A ripacs évet értékelt – avagy Nincs új a nap alatt

Az első szó, ami először eszembe jutott: röhejes.

A második szó, ami eszembe jutott: beszarás.

A harmadik szó, ami eszembe jutott: hiteltelen.

Az igazán borzasztó nem az, hogy még tapsolnak ennek az embernek, hanem az, hogy egyáltalán kiállhat széles nyilvánosság elé és megszólalhat.

A nép egyszerű gyermekének ajkán a megfelelő helyzetértékelés verbális kinyilatkoztatására az interperszonális kommunikáció napi gyakorlatát is figyelembe véve ezen retorikai ámokfutás kimerítő alaposságú jellemzésére az „odabasz” kifejezés tűnik helytállónak.

A dolog kísértetiesen hajaz a Thürmer effektus megképződésére. Igaz, némiképp eltér attól, hiszen ennek a soha senki által meg nem méretett, parlamentbe soha be nem jutott pártnak a vezetője, aki szokása szerint osztja az észt és a demokráciát, Kádár egykori titkárával ellentétben, egyszer már volt Magyarország, mindenható, „élet és halál ura” miniszterelnöke. Ó pardon, Magyar Köztársaság, ami ugye lényeges különbség, és persze mindenek felett álló!!!

Megmondom az őszintét darab ideig vívódtam, érdemes-e odaülni a billentyűzethez, megér-e annyit ennek a levitézlett, posztkommunistából neoliberális globalnyikba átvedlett, szolgalelkületű profitmaximalizáló erőteljes retorikai zihálása, hogy megkockáztassam az ínhüvelygyulladást, de végül mégis csak késztetést éreztem. Nem véletlenül. Majd meglátják. Ismét a szóhasználat az, ami mindennél jobban árulkodó, és mindennél fontosabb, hogy észre vegyük!

És akkor fussunk neki, a teljesség igénye nélkül

„Nem megyek vissza Arisztotelészig – mint a vizsgázó egyetemi diák, hogyha bonyolult problémával találja magát szembe –, de visszamennék legalább húsz évvel ezelőtti időpontig. Húsz évvel ezelőtt, huszonkét évvel ezelőtt, a rendszerváltozás időszakában a magyar politikai közösség újra fogalmazta meg önmagát. Azt mondta, hogy mi, köztársaságpárti demokraták egy nyugatos, szabad, polgári Magyarországot szeretnénk, parlamentarizmussal, jogállammal, piacgazdasággal, egymásra figyelő, egymásért felelősséget viselő emberekkel.

Egészen kevés kivételtől eltekintve, ebben a fajta demokratikus republikanizmusban osztozott a teljes magyar politikai közösség. Tudta, hogy ki ő, tudta, hogy hova akar eljutni, világosak voltak példái, eszményei, világos volt a köztársaság programja.”

Több gond is adódik, rögtön az elején. Mindenkinek figyelmébe ajánlom

„…a magyar politikai közösség újra fogalmazta meg önmagát…”

című mondatot, mert itt van az eb elhantolva! Tessék nekem megmondani, a gengszterváltás hajnalán az államszocializmusban miféle politikai közösség volt az MSZMP-n kívül? Az azóta napvilágra került infók birtokában egyértelműen kjelenthetjük, hogy Aczél eftárs és kollégái vezényletével előre lepaktumozott (ez azóta jól bejáratott szokássá vált) forgatókönyv szerint zajlott a rendszerváltásnak alig, inkább hatalomátmentésnek nevezhető „kész átverés show”. Itt érhető tetten először a két gyökértelen kaszt, az internacionalisták és a kozmopolták zökkenőmentes együttműködése, ahogy Mark Palmer egykori amerikai nagykövet az előzőekben még MOCKBA-t kiszolgáló „magyar” tovarisokkal teammunkában átrévészkedte kompországot a keleti partról a nyugatira, ha bátorkodhatom szemléltetni az akkori történéseket ezzel a pofás kis képzavarral.

És látják, itt a baj! Nem tehetek róla, de mint már annyiszor, most is Wittner Mária szavai jutnak az eszembe:

„Forradalmakat nem lehet megspórolni!”

Valóban. Mert mindaddig, amíg csak az idegen hatalom fegyvereinek (vagy éppen bankjainak)árnyékában féktelenül tobzódó komprádor elit lepaktumozott megújulásainak (értsd: cserélődik a kenyéradó gazda) lehetünk senki által meg nem kérdezett szemtanúi, mert mindaddig, amíg a Nemzet nem, csak az ún. politikai közösség fogalmazza, fogalmazhatja(!) meg újra önmagát, addig folyamatosan vesztésre ítéltettünk. Méghozzá önmagunk által. Azért veszélyes ez, mert a pusztulásunkat okozza. Az ún. politikai közösséget – lévén haszonelvű – az értékek helyett mindig az érdekek tartják össze, ezért mindig arra mozdulnak el, ahol nagyobb hasznot kínálnak fel, vagy az életben maradásukhoz, a status quo fenntartásához szükség van a váltásra. Nézzük meg, a struktúra gyakorlatilag változatlan, mindössze annyi történt, hogy a központ helye keletről nyugatra tevődött át és megváltoztak a hadviselés szabályai és eszközrendszere. Ha tetszik, az atombombáról hidrogénbombára váltottak, így is el fogják pusztítani az összes életet, a tárgyak, az épületek viszont megmaradnak, be lehet állítani azokat a profitmaximalizálás szolgálatába.

Mivel az idő sürget, ne is pazaroljuk a drága időt arra, mennyire elegáns dolog belerúgni a döglött oroszlánba, mindenesetre önmagáért beszél, ahogy a szemkilövető exkormányfő még utoljára beletörölte a lábát Csurka Istvánba. Hiába no, a stílus maga az ember.

De megyünk tovább.

„A köztársaság veszélyben van, sokak számára, sokak szemében a harmadik Magyar Köztársaság elbukott. Azok győztek, akik küzdelmüket húsz évvel ezelőtt kezdték, s akik mára nemcsak a politikában, hanem a magyar társadalomban is jelentős befolyásra, hovatovább többségre tettek szert.

A köztársaságpártiak ma politikai-társadalmi kisebbségben vannak. Azok, akik hozzánk közel állnak, mi magunkat köztársaságpárti hazafiaknak, köztársaságpárti magyaroknak tartjuk. Mi ezért küzdünk. (…)

Úgy gondoltuk 20–22 évvel ezelőtt, hogy szabadnak lenni jó. Hogy Magyarországot a szabadság gondolata, eszméje köré kell rendezni – szabaddá kell tenni a korábban alávetett polgári világot, szabaddá kell tenni a gazdaságot, szabaddá kell tenni a kultúrát, a hit megvallását, az identitás választását, hogy a szabadság az, ami alfája és ómegája az új köztársaságnak.

És igen, azt gondoltuk, hogy a szabadság önmagában nem fog hozni élhető Magyarországot. Be akartuk rendezni szociális figyelemmel és gondoskodással, értettük, hogy a szabadság és a vele együtt járó felelősség, az nem teremt egyenlő lehetőséget mindenki számára, ezért konzervatívok, baloldali liberálisok sokasága és szociáldemokraták egyaránt a magyar alkotmányosság részének tekintették a szociális gondolatot. Ez összekötött bennünket.”

Alapvetően hibás az a gondolkodásmód, amikor az eszköz céllá válik. Legtöbben a pénzzel kapcsolatosan esnek bele ebbe a hibába, tönkretéve egész életüket, ami valljuk meg őszintén, mammon világára nagyon is jellemző. A pénz istenítése jelentheti az üdvözülést egy pénzen alapuló világban. Itt is ugyanezt figyelhetjük meg. Ráadásul, hogy tetézzük a bajt, azokban az uniós országokban, ahol a köztársaság helyett más államforma dívik, nem is olyan rossz a helyzet.

Gyorstalpaló államformaügyben:

„A modern államformák tekintetében ismert a monarchia és a köztársaság. A monarchia, melynek élén a fejedelem áll, s mely aszerint, hogy a nép egésze a felségjogok gyakorlatából ki van zárva, vagy abban alkotmányos képviselőtestülete által részesül, neveztetik autokráciának vagy alkotmányosnak. A köztársaságban elvileg a nép uralkodik, az állam első tisztségviselőjét, a köztársaságot képviselő elnököt a nép, illetve a nép képviselete választja meg. A szabad köztársaságok vagy közvetlen tömeguralmi köztársaságok (ilyenek az ókori köztársaságok vagy a svájci őskantonok), vagy népképviseleti köztársaságok (ez a modern köztársaság).”

Forrás: Révai Nagy Lexikona

Nagyon jól fogalmaz Révai Nagy Lexikona. A köztársaságban, legalábbis Kompország ún. gengszertváltás óta megtapasztalt köztársaságában valóban csak elvileg uralkodik a nép. Négyévente pár órácskára, azt is nagy valószínűség szerint meghamisítják, hiszen (rövid) záros határidőn belül megsemmisítik a szavazócédulákat, nehogy valaki utánaszámolhasson, ha veszi magának a fáradságot, és arról se feledkezznük meg, hogy bizonyos kérdésekben nem szavazhat a nép, vagyis kuss a neve. Mai trendi szóhasználattal élve, a magyaroknak: csitu van! (copyright by villalakók:-)

Aztán itt van a régi szadeszosokat szeretetteljesen magához ölelő neoliberális párt által már az unalomig ismételt, és szintén az unalomig félreértelmezett fogalom: a szabadság és az azzal történő fékevesztett dobálózás. Szabadság helyett szabadosság van. A féktelen szabadosság megtestesítője pedig maga az Európai Unió.

És ha már a szabadság mellett szóba került a felelősség. Vajon mennyire összeegyeztethető a szabadsággal együttjáró felelősséggel a Horn Gyufa által 8%-os garantált fix haszonnal elkótyavetyélt energiaszektor? Csak kérdezem.

„Tudtuk, hogy összeköt bennünket az emberi méltóság védelme, hogy egyenlőek kell, hogy legyünk alapvető, legemberibb jogainkban. Hogy nincsen jó és rossz magyar. Hogy nincs magyar, amelyre jobban szükség van, mint a másikra.”

Tudom, hogy sokaknak ez csak egy amolyan apró, stilisztikai vagy szemantikai baki, és szőrszálhasogatásnak tűnik csupán, de én akkor is felhorkanok rajta. Az ember az nem „amely”, hanem „aki”. Tessék megint felfigyelni a szóhasználatra! Tárgyiasítja, lélekteleníti az embert! Semmibe veszi, csupán statisztikai adat a számára a főkönyvi rubrikában! Nagyon árulkodó!

Arra, hogy itt ki nevezhető szociáldemokratának és ki nem, már ne is pazaroljuk a drága időt és energiát.

…felépült egy ellen Magyarország. Ellen Magyarország a köztársaságpárti Magyarországhoz képest. Az a Magyarország, amely mára jelentős, erős politikai képviselettel rendelkezik, amely Magyarországot Orbán Viktor kormánya képvisel.

Ez a Magyarország nem hisz Európa eszméjében. Ez a Magyarország keleti szelekre vágyik. Ez a Magyarország nem Párizsra, nem Berlinre veti a szemét, e Magyarország számára Brüsszel nem az együttműködés helye, Brüsszel számára fenyegetés, szívesebben tekint az autokratikus, despotikus, oligarchikus, keleties rendszerekre.

Ez az ellen Magyarország nem a szabadság, hanem a hatalomnak alávetett, kikényszerített rend és alázat világa. Ez az ellen Magyarország fél a szabad polgártól, fél a versenytől, fél a piactól, fél a külföldtől. Ez a Magyarország a XX. század történelmének, történetének bezárkózó eszmeiségét képviseli, amely Magyarország számára aki kívül van, az veszélyforrás.

Ez a Magyarország a szegénységre nem átokként, nem leküzdendő, közös feladatként, hanem bűnként, bűntettként és szégyenként tekint. Ez a Magyarország, az ellen Magyarország nem felemelni, hanem büntetni és megvetni kívánja a szegényt. Nem beemelni kívánja a politikai közösségbe, nem kinyitni kívánja neki a lehetőséget, hanem épp ellenkezőleg, azt üzeni neki, hogy nincs rád szükség.

S ez a Magyarország azt gondolja, hogy bár közösek vagyunk történelmünkben, kultúránkban, nyelvünkben, és létezik, a határon túl is átnyúlik a magyar nemzeti közösség, de nem éri be ennyivel, ki kívánja terjeszteni politikai fennhatóságát, azt kívánja, hogy folytatódjon a nemzetek közötti, oly sok tragédiát hozó küzdelem, és nacionalista mozgalmak sok-sok tragédiát hozó örököseként összekeveri az állam dolgát a nemzet lehetőségével és felelősségével.

Felépült egy ellen-Magyarország? Bizony felépült. Mert két évtizeddel a hatalmi átrendeződés után az emberek zöme nem érti, mit kerestek még itt? Egyáltalán hogyan lehettek még itt, és nem a börtökökben? Mert az emberek zöme nem hülye, ha kinyitja a brifkót, hiányzik belőle a pénz, nem érzi azt, hogy jobban élne, pedig ígértetek nekik fűt-fát, bokort. Babér’ gombér’ gályáznak, hogy ki tudják termelni a napi életbenmaradáshoz szükségest, amit azonmód el is vesznek tőlük. És elegük van belőle. Lehet szeretni, vagy nem szeretni ezt a mára már nem annyira fiatal és nem annyira demokrata Vitya gyereket, de azt nem lehet elvitatni, hogy az ezredforduló körül a bukszán is érezhető volt, hogy végre valami a  jó irányba kezdődött el, aztán buksza helyett bukta lett belőle. Na azt is éreznei lehetett a bukszán. Nem lehet, hogy talán ezért épült fel az utóbbi években ez az ellen-Magyarország? Én nem tudom, csak kérdezem.

Mi lenne, ha végre egyszer már nem Párizsra, Berlinre, Brüsszelre vagy MOCKBA-ra vetnénk a szemünket, hanem ránk, saját magunkra, Magyarországra? Megmondom az őszintét, nekem már a tököm telée van azzal, hogy mindig máshoz kell idomulnunk. Miért is?

Azt mondod ellen-Magyarország nem hisz Európa eszméjében?

Azt mondom, nem bizony! És rögtön azt kérdezem, miért is hinne egy ilyen pöffeszkedően agresszív, mindenre és mindenkire rátelepedő, mindent a végletekig uniformizáló és eltaposó Európa szellemiségében? Mert épeszű ember nem hisz, nem hihet ilyen embertelen szellemiségben, hanem menekül tőle a lehető legtávolabbra!

Azt mondod szabadság helyett rend és alázat világa?

Azt mondom a szabadság elképzelhetetlen rend és alázat nélkül. E kettő együtt jár. Együtt kell járjon, hiszen abban a pillanatban, hogy elválnak útjaik, a szabadság féktelen szabadosságba csap át. Ennek eklatáns példáját látjuk mind a mai napig, ahogyan a félre- és rosszul értelmezett multikulturalizmus pusztítóan erodálja Európa népeit, nemzeteit. Már a kelleténél toleránsabb németeknek is, élükön Angela Merkellel, elegük van a multikultiból. A kancellár-asszony személyesen adott hangot ezen vélekedésüknek. Ha így folytatjuk tovább, abba egészen biztosan belepusztulunk. A történelem pedig nagy tanítómester, és azt tanítja nekünk, hely nem marad üresen, oda mindig beáramlik valaki.

Azt mondod ellen-Magyarország fél a szabad polgártól, fél a versenytől, fél a piactól, fél a külföldtől?

Azt mondom, ellen-Magyarországon a polgárok jelentős része, megkockáztatom, a többsége, nem szabad. Pénzügyi béklyókkal gúzsbakötik. Tökig eladósítva, anyagilag teljesen lecsupaszítva és kiszolgáltatva, megfosztva önrendelkezésétől, nemhogy fél a versenytől, de egyenesen tart, mégpedig azért, mert nem hülye, és tudja, itt ő csak vesztes lehet. Éppen ezért ilyen a piachoz és a külföldhöz való viszonya is. Önerőből ma már képtelen bármit is finanszírozni, hiszen minden Magyarországon megtermelt 100 forintból 92 forintot kivisznek az országból, csak 8-at hagynak itt, ami az életbenmaradáshoz is kevés. A kikényszerített újabb és újabb hitelfelvételeknek köszönhetően a függőség és a kiszolgáltatottság állandósul, ha pedig egyszer-egyszer az asztalra merünk csapni és kérjük vissza, ami a miénk, nekiállnak, hogy azonnal eltapossanak minket.

Azt mondod ellen-Magyarország bezárkózó eszmeiségét képviseli, mert aki kívül van, az veszélyforrás?

Azt mondom, inkább zárkózzunk be, sőt, húzzunk be még két plusz reteszt, minthogy önként a bakó bárdja alá hajtsuk a fejünket!

És ez az, amitől meg az Európai unió fél: a gondolkodó polgártól, mert az igazság az, ami szabaddá tesz. Beláthatatlan következményei lennének annak, ha a tömegek lecsatlakoznának a rendszerről, és a józan ész útjára lépve rájönnének, hogy az Európai Unió néven elhíresült képződmény, amellett, hogy hihetetlen károkat okoz valamennyi tagországnak, tulajdonképpen teljességgel szükségtelen.

„És akik látták, hogy hányan és milyen mondanivalóval kísérték útjára a korábban már említett Csurka Istvánt az elmúlt napokban, azok érzékelhetik: a feladat nem egyszerűen Orbán legyőzése, a feladat a magyar polgári sokaság meggyőzése, azoknak a meggyőzése is, akik nagyon mást gondolnak Magyarországról, mint amit mi gondolunk. Mert Orbán menni fog – ezt többé-kevésbé megígérhetjük neki –, de az önmagára nemzetiként tekintő Magyarország, az úgynevezett nemzeti Magyarország maradni fog. És az ország nem élhet háborúban.(…)

Viszont helye lenne megérteni mindazt, hogy miért történik ez velünk, hogy a magyar politikai közösség elmúlt húszéves története miért tette meg ezt a hatalmas fordulatot, és hogyan lehet újraegyesíteni nem a magyar politikai elitet – erre nincs is szükség, mert politikai alternatívákra van szükség –, de újraegyesíteni Magyarország lakosságát, polgárait egy közös, nagy ügyben, a haza ügyében, a köztársaság ügyében, a nemzet ügyében. Ez az igazi kérdés.”

Hogy igaza van-e a volt kormányfőnek, nem tudom. A think-thankek iszapbirkózása mellett az „erősebb kutya tevékenykedik” alapon működő gazdasági érdekközösségek döntik majd el, hogy helyén maradhat-e a következő ciklusban is a renitenskedő Orbán, vagy útilaput kötnek a talpa alá. Nem pedig a nép. És ez tény. Két dolog azonban bizonyos. Az egyik, hogy a meggyőzés, a nép kollektív elhülyítése, ha tetszik, a parasztvakítás, a gondolkodásról, az információszerzésről, a józan ész használatáról való leszoktatása, minden eddiginél nagyobb súllyal esik majd latba.

A másik, ami legalább ennyire fontos, ha nem a legfontosabb, hogy az egykori posztkommunistákból neoliberálissá átvedlő politikai kaméleonok, ripacs vezérükkel egyetemben, az önkéntes néptribun bukása esetén semmilyen körülmények között sem kerülhetnek vissza a hatalomnak még csak a közelébe se! Az katasztrofális következményekkel járna. Bebetonoznák a bukott neoliberalizmust, végtelen agóniává nyújtva. A járomból való kiszabaduásnak a leghalványabb esélye is nagyon hosszú időre semmivé foszlana.

Még valamit!

Értse meg végre mindenki, nemhogy hatalmas, de semmilyen fordulat nem történt! Mindössze annyi, hogy új helyről, kelet helyett nyugatról jönnek az utasítások. Nagyon fontos, hogy ezt megértsük, mert ez a kulcsa az egésznek, maga a rendszer ugynúgy, ha tetszik, egy kaptafára működik. A későbbiekben erről részletesen is megbizonyosodunk.

„Orbán Viktor politikájának, külpolitikájának középpontjába a szuverenitás kérdését állítja. Azt gondolom, hogy ez a kérdésfeltevés hamis. A modern politika nem a szuverenitásról szól. (…)

De a modern politika nem arról szól önmagában, hogy bármi áron szuverén vagyok. Profán a példa, nem is a magam találmánya, bár a múlt héten, egy éjszakai parlamenti vitában már használtam. Melyik ország szuverénebb? Észak-Korea vagy dél? Észak. És melyik ország gazdagabb? Melyik boldogabb? Melyik sikeresebb? Melyik ország polgárai akarnak átszökni a kerítésen a másik országba? Talán a déliek törekednek északra, vagy fordítva?

A modern világ arról szól, hogy együttműködök nemzeti érdekeimnek megfelelően, annak figyelembevételével nagyon sok más országgal. Hogy együttműködési intézményeket, szervezeteket hozunk létre, éppen azért, mert látjuk, hogy a világ összetettebb, bonyolultabb, sokrétűbb, mint hogy egymagunk ezzel meg tudnánk birkózni. A világ legsikeresebb országai nyitott országok. A világ legsikeresebb országai lehetőségként tekintenek a másokkal történő együttműködésre. A világ legsikeresebb országai úgy képviselik saját nemzeti érdekeiket, hogy mindezt képesek összeegyeztetni más nemzetek érdekeivel. A világ erről szól.

A modern politika központi fogalma nem a szuverenitás, hanem a nemzeti mozgástér növelése. A magyar miniszterelnök pedig csökkentette Magyarország mozgásterét az elmúlt kettő évben. Lehet, hogy azt hiszi, hogy szuverénebbek lettünk, de a legvidámabb barakk helyén létrehozott egy rosszkedvű barakkot. A barakkon belül lehet, hogy ő azt gondolja, hogy mi szuverének vagyunk, mi meg úgy látjuk, hogy magunkra maradtak, magunkra hagyottak és nemegyszer – sajnos – nem az ország polgárainak teljesítménye, tehetsége és kultúrája miatt, hanem éppen megveszekedett kormánya miatt – lenézettek.”

Az emberben Észak Korea kapcsán óhatatlanul felmerül a kérdés, egy diktatúrában beszélhetünk-e egy ország szuverenitásáról? Egyáltalán, egy diktatúrában ki számít szuverénnek? Magán a diktátoron kívül van még más jelentkező?

Egyúttal jelzésértékű az a fajta, a régiségben csak „áras népek szemléletének” nevezett „értékmérő” megközelítés is, és e tekintetben méltó párja Fransisco Lázár frakcióvezető úrnak, amely a boldogság szinonimájaként automatikusan a gazdagsággal von párhuzamot, holott tudjuk, a pénz nem boldogít, és az igazán értékes dolgok pénzért nem megvásárolhatók.

„Nem lehet mást mondani, mint azt, hogy tessék felébredni. Nem lehet mást mondani, mint hogy tessék elfogadni az együttműködés ajánlatát. Tessék elhinni, hogy Magyarországot nem büntetni akarják, Magyarország nem bűnbakja egyetlenegy nyugati államnak sem, hogy az, ami itt történik, az nem csak Magyarországnak nem jó, az nem jó a világnak!”

Igen. Én is azt mondom, tessék felébredni végre! Ha ilyen az, amikor nem büntetni akarják Magyarországot, akkor milyen az, amikor igen? A devizaalapon tökig eladósított lakosság már így is rettegve figyeli a svájci frank árfolyamát minden egyes kimondott szó után, mert azonnal kőkeményen forintosul. Tessék nekem megmondani, milyen létezési forma az, ahol manipulatív spekulációval folyamatos lélektani rettegésben lehet tartani egy egész népet? Tessék nekem megmondani, miért kellett minden áron a nyakunkba vetetni egy ilyen létezési módot?  Tessék nekem megmondani, miért is kellene a továbbiakban is így élnünk, egészen addig, amíg bele nem döglünk?

Gyüjjön egy másik érdekes rész.

„Magyarország Európa negyedik-ötödik legiparosodottabb országa, ha azt tekintjük az iparosodás mércéjének, hogy közös nemzeti jövedelmünknek hány százalékát állítja elő az ipari termelés. Ennek az ipari termelésnek jelentős részét ma olyan vállalatok adják, amelyeknek a központja nem Magyarországon van. A hagyományos magyar ipar – a Lehel Gépgyártól az Ikarusig – jelentős mértékben átalakult, helyenként leépült. (…)

Az az ország, amely csak ellenfelet lát a külföldben, az az ország egyébként, ami a régió legnyitottabb országa, amelynek a külkereskedelme 80 százalékát teszi ki az egyéves nemzeti jövedelmünknek, ennek az országnak muszáj megtanulnia együttműködni a nagy gazdasági szereplőkkel. (…)

Magyarországnak az az érdeke, hogy ide akarjanak jönni, befektetni. Magyarországnak az az érdeke, hogy úgy lássanak bennünket, hogy érdemes idejönni. Hogy itt olyan kormány van, és olyan emberek vannak, amelyek örülnek annak, hogyha ide külföldiek érkeznek.

Nem hiszem, hogy segíti Magyarországot, hogyha csak azt hallani róla, hogy a magyar kormány, az ellenfelet, ellenséget lát mindenkiben, aki külföldről hozzánk látogat. Nem hiszem.”

Nem nagyon van mit hozzáfűzni ehhez a részhez. Már csak azért sem, mert maga Francisco adja tudomásunkra, hogy az ország gyakorlatilag lepadlózott. A bankszektorról, ahol gyakorlatilag már egy darab hazai tulajdonban lévő bank sincs, még egy árva szó, nem sok, annyi sem esett. Talán érdemes lenne elgondolkodni azon, miért alakulhat ki ilyen kép a jelenlegi Magyarországról? Nem lehet, hogy azért, mert az eddigi neoliberális kufárszemléletben gyökerező,  gátlástalan szervilizmussal erőteljesen megtámogatott kótyavetye metodikának köszönhetően az ún. külföldi befektető nem mint partner, sokkal inkább, mint gyarmatosító érkezik hozzánk? Mi meg ugye – olvashattátok, rá van írva a szatyorra is – hülye azért nem vagyunk!

Van itt még egy apró, számomra módfelett zavaró momentum, ami ismét jelzésértékű. Megint a kiindulási alap az, ami bajos és már-már az automatizmus határát súrolgatjuk erőteljesen. Miért alapból mindig a külföldi beruházó, a külföldi befektető jön képbe, miért nem a magyar? Tudom, hogy erre most könnyedén rá lehet vágni, hogy a magyarnak nincs pénze, de a többi uniós tagállam is megoldja valahogy a sajátjai támogatását.

Gyurcsány évértékelőnek nevezett színpadi produkciójából sok minden mást is ki lehetett volna mazsolázni, de én még csak egy részt szeretnék idézni, ez pedig az egyházakkal kapcsolatos. Az a fajta pofátlan hiteltelenséggel keveredő végtelen cinizmus, amely a gátlástalanul köpönyegforgató posztkommunistától elhangzott, szinte már szórakoztató. Az orbánfóbia freudi elszólássá silányodó szánalmas vergődése pedig, legalábbis megmosolyogtató.

„Miközben azt látjuk, hogy lenne itt tennivaló, olyan egyházak, amelyek e területen egyébként sokat tesznek és élen járnak, azok csak azért nem működhetnek egyházként Orbán Magyarországán, mert az egyház vezetői vagy vezetője kritikus Orbán rendszerével. Iványi Gáborról beszélek, aki megkeresztelte Orbán Viktor első két gyermekét. Iványi Viktorról beszélek… Miről beszéltem? Iványi Viktort mondtam? Iványi Gábortól kérek csak elnézést. Iványi Gáborról beszélek, akit, ha valakit, éppen egyházfői működésében rendesen megtaposott az előző rendszer. Éppen emberjogi, polgárjogi küzdelmeiért, éppen az elesettekért viselt önfeláldozásáért nyerte el azt a tiszteletet, amelyet egykor a mai miniszterelnök is érzett, azért vitte el hozzá gyermekeit megkeresztelni. Iványi Gábor keresztény egyháza sok száz embernek nyújt menedéket, meleg ételt mindennap, de úgy tűnik, hogy ez nem elég, és hogyha pár száz ember életéről van szó, akkor az nem számít, fontosabb kettő kritikus mondat Orbán kormányával szemben, mint sok száz ember élete.

Csendesen és visszafogottan mondom, hogy én ezt egy alávaló dolognak gondolom. És tudják, ha lehetne kívánni valamit, akkor én Magyarországnak sokkal több Iványi Gábort és sokkal kevesebb Orbán Viktort kívánnék.”

Én a nép egyszerű gyermekeként meg csak annyit tennék hozzá, hogy részemről sokkal kevesebb Orbán Viktort és sokkal kevesebb Iványi Gábort szeretnék. Ámen.

És hogy mit szeretne Gyurcsány?

„Olyan pártot szeretnénk, amely érti, hogy a demokráciának éltető eleme a szociális egymásra figyelés, a szociális biztonság. Hogy a nemzet, az nem egyszerűen a kulturális, nyelvi, történelmi közös örökség, hanem a nemzet, az szociális közösség is. A szociális közösség azt jelenti a mi fogalmaink szerint, hogy azt kell folyamatosan keresni, és minél többje van valakinek, neki annál nagyobb erőfeszítéssel és annál több felelősséggel, hogy hogyan lehet nemcsak egyenlő jogú, de egyenlő lehetőségekkel, életlehetőségekkel is rendelkező polgára a hazának.

Ebben az értelemben szerintem Magyarországon csak baloldali politikát lehet folytatni. Azt a politikát, amelyet ma ez a kormány folytat, a szociális középosztály önzéspolitikáját, egy letűnt idő konzervatív politikáját, ezt nem lehet folytatni. Ha ezt a politikát folytatja Orbán Viktor, akkor egyébként, ha akarja, ha nem, tönkre fogja tenni a magyar demokratikus berendezkedés teljes egészét. Persze, vannak, akik azt gondolják: lehet, hogy tudatosan teszi. Tudniillik, egy idő után a magára hagyódott sokaság demokrácia helyett bármi áron rendet, bármi áron autoritást fog követelni.

Mi ezzel szemben azt mondjuk, hogy demokrácia, szabadság és szociális ügyek kéz a kézben kell, hogy járjanak, és muszáj megakadályozni a tömegek szélsőséges lecsúszását, amelynek ott vagyunk a küszöbén, mert ez önmagában, Orbán szándékától függetlenül is meg fogja ölni a demokratikus Magyarországot. Ez a Demokratikus Koalíció programjának, létezésének, lényegének a legmélyebb eleme.”

Asszem ide csak egyetlen mondat kívánkozik: Venne ön használt autót ettől az embertől?

Talán furcsának tűnik a tisztelt Olvasó számára, de a gyurcsányi évértékelő veszélyeinek maradéktalan és teljes megértéséhez nem elegendő ha elolvassa, vagy megnézi az interneten Francisco retorikai ámokfutását. Nem bizony! A két leglényegesebb rész ugyanis hiányzik mellőle, elfelejtették odatenni! Ha megengedik, ezt én most pótolom, mert csak így áll össze a teljes kép. A két idézet a Piros Pirula Projekt „Az Európai Birodalom visszavág” című filmjéből való. (Forrás: Az Európai Birodalom Visszavág – Vladimir Bukovszky értelmezésével (videó))

Vladimir Bukovszkij, széles körben elismert, orosz származású, gulágot is megjárt költő, író és emberi jogi aktivista mondta a következőket:

„Nem igazán érthető számomra, hogy miután végre eltemettük ezt a Szovjetuniónak nevezett monstrumot, egy másik, hozzá nagyon hasonló monstrumot, az Európai uniót, éppen most építsenek fel.

De mégis, mi ez az Európai Unió pontosan? Talán, ha összevetjük kicsit a szovjet verzióval, abból megkaphatjuk a választ. Nos, a Szovjetuniót 15, soha meg nem választott ember irányította, akik egymást nevezték ki a pozíciókra, és akik nem tartoztak elszámolással senki irányába. Az Európai uniót két tucat, soha meg nem választott ember irányítja, akik egymást nevezik ki a pozíciókra, titokban találkozgatnak, és nem tartoznak elszámolással senki irányába, és akiket semmi lehetőségünk leváltani.

Erre persze valaki azt mondhatja: De hát az EU-nak van egy megválasztott parlamentje! Nos, a Szovjetuniónak is volt egy parlament félesége, a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa. Annyi volt a dolga, hogy lepecsételte a politikai döntéseket, amiket fent meghoztak. Pontosan annyi, mint az Európai Parlamentnek, ahol a kamarában a felszólalási idő csoportonként limitált, és legtöbbször 1 percre korlátozódik felszólalóként.

Az EU-ban több száz, és ezer eurokrata van, mindegyik hatalmas fizetéssel, személyzettel, szolgákkal, bónuszokkal, előjogokkal, egy életre szóló mentelmi joggal és ezeket csak egyik pozícióból a másikba rakják át, függetlennül attól, jól végzik-e a dolgukat, vagy sem.

Nem pont olyan, mint a szovjet rezsim?

A Szovjetuniót erőszakkal tartották fenn, gyakran megszálló katonai csapatok segítségével. Az Európai Uniót ugyan nem katonai csapatokkal tartják fenn, de szintén erőszakkal, gazdasági szankciókkal és fenyegetőzéssel. Ahhoz, hogy fennmaradhasson, a Szovjetuniónak folyamatosan terjeszkednie kellett. Abban a pillanatban, ahogy nem tudott tovább növekedni, azonnal elkezdett összeomlani. És én azt gyanítom, hogy az Európai Unió sorsa is ez lesz. Nekünk azt mondták, hogy a Szovjetunió azért kell, hogy létrejöhessen egy új történelmi közösség, a „szovjet nép”. És hogy mindenkinek el kell felejtenie a nemzetiségét, az etnikai tradícióit és a helyi szokásait. Úgy tűnik, hogy az Európai Unióban ugyanez a helyzet. Nem akarják, hogy britek legyenek, meg franciák, egy új történelmi közösséget akarnak, legyen mindenki „európai”. Nyomd el minden nemzeti érzésedet, és úgy élj, mint egy multinacionális közösségben.

A 73 év alatt ebben a szovjet rendszerben több etnikai konfliktus alakult itt ki, mint bárhol máshol a világon. A Szovjetunió egyik legfőbb célja a nemzetállamok felszámolása volt. És pontosan ezt figyelhetjük meg ma Európában. Brüsszel igyekszik magába olvasztani a nemzetállamokat, hogy ilyenek ne is legyenek többé.

A korupció mélyen átjárta a szovjet rendszert, egészen legfelülről a legaljáig. És ez az EU-ban sincs másképp. A rendszerbe betervezett korrupció, amit a régi Szovjetunióban megfigyeltünk, az most az EU-t járja át. Akik felszólalnak ellene, vagy leleplezik, azokat elhallgattatják, vagy megbűntetik. Semmi nem változik.

A Szovjetunióban itt voltak nekünk a gulágok. Én úgy látom, az Európai Unióban is van már egy gulág. Egy intellektuális gulág ez, amit „politikailag korrekt”-ségnek neveznek. Ha bárki megszólal nemi vagy faji kérdésben, vagy ha nézetei eltérnek a fent jóváhagyott-tól, akkor azt rögtön kiközösítik. Mindig így kezdődik a gulág, így kezdődik a szabadság elvesztése.

A Szovjetunióban azt mondták nekünk, hogy egy erős, föderációs állam kell, hogy elkerüljük a háborút. Az Európai Unióban szó szerint ugyanezt mondják. Összefoglalva, mind a két rendszer ugyanarra az ideológiára épül. Az Eu nem más, mint a régi szovjet modell, csak nyugati köntösbe öltöztetve. De ugyanúgy, ahogy a Szovjetunió, az EU is már magában hordozza saját pusztulásának csíráit. Sajnálatos, hogy amikor összeomlik – és higgyék el, össze fog –, hatalmas pusztulást hagy majd maga után és komoly etnikai és gazdasági problémákat.

A régi szovjet rendszer nem engedte magát megreformálni, ugyanúgy, ahogy az Európai Unió sem. De van egy alternatívája annak, hogy két tucat önjelölt hivatalnok irányítson Brüsszelből. Úgy hívják: függetlenség. Nem kell feltétel nélkül elfogadnod, amit ők ott neked elterveztek. Meg szokták egyáltalán kérdezni tőled, hogy te akarod-e?

Én már éltem egy ilyen rendszerben, és higgyék el nekem, nem működik.”

No comment.

A másik kiegészítést José Manuel Barroso jegyzi, aki a ’70-es években már vezette a Portugál Maoista Mozgalmat.:

„Néha szoktam az Európai Uniót a birodalmak felépítéséhez hasonlítani. A birodalmakéhoz! Mert ugye birodalmi méretünk van. De van egy nagy különbség! A birodalmakat általában erőszakkal tartották fenn. Egy központtal, amelyik diktált, amelyik ráerőltette az akaratát a többire. De most… egy olyan van, amit egyes szerzők úgy hívnak, az első „nem imperialista birodalom”. Itt van ez a 27 ország, amely SZABADON döntött úgy, hogy összefog, és összeolvasztja szuverenitását, már ha akarják ezt a fogalmat használni, hogy „szuvereintás”, és együtt dolgoznak a válságok ellen. Én azt gondolom, hogy ez egy nagyszerű konstrukció, és büszkék kellene legyünk rá. Mi itt a bizottságban mindenesetre büszkék vagyunk magunkra.”

A görög rendőrszakszervezetek, melyek elfogatóparancsot adtak ki az IMF-embereire valószínűleg ismerik a dörgést. A tisztelt Olvasónak is csak ezt tudom ajánlani. E két utóbbi idézet nélkül Francisco évértékelője, akárcsak politikai ellenlábasának nyilatkozatai, fabatkát sem ér.

Isten áldja Magyarországot!

1 öntudatos pécsi polgár

www.johafigyelunk.hu

Nemzeti InternetFigyelő