Festő és kritikus (modern mese)

Az alábbi írás kitaláció. Eme szösszenet bármely részéből vagy összességéből felsejlő esetleges hasonlóság jelenkori életünk akármelyik szegmensével, pusztán a véletlen, vagy emberi tudatunk ösztönös reakciójának eredménye csupán. (NIF szerkesztők)

Amint az ősmajom leszállt a fáról és két lábra állva megtette az első lépéseket, vitathatatlanul elindult a legfejlettebb emlőssé válás útján. Elődeink hordákban éltek, közösségben gyűjtögették a növényeket, halásztak és vadásztak. Efféle közösség alakult ki a Pireneusok Maskauta-völgyében is, ahol az ősember a vadakat barlangjaikból kiűzve birtokába vette első otthonát, hogy azután megvívja ádáz harcát az evolúcióval.

Krisztus előtt negyvenezer évvel, amikor Samafu megszületett, a maskauta-i ember már két lábon járt. Mivel a nyilat még nem ismerte, kőbaltával meg pattintott hegyű lándzsával vadászta a mamutot és ősbölényt. A kis Samafu élete is ugyanúgy kezdődött, mint a többi törzsbéli kölyöké; a felnőtt férfiak fegyverhordozója lett a vadászatokon. Bár az ezt követő években a törzs legbátrabb és legdaliásabb férfijává serdült, a tekintélyét mégsem a vadászattal vívta ki, hanem sokkal inkább egy véletlennek köszönhette.

Egy jóllakott délután, miközben a társai a tűz körül kuporogtak, egy mészkődarabbal a barlang falát karcolászta. Idővel ráhibázott egy-egy mozdulatra, s a barna felületen összeálltak a fehér vonalak. A kezdetleges rajz láttán egy vadász felrikkantott, mire valamennyien Samafu köré gyűltek. Miközben révülten meredeztek a bölényrajzra, felsejlettek bennük a vadászat ösztönös mozdulatai. Izgatott morgások, horkantások és cuppogások közepette lándzsájukkal döfködni kezdtek a bölény képe felé. Samafu ráérzett a pillanat jövőformáló erejére. Tekintete felizzott, bensőjét soha nem érzett tűz járta át. Tudta, hogy most valami rendkívüli következik. Megtenni, megtenni – de mit? Agyának bensője kétségbeesetten kereste a megoldást. Hirtelen megvilágosodással a lándzsadöfések irányát követve egy kaszáló mozdulattal áthúzta az állat rajzát. A törzs diadalordításban tört ki, reá pedig elemi erővel tört a felszabadultság érzete. Az ember megtette első lépését az ábrázolóművészet felé.

Másnap vadászaton elejtették a bölényt. Pontosan azt, és úgy, ahogy Samafu megrajzolta. Ettől kezdve olyasféle szemfényvesztő lett, amit akkor varázslónak, ma inkább képzőművésznek neveznek. Ezután már céltudatosan rajzolta a lándzsával átdöfött vadakat a barlangfalra. Közben a festéstechnikája dicséretesen fejlődött, az ábrázolásai pedig mind élethűbbre sikeredtek. Rájött, hogy világos vonalait kiemelheti a háttérbe kent korommal, a rajzok kontúrjait ujjaival dörzsölve meglágyíthatja, és kőporokból, növénylevekből tündöklő színeket keverhet. Egyszóval festő lett.

Persze, nem volt maximalista. Jól tudta magáról, hogy nem olyan egyéniség, mint Sánta Bamba törzsfőnök, akit kancsalságáért istenként tiszteltek, de azért a sikereiből önbizalmat merített. Kritikusa, a törzs, két tetszésnyilvánítást ismert: a maku-maku kiáltást, és a lándzsarázással egybekötött huhh-huhh-t. Amikor freskói előtt mindkettőt rekedtségig skandálták, Samafu az övéi elismerését nem adta volna a Nagy Cubákrendért.

Teltek az évek. Egy elégedetlen ifjú új hazába vezette a népesség harmadát, s a mamutok elszaporodtak. Soha nem látott bőség köszöntött a törzsre. Bár Samafu bozontos sörényébe ekkorra ősz szálak vegyültek, az alkotás láza testét-lelkét ifjan tartotta. A törzs bőven ellátta kedvenc csemegéjével, darutojással, csakhogy minden idejét saját barlangjában (mit barlangjában, műtermében!) – a művészetnek szentelhesse. Az őskori mester agyában pedig mindinkább összeállt a NAGY MŰ, a mamutcsordát üldöző horda óriásfreskója.

Először is félévi vesződséggel simára csiszolta a barlang egyik falát. Sajátkezűleg, mert a precíz munkafázist nem bízhatta tudatlan barbárokra. További hónapokat emésztett fel a sokalakos kompozíció mészköves előrajzolása. Azután egy szép tavaszi napon végre a kiszínezett alakok élethűségében is gyönyörködhetett. A lendületből visszaforduló mamut és a lándzsával döfő vadász párharca igézőre sikeredett. A dühös állat fejét félrecsapva készül agyarával felnyársalni a férfit, aki izmos testét íjkén megfeszítve indítja a halálos döfést. (Mellesleg a daliás harcos megtévesztésig hasonlított Samafura.) Az őspiktor lerakta fűecsetét, és a jól végzett munka örömével ballagott a patakhoz úszni.

Újjászületve, lélekben már a freskó végső részleteit pingálva tért vissza, a bejáratnál azonban földbegyökerezett a lába. A NAGY MŰ előtt egy torzonborz pár ácsorgott, kezükben a mester tojástartó kosaraival. A darutojások! Lopják a csemegéjét! Ám a rablás skandallumán messze túltett a szentségtörésük. A két briganti fűecsettel a MŰVET mázolgatta! Samafunak fejében kalapált a szíve, s az agyát elöntötte a művészek bíbor haragja. Egy támadó horkantás, egy suhintás a bunkóval, s a műgyalázók koponyája egyszerre loccsant. A szétmaszatolt képre agyvelő, vér és tojás csapódott, s az összecsukló testek végigszántották a festményt.

A történtek után mindössze negyvenkétezer év telt el. A barlangot egy részeg alpinista fedezte fel szakadt kötele révén. Kényszer-nyughelyéről reggel levergődött a hegy lábához, s szégyenében a látottakat csak hónapokkal később kottyantotta el barátjának, az őskutató Huxley professzornak.

A kormány rögtön lezáratta a völgyet. Spanyol, francia és brit akadémikusok egyeztettek a közös feltárásáról. A kutatást azonban mégsem az esélyes Huxleyre bízták. Egy szemfüles riporter – rossz ómennel – ekkorra időzítette leleplezését az éltes kutató és ifjú titkárnője viszonyáról. A rajtavesztett tudós bezárkózott vidéki birtokára, s az őskutatásról többé hallani sem akart. Zsenijét dicséri, hogy haláláig megírt négy sakkmester-könyvet, bár annak előtte egyetlen partit se játszott.

A Maskauta-völgyet ideiglenesen a helyettese, a harminckét éves Irvin Blue kapta, akit még jóakarói is csak tudálékos, erőszakos és gátlástalan karrieristának tartottak. Blue kezdetnek maga mellé vette a vétkes titkárnőt, és házassági ígérettel kicsalta tőle Huxley teljes kutatási anyagát. Ennek birtokában magabiztosan verte riválisait, megkapta a megbízást, és ötven dolgozóval, no meg csillagászati költségvetéssel elindította a feltárást.

Először is a barlang mellé állíttatott egy aggregátort a reflektorok és munkaképek táplálására, majd a vegyelemzésekhez felépíttetett mellé egy többhelyiséges laboratóriumot. A szakemberek többségét a kinti ásatásokhoz vezényelte, s a barlangba csak két bizalmasát és egy lézer-technikust engedte be nagy titkolózással.

Két évig senki nem hallhatott a bent történtekről. Blue szerződéseit lobogtatva minden nyilatkozattól elzárkózott, mígnem a párizsi Louvre szalontermében ötezer sajtós előtt tett szenzációs bejelentésével megdöbbentette a világot:

“A Maskauta-völgyben felfedezett barlangfestmény az emberiség történelmének legrégibb képzőművészeti alkotása. Negyvenezer évével korban még csak nem is versenyezhetnek a tizenötezer éves altamirai barlangfestmények, vagy az azoknál is fiatalabb lascauc-i barlangrajzok. Ám az igazi érték mégsem a lelet régiségében rejlik. A mű olyan őskutatási, festészeti és vegyészeti szenzációkkal szolgál, amelyek alapjaikban rengetik meg e nagyra becsült tudományokat!

– 2 –

A negyvenezer éves mestermű az emberi akaraterő győzelmét hirdeti. Alkotója egy súlyos testi fogyatékos – nevezzük csak Mr. Torzónak – aki egy mamuttal vívott élet-halál harcában végzetesen összeroncsolta testének jobb felét. Törött gerince és deformáltan összeforrt jobb sípcsontja révén a képeit erősen jobbra dőlőnek festette. Mivel jobb szemére úgyszólván teljesen megvakult, ezen az oldalán elnagyolta – mondhatnánk, elmázolta – a festmény alakjait. Ám az emberi test csodálatos önkorrekciója révén – pár fokos strabizmussal – a bal szeme átvette a sérült látószerv funkcióit. Fél szemmel és hatalmas akaraterővel alkotta meg az emberiség legrégibb freskóját. A remekmű értékét az sem csökkenti, hogy alkotója nyomorékságából fakadóan embergyűlölővé vált. Erre következtethetünk abból, hogy a mamut és ember párharcában vetélytársát, az ifjúkori szerelmét elhódító sudár törzsfőnököt eleve vesztesnek ábrázolja. (A mamut agyarát láthatóan közelebb festette a vadászhoz, mint annak lándzsáját a vadhoz.)

A mestermű festékanyaga választ ad a reneszánszkori freskók tojástemperájának mindeddig homályos eredetére. Vegyelemzésünk kimutatta, hogy Mr. Torzó a következőkből keverte azt: színes kőporok, növényi rostok, korom, denevér ürülék, emberi vér, agyvelő és ősdaru tojás. A tojás és vér a kőporok kötőanyagául szolgáltak, az agyvelő pedig misztikus szerepet kapott. A férfi-agyvelőt a vadászerő, a nőit pedig a mamut-termékenység növelésére kente a képre.

A freskó a vadászmágia nélkülözhetetlen kellékeke volt. A törzs sámánja jobbjával köröket rajzolt elé, miközben balját a művész szerencsehozó púpján nyugtatta. A vadászok pedig ajkukkal lándzsasurrogást utánozva ujjaikkal sorban “átdöfték” a mamut szívét (ott, ahol a festék láthatóan megkopott).

Végül: Mr. Torzó rendkívüli magas intelligenciával rendelkezett. Festményében számtalan kódolt üzenetet küldött az utókornak, amelyek többségét – büszkén mondhatom – megfejtettük! Elemzésünk kimutatta, hogy a freskó puha festékanyagába nyomkodott tojáshéj és koponyaszilánk darabkákból kialakította az univerzum negyvenezer évvel ezelőtti csillagászati térképét. (Jelenleg azt kutatjuk, hova tűnhetett azóta a Föld három holdjából kettő.) Továbbá: két piramisforma koponyacsont-darabka között karcolt vonalkákat észleltünk. Ezek lézer-röntgenes átvilágítása egy űrhajó és egy arc rajzát tette láthatóvá. A párhuzamos karcolásokon talált kis csomócskák olvasata pedig nem más, mint egy embrionális dallam kottája. A művész földönkívüli lények látogatását és énekét örökítette meg.

Köszönet Mr. Torzó jövőformáló zsenialitásának, méréseinkkel már behatároltuk az őspiramisok és az űrhajó-leszállópálya helyét. A csillag-térkép alapján pedig a NASA-val együttműködve rövidesen felvesszük a kapcsolatot bolygónk negyvenezer évvel ezelőtti barátaival.”

Blue professzor kutatásai és azok tudományos elemzései a következő évben közel harminc vaskos kötetben jelentek meg. (Az első kettőben nagylelkűen forrásként Prof. Huxley-t is megnevezte.) Blue sikeres emberré vált. Műveit a világ majd’ minden nyelvére lefordították. Tudósok zarándokoltak hozzá tanácsért, és annyi akadémiai felkérést kapott, hogy a titkára öt évre minden napját lekötötte.

Éppen negyvenedik születésnapján, a Maskauta-barlangba lépésének nyolcadik évfordulóján az akadémikusok Nobel díjra terjesztették. Díjazását a zsűri rövid tanakodás után majdnem egyöntetű szavazással jóváhagyta.

A világhírűvé vált történetbe ezek után Samafu már akkor sem szólhatna bele, ha  netán feltámadna. Erre azonban semmi esélye sincs. Fatális véletlenből, avagy alapos meggondolásból éppen porladó csontjaira kerültek a tízemeletes Blue Múzeum alapkövei.

Doma-Mikó István

Királyi Udvari Festőművész

Nemzeti InternetFigyelő

Advertisements