A magyarországi választások első fordulója tiszta képet festett az ország társadalmi helyzetéről, IQ-járól, elvárásairól, és persze a pártokról – hasonló tekintetben. A kampány semmi másról nem szólt, mint a Parlamentbejutás csillapíthatatlan vágyáról. „Apát fiú, testvér testvért adott el”, és annyi hazugságot szórtak egymásra a pártok – kivétel nélkül mindegyik -, amennyit a magyar ember ilyen töménységben ritkán hallhat, ritkán tapasztalhat.
Az MSZP világos és egyértelmű bukásra ítélte magát az elmúlt nyolc esztendő esztelen és magyarellenességében velejéig aljas rabló-politikája okán, ám még most is a demokráciáról beszél, miközben a demokrácia nemlétező intézményét lábbal taposta. Lendvai Ildikó a választások estéjén arról beszélt – és talán saját ebbéli elmeháborodottságát el is hiszi -, hogy ők majd a demokrácia védelmében figyelik ellenzéki széksoraikból a Fidesz kormányzását. Ezt nevezik igazi bolsevik arcátlanságnak. Hiszen ezek a kommunista férgek lopták szét szakmányban az országot, a BKV-tól Zuschlagon és a kistérségi pénzmosodákon keresztül a Honvédelmi Minisztériumig. Ezek kampányoltak a nemzet ellen, s ezek lázították a cigányokat a többségi nemzet ellen úgy, hogy annak sok száz magyar polgáron kívül Marian Cosma is áldozatává vált, hiszen csaknem minden hétre – volt, hogy minden napra – jutott egy olyan gyilkosság, amelyet az elkényeztetett és a nemzet ellen uszított kisebbség követett el. A tiszta víz, a pohár, és az abrosz („Minek örülnek ennyire?”) Tovább olvasása