási acélkalitkaként, amolyan börtöncellát formázóan a szereplőkre záruló korona sziluett!

A szólás- és véleménynyilvánítás szabadsága jegyében mindenki természetesen azt gondol, amit akar, mindenesetre nehéz félreérteni ezt a fajta képes beszédet. Főként azon jelképrendszer után, amit a darab felvonultat. Lásd luxus Merdzsón érkező Gizella, Trabanton érkező regősök (az eredeti előadás két szereplője Varga Miklós és Nagy Feró), valamint a fehér ló véres szétdarabolása stb.

Itt csúcsosodik ki, érhető tetten igazán a kereskedelmi televíziók által közvetített csillogó villogó, művi, „olyan mintha” világ „valódisága”. A város-vírus sokszor életidegen, embertelen és lélektelen produktuma. És ami a legjellegzetesebb vonása, hogy csinált. Művi, mesterkélt! Feslik felfelé a mindent jótékonyan elfedő és beborító hazugságlepel szövedéke. Ami a képernyőn, playback-re tátogva még elment sok szódával, az élőben, amikor ténylegesen produkálni kellene, hát bizony döcög, meg-megbicsaklik, mondjuk úgy, hogy nem nagyon állja meg a helyét.

Nos, így ünnepeltetnek velünk a köztünk élő hatalombitorlók. A kirakatba kiteszik azt, ami arra emlékeztet bennünket, hogy hajdan nagyszerű nemzet voltunk. A ludovikás „A Hazáért mindhalálig!” kardrántás ma már inkább színpadias gesztus csupán, nem tudja feledtetni velünk azt a csalódott felismerést, ami akkor ér bennünket, amikor benyitunk a csókosoknak kiadott, ezúttal eszméket és ideológiákat árusító kereskedelmi egységbe, amit ma butapesti értelmezésben vett magyar nemzetnek, Magyarországnak hívnak. A nyomaték kedvéért az üzlet homlokzatán természetesen most is ott virít az elmaradhatatlan „NEMZETI” előtag.

„Nemzeti lófasz a seggedbe! – ahogy Gaál Tamás barátunk mondaná. És milyen igaza van!

A földszinten még az előző rendszerből itt maradt, éppen Soros, rólunk, nekünk, többes szám harmadik személyben beszélő megmondó-ember, valamint díszes, nemzeti színekkel felpántlikázott kompániája, akik a hatalomtól megrészegülve egyelőre azt hiszik magukról, hogy a dolgok jelen állása szerint leválthatatlanok és nélkülözhetetlenek.

Mindeközben a galérián apró, kisebb-nagyobb zavargások támadnak, amint pénz, paripa és fegyver híján önjelölt sikerkovácsok próbálnak túllépni saját korlátaikon és fogalomzavaros pótcselekvések közepette zökkenőmentesen teszik rá a Szent Korona jelét a munkásmozgalom vörös zászlajára. A modern idők gyors reagálású kommunikációs hadtesteihez hasonlóan, azonnal készre gyártva már az ideológia is a rendelkezésre áll. Ha az úgymond nemzeti oldalról érkezik a kínos kérdés, akkor aszongyuk, hogy hát az Árpád-ház korában ez a szín játszott veszély és harc esetén, eztet lobogtatta a szél. Ha a kétkezi melós jut el odáig, hogy a napi megélhetésen kívül rálépve a létezésmodell egy következő, magasabb lépcsőfokára, esetleg más is érdekelje, akkor lányos zavar nélkül tudjuk határozottan a pofájába tudja vágni, hogy „Mi egy csapat vagyunk!” Zseniális, igaz?

Csak arról feledkeznek meg, ahhoz, hogy valaki államférfi lehessen, nem elegendő elvégezni egy öt perces gyorstalpalót teszem azt Szent Korona témakörben.

Itt és most te csak féligazságokat kaphatsz! Valami mindig elhallgatásra kerül, valami kis hazugságot, ferdítést, csúsztatást, mindig hozzákevernek a fősodrású média kommunikációjához és a gyerekeink történelem tananyagához. Nehogy rájöhess az igazságra!

Emlékszel a nagyságos vezénylő tábornokra? Nemrégiben egyik beszédében említette, hogy értekezett b. nejével, Anikóval. Kérdezte az asszonyt, mennyit mondjon el, mire ő nagy naivan aszonta, mondj el mindent. „Na, abból baj lesz!” – vágta rá szinte automatikusan a miniszterelnök. Mondjuk ez is mutat valamit a mindenhatónak és megkérdőjelezhetetlennek kikiáltott polgári és nemzeti, meg még a jó ég tudja hányféle, mindenki által a joghoz hasonlatosan szabadon értelmezhető és gyakorolható demokrácia mai állapotáról.

Itt tartunk ma.

Ünnep címszóval megyen a parasztvakítás, olcsó játék hülye gyerekeknek. A nagy kérdés az: meddig még?

Azon is érdemes lenne elgondolkodnunk, mivé lesznek így az ünnepeink?

Képmutatók (el)tűrése helyett inkább utat mutassatok nekik! Elfele, méghozzá innen jó messzire vivőt!

Isten áldja Magyarországot!

1 öntudatos pécsi polgár

www.johafigyelunk.hu

Nemzeti InternetFigyelő

Egy gondolat a(z) “Tévedések végjátéka – avagy Nem túl olcsó játék hülyegyerekeknek!” című bejegyzésnél

  1. Hosszú , de igazán reális elemzés ez !
    “Ma nem az utcákon zajlik a háború, hanem az otthonokban, a televíziók képernyőin. Ami nincs benne a tévében, az nem is történt meg. ”
    Itt van a kutya elásva ! Ez az , amit nem hisznek , nem értenek sokan , és igazából nem is törődnek vele . Agymosott nemzet , agymosott generációi vagyunk . Még azok is , akik néha-néha gondolkodnak , és egyébként egészséges lelkületűek , bambán merednek a tv-re , és abból tájékozódnak , onnan szívják magukba a napi információkat . És nem értik , hogy ezzel befolyásolják őket ……….
    Sztanó

    Kedvelés

Hozzászólások lezárva.